2014. április 27., vasárnap

Tizenegyedik Fejezet

Sziasztok! És íme, meghoztam a tizenegyedik fejezetet. Bocsánat, hogy ilyen későn hoztam, de cserében jó hosszú lett! Az esetleges elírásokat nézzétek el nekem, nem nagyon volt időm átnézni. Jó olvasást! :)

Nyomodban

Amit az ember eltervez, általában sosem szokott úgy sikerülni, ahogy ő azt akarja. Ez volt velem is, amikor nem az ébresztőóra halk duruzsolására, hanem a riasztó észveszejtő sikítására ébredtem. Szélsebesen, ám kómásan rohantam le a lépcsőn, kettesével véve a fokokat. Mikor kifulladva leértem, Nate-et láttam a riasztó gombjaival babrálni. Megint elfelejtette a kódot. Ha harmadszorra is rosszul írja be, nekünk végünk, akkor jönni fog a rendőrség. Félrelöktem Nate-et a szerkezettől és bepötyögtem a helyes számkombinációt.
- Nate, mégis mit csináltál? - vontam kérdőre, mert azért mégis csak hajnali három óra volt.
- Az titok! - mondta és karba fonva a kezét, égnek emelte az orrát.
- Ne már, Nate! Légyszíves mondd el! - kérleltem, és próbáltam neki boci szemeket produkálni, de nem volt hatásos.
- Nem! - rázta meg szórakozottan a fejét. - Majd meglátod! - Ez volt a végszava, mert megfordult és felrobogott a lépcsőn. Egy utolsót pillantott rám és szólásra nyitotta a száját, de meggondolta magát, ismét megrázta a fejét. Aztán mégis megszólalt. - Tudom, hogy mire készülsz, de nem hiszem, hogy könnyű lesz. - Értette, arra, hogy meg akarom találni Abbyt. Valamit tudhat, amit nekem nem mondott el. Valamit sejthetett, ami fájhat nekem.
A tornacipőmet kötöttem be, mikor rájöttem, hogy hatalmas tévedésben vagyok, mivel még mindig pizsama van rajtam. Idegesen lerángattam magamról, az immár bekötött lábbelit. Felsiettem a szobámban és valami olyan ruhát kerestem, ami az ilyen hidegebb órákban tökéletes. Így előkerítettem egy egészen halvány, kék színű, hosszúszárú farmert, hozzá egy babarózsaszín blúzt és egy fehér kardigánt.
Ötletem sem volt, hol lehet most Abby, ezért Anythony felé vettem az irányt, az egyetlen olyan helyet, ami valószínűnek hatott. Nem érdekelt, hogy feltételezhetően alszik; ez most egyáltalán nem számított. Maximum felkeltem, rám amúgy sem szokott mérges lenni.
Nem tudom, hogy miért indultam útnak gyalog, mikor Anthony tőlem autóval lakik, több mint negyvenöt percre. De sétálva ez legalább a háromszorosa. Ennél gyorsabb megoldáshoz kell folyamodnom. Az agyam egyfolytában kattogott és eszembe jutott egy csodálatos, kézenfekvő terv. A varázserőm. Nincs más, csak a portálnyitás. A portálnyitás, ami megannyi erőt és fáradtságot vesz igénybe. Talán mégsem ez a megfelelő gondolat. Továbbhaladtam a járdán és töprengtem, a tökéletes után kutatva. A szupergyors futás is eszembe jutott, de azt pedig teljességgel elfelejtettem. Ezért marad a jól megszokott, többórás sétálás. Hacsak… Ha csak nem jár most a busz. Megálltam a legközelebbi megállóban, ahol leellenőriztem a menetrendet. Ha minden igaz, akkor pár percen belül ide ér. Lekuporodtam a keskeny padra és vártam a hatalmas járműre. Rajtam kívül egy lélek sem tartózkodott itt. Félálomban voltam, amikor a busz hangos csikorgással lefékezett előttem. Felszálltam, és a legelső szabad helyre levetettem magam. Kinéztem az ablakon és figyeltem a mellettünk elhaladó tájat.
A Nap már megjelent a horizontot és narancssárgává varázsolta a tájat. Elérkeztünk a végállomáshoz, ami azt jelentette, hogyha nem kelek fel most, valószínűleg elalszom. A járgány megállt én pedig szinte elestem a hirtelen lassítás hatására. Kipattantam, és Anthonyék háza felé lépegettem. Miért kell ilyen messze lakni? Ha jól emlékszem Anthony a vasút túloldalán lakik, ami a buszpályaudvartól nincsen olyan távol.
