A kezdetek
Az ébresztőóra
idegesítő pityegése keltett fel rémálmomból. Szaggatottan, szinte fulladozva
vettem a levegőt. Mihelyt helyreállt a légzésem, idegesen rácsaptam a vekkeres
órámra. Félve végigsimítottam a nyakamon, hátha találok rajta valamilyen
rendellenességet. De erre szó sem volt, egyetlen karcolással és vágással sem
gazdagodtam.
- Csak álom volt,
csak álom! - kezdtem nyugtatni magam, majd pár pillanattal később kikászálódtam
a pihe-puha ágyamból.
A tizenegyedik
osztály első napjára készülődtem és arra, hogy találkozzak Daviddel. A fiút már
általános óta ismerem, akkor sosem gondoltam volna, hogy vele fogok járni. Most
viszont pont ez történt, egy hónapja együtt vagyok vele. A kapcsolatunk nem
felhőtlen, de nekem egyelőre ez is megfelel. Nem mondanám, hogy ő a
legsegítőkészebb, legártatlanabb barát. Talán nála jobbat is választhattam
volna. De nekem csak egyetlenegy célom van ezzel a kapcsolattal, amit senkinek
sem mondok el, meg Abbynek sem, aki a legjobb barátnőm.
David régebben
egészen másképp nézett ki, akkor még nem volt a focicsapat kapitánya, de még a
külsője sem volt ilyen ideális. A rendszeres sport és kondizás hatására a teste
tökéletesen kigyúrt lett. Csábító mosolyával lányok tömegét vonzza maga után.
Egészen sötétbarna haja kuszán súrolja a homlokát, egy-egy tincs túlnövi a
másikat és versenyzik, melyik a hosszabb. Két égszínkék szeméből szinte semmit
sem lehet kiolvasni. Ezekkel az adottságokkal akár egy újság címlapján is
megállnál a helyét.
Mára megbeszéltük,
hogy együtt megyünk suliba, bár nem csodálkoznék, ha ez másképp történne.
Daviddel már annyiféle időpontot megbeszéltünk, hogy ekkor, s ekkor,
találkozunk, de általában az sohasem jött össze. Természetesen David miatt.
Ijedten
összerezzentem, mikor valami egészen érdekes hangot hallottam meg. Először
sejtelmem sem volt, hogy mi lehet ez, aztán, amikor a fél házat összejártam, a
zaj megszűnt. Ledobtam magam az ágyamra, mire az elkezdett rezegni. Nem az
ágyam adta ki a zörejt, hanem a telefonom, ami békésen, de zizegve pihent az
alvóalkalmatosságon. Ez nem az a csengőhang volt, mint a múltkori, hanem egy
teljesen másik. Tányértörés-szerű hangot hallatott. Ehhez nem voltam
hozzászokva, valószínűleg David ezt állította be legutóbb. Amikor unatkozik
általában ezzel szokott foglalatoskodni. Legtöbbször Green Dayt vagy Linkin
Parkot választ ki.
- Szia! - szóltam
bele rögtön a készülékbe, amikor felkaptam az ágyról.
- Szia, Szivi! -
köszöntött David mézes-mázasan.
- Mizujs? Jössz? -
kérdeztem a kíváncsiságtól fűtve.
- Hát, az a
helyzet, hogy elaludtam, most keltem fel. Ha érted is elmegyek, akkor már nem
érünk be - közölte hezitálva.
- Nem baj,
megvárlak - makacskodtam.
- Jobb lesz, ha nem
késsel el már az első napon - mondta kedvesen.
- Ez igaz, de veled
mi lesz?
- Maximum tíz
percet kések, de beérek - nyugtatott sikertelenül.
- Jó - sóhajtottam.
- Akkor majd ott találkozunk. Szia!
- Szia! -
szakította meg a hívást.
Nem hittem el, hogy
megint lerázott, bár számíthattam volna rá. Megszokhattam volna, hogy mindig
ezt teszi velem. Éreztem, hogy valami lehet David-del, de fogalmam sem volt,
hogy mi lehet az. Abby segítsége kell, talán ő tudja, hogy miért történt.
Abby a legeslegjobb
barátnőm a világon, nem bírnék nélküle élni. Még óvodában ismertük meg egymást.