Végre valahára, megérkeztem Anthonyék házához. A vöröses színű tető tökéletes összhangban volt az építmény narancssárga falaival.  Az ajtóhoz vezető utat virágágyássor követte végig. A falon kicsi, barna keretes ablakok ültek. Megkerültem a házat és a szemközti végébe álltam meg. Anthony szobájával szemben találtam magam, csak egy fekete bejáró választott el tőle. Halkan bekopogtam rajta és Anthony reakciójára várakoztam. Az ablakon nem tudtam bekukucskálni, mert túl magasan volt és, mert túlságosan pici volt. Anthony nem nyitotta ki, ezért kicsit hangosabban dörömböltem be. Ez már hatásosabb volt, mert mozgolódást hallottam bentről és nem sokkal később Abby fáradt arca jelent meg az ajtóban.
- Abby! - ugrottam rögtön a nyakába, de ő nem viszonozta az örömömet és egy könnyed mozdulattal eltolt magától.
- Te meg mit keresel itt? - kérdezte csöppet sem kedvesen.
- Aggódtam érted Abby… - sóhajtottam szomorúan. Ezek szerint tényleg nem szándékozik engem látni.
- Erre egyáltalán nincs szükségem! Ugyanúgy, ahogy a pátyolgatásodra sem! - húzta össze parányira a szemét.
- Abby, én azt hittem, hogy mi… legjobb barátnők vagyunk - mondtam elcsukló hangon.
- Tudod… én is azt hittem, de nem! Anthony ráébresztett, hogy ez nem így van! - szólt elgondolkodva és egyre feljebb vitte a hangját.
- Anthony csak árt neked! Kihasznál téged! - Próbáltam meggyőző lenni, de nem figyelt rám, csak mondta a magáét.
- Hogyan ártana Stefanie? Nem ő hagyott engem cserben! - Szinte üvöltött már. Furcsa volt azt hallani tőle, hogy Stefanie, mivel ő sohasem szólított másnak csak Stefnek vagy Stefynek. Anthonynak sikerült befolyásolnia.
- Mikor hagytalak cserben, Abby? - kiáltottam én is. - Kérlek, gyere haza velem! Anyukád nagyon aggódik érted. - Vettem könyörgőre a figurát.
- Azt hiszed, hogy ez meghat, pedig nem!
- Annyira megváltoztál, Abby! - szóltam csalódottan.
- Én változtam meg? Nem tudom, hogy ki hagyta ott azt a pink és fekete mániás énjét! Most pedig megyek és visszafekszem Anthony mellé! Ha nincs beleszólásod? - mondta ki könyörtelenül és rám csapta az ajtót. Talán igaza lehetett, hogy már nem hordok, annyi rózsaszín ruhát, de már nincs szükségem rájuk. Az a múlt. Akkor nem volt varázserőm és teljesen a mélyben voltam. De ez mostanra megváltozott, Adam boldoggá tesz. Nem úgy, ahogy Anthony teszi Abbyvel. Az egy teljesen más eset. Ott csak Abby szereti Anthonyt, viszont pedig nem. Adam és az én kapcsolatom viszont felhőtlen és, ha igaz, akkor ez igaz szerelem. Mivel másképp nem kaphattam volna vissza  a varázserőmet.
- Kihasznál téged, Abby! - suttogtam és végigsimítottam az ajtón, majd elindultam visszafelé. Most már nincs mit tennem. Amíg Anthony befolyása alatt áll, addig nem tudok semmit sem csinálni. Ez már nem az az Abby, akit megismertem, ez egy teljesen más egyén.
Visszamentem a pályaudvarra és megnéztem annak a busznak a menetrendjét, ami visszavisz a lakhelyem közelébe. Ujjamat végigfutattam a táblán és, amikor a nyolc órához értem, elképedve konstatáltam, hogy a busz már három perce elment és a következő csak egy óra múlva indul. Ijedten kaptam a telefonomhoz és Adam számát tárcsáztam. Adam nem vette fel, ezért újra felhívtam. Kinyomta a hívást, és rá pár másodperc múlva SMS-em érkezett. Ez állt benne:
Adam: Stefy! Matek van! Te hol vagy?
Én: A buszpályaudvaron - válaszoltam tömören.
Adam: Mit keresel te ott?
ÉN: Abbyt kerestem…
adam: És?