Ő volt az egyetlen, aki nem csúfolt, nem közösített ki. A többiek mind
különcnek, furcsának találtak. Lehet, az is voltam, meg most is az vagyok, de
én ezt nem annak nevezném. Én ezt talán ízlésbeli különbségnek hívnám. Fekete,
szürke, pink és vörös, ezek voltak a kedvenceim és csak ilyen színű ruhák
voltak a szekrényemben. Most inkább rockosabban öltözködöm. Abbyt nem
érdekelte, hogy nézek ki, mindezek ellenére kedves volt velem. Sokszor keltünk
egymás védelmére, és minden titkunkat megosztjuk egymással.
Küldtem egy SMS-t
Abbynek, amiben csupán ez állt: S.O.S.
Ez a lánynak
általában mindig elég arra, hogy pár másodperc múlva már az ajtóban toporogva
várja, míg én kinyitom azt. Nem olyan nehéz ideérni, mivel az utca túloldalán
lakik.
A tükör előtt állva
igazgattam szőke, gödör hajamat, amit itt-ott vörös tincsek ötvöztek. Feltettem
egy leheletnyi fekete szemhéjpúdert és egy virító vörös rúzst. Mikor ezzel
sikeresen végeztem, leindultam a lépcsőn és az előszobában megláttam Abbyt,
ahogy idegesen egyik lábáról a másikra helyezi a súlyát.
- Stefy! -
visította, hosszan megnyomva az utolsó betűt. Egy szoros öleléssel köszöntött,
amit már jól megszoktam. Hollófekete szögegyenes haja csak úgy szállt a
levegőben. Smaragdzöld szeme boldogan csillogott, ahogy általában szokott.
Abbyre többek között jellemző volt az is, hogy mindig vidám és mosolyog. Vannak
olyan pillanatai is, amikor szomorú, de ezek nagyon ritkán következnek be. A
kedvesség is tökéletesen rá illik, nincs olyan ember vagy élőlény, akivel bármi
rosszat tenne. Még olyanokkal is megpróbál jóban lenni, akikkel lehetetlenség.
Csak egy ember van, akit egyszerűen nem bír elviselni. Ez a valaki, a barátom,
David. Amikor elmondtam neki, hogy együtt vagyok vele, rám hagyta a dolgot.
Sohasem díjazta a kapcsolatunkat. Lehet, hogy igaza van, de én nem érzem úgy,
hogy David rosszat tenne velem.
- Abby! -
köszöntöttem csodálkozva. - Hát, te meg, hogy jöttél be?
- Van kulcsom -
jelentette ki és felmutatta azt a bizonyos tárgyat.
- De honnan? -
lepődtem meg és összehúztam a szemöldököm.
- Csináltattam
egyet, hogy ne kelljen mindig a beengedésemmel bajlódnod - mondta, mintha
természetes lenne.
- Hát jó… -
sóhajtottam, és ráhagytam a dolgot.
- Na, mi a helyzet?
David? - kérdezte hevesen. Abby tökéletesen fején találta a szöget, mint
mindig. Olyan mintha a gondolataim között olvasna.
- Pontosan. Már nem
bízom benne annyira. Megint lemondta, a segítséged kéne - bólogattam.
- A szemét! Persze,
hogy segítek! Nekem már az elején sem tetszett, de ezt te is tudod. El kéne
menni hozzá!
Abby valószínűleg
már egy teljesen kidolgozott tervet szőtt magában, úgy hogy ez csak pár percet
vett igénybe. Egy teljes tervet, ami arról szól, hogyan leplezzük le Davidet.
Talán ezt már egy hónappal ezelőtt eltervezte. Talán a falai tele vannak
ragasztva a különféle ötletekkel.
- Miért? - Tudtam,
hogy mi következik, de azért fel kellett tennem.
- Hát, hogy
megtudjuk, miért mondta le.
- Oké… - egyeztem
bele bizonytalanul. Nem tetszett az ötlet és tudom, hogy ez a bizalom hiányára
utal, de ki kellett derítenem, hogy mi van Daviddel. David sosem volt olyan
áldott jófiú féle. Ki tudja hány lánnyal kavart előttem.
xoxo Melissa