Én: Inkább hagyjuk… Nem akarok róla beszélni…
adam: Nem volt jó, mi? Sajnálom… L Na, de nem lényeges, miért hívtál?
én: Mivel itt vagyok a pályaudvaron és a következő busz csak 9 órakor jön.
Adam: Indulok! J
Kedves volt Adamtől, hogy felajánlotta, hogy elvisz, de ez lehetetlenség volt. Adam órán volt és nem akarhattam, hogy miattam kapjon igazolatlant. Visszakellett utasítanom az ajánlatát.
Én: De matek van, nem?
Adam: De…
Én: Akkor? Mr. Cowber? Úgysem enged el L
Adam: Tényleg…
Én: Nem gond, majd megkérem Nate-et!
adam: Mrs. Brandy, mit keres maga a buszpályaudvaron?
én: Mr. Cowber? Jó napot! Adam nem csinált semmi rosszat, csak az apukámmal vagyok bent a kórházban, tegnap bevitték. - írtam le valami hihető. Erre egyáltalán nem számítottam, hogy Mr. Cowber elveszi Adam telefonját és még válaszolni is fog.
Adam: Ne kamuzzon, Brandy! Visszatudom olvasni az üzeneteket! Morgan is ott van Önnel?
én: Sajnos nem, Tanár úr! L
Adam: Brandy! Azzonal jöjjön be órára!
Én: De csak egy óra múlva jön a busz!
ADam: Értem én, csak nem hiszem el, hogy ilyen ritkán jár! Ja és Brandy! Igazolatlan! Ajánlom önnek, hogy érjen be legalább a harmadik órára! Hogyha nem, jelentem az osztályfőnöknek!
Elképedve meredtem a kijelzőre, ahol még mindig ott lebegett az imént lefolytatott beszélgetés. Ezek szerint Adam nem tud értem jönni, de Nate se, mivel ő is bent van a suliban a cserediákprogram miatt. Így marad visszafelé is busz.
Volt valami, amit még Mr. Cowber sem tudott el venni Adamtől. A képességét, hogy tudjunk egymásnak gondolatalatti üzenetet küldeni. Ez az képesség, ami minden boszorkánymesternek, egytől egyig meg van.
Tudsz valami megoldást? - kérdeztem Adamtől, miközben halálosan reménykedtem, hogy válaszolni is fog.
Ez előbb is eszünkbe juthatott volna - hallottam meg a fejemben Adam vidám hangját. - Szólok valakinek, talán ő el tud jönni érted!
De, Adam, nincs mobilod! - emlékeztettem rá, miszerint Mr. Cowber elvette a telefonját.
Ha boszorkánymester tudok neki szólni - mondta teljesen logikusan.
Tényleg.
Adam egy ideig nem szólt semmit, így én is csöndben maradtam. Valószínűleg most kérdezi meg attól a bizonyos valakitől, hogy haza tud-e juttatni. Remélem, szerencsével jár, mert semmi kedvem azzal a rozzant járművel utazni.
Húsz perc múlva ott lesz érted.
Hatalmas sóhajt hallattam el, amikor meghallottam Adam hangját a fejemben. Nagy kő esett le a szívemről, hogy nem kell tovább várakoznom.
Köszönöm! - küldtem felé a gondolatom, szinte elérzékenyülve.
***
Egy fehér BMW gördült be elém. Az eleje hosszú volt, kerekei hatalmasak, ablakai elsötétítve virítottak.  A felém néző ablak lehúzódott és egy nő üvöltött ki felém. Arcán hatalmas mosoly ült, aranybarna haját, amely kísértetiesen hasonlított Adamére, magas copfba fogta. Az itt-ott kilógó tincseket egy vörös, szögletes keretű szemüveggel tűzte hátra. Az arca egészen fiatalos volt.
- Gyere, szállj be! - szólt a nő. Feltéptem az ajtót és belehuppantam az anyósülésbe.
- Jó napot! Stefanie Brandynek hívnak! - mutatkoztam be és felé nyújtottam a kezem.
- Szia! Á, tehát te vagy Stefy! Adam nagyon sokat mesélt rólad - mosolygott rám és kecsesen megrázta a karomat. - A nevem Tiara Lewris.
- Nem is tudtam, hogy Adamnek van egy nővére - mondtam ki a szavakat, mert mostanra bizonyossá vált számomra, hogy aki mellettem ül, az nem más, mint Adam testvére.
- Jaj, de aranyos vagy - nevetett fel harsányan -, de én nem Adam nővére, hanem az anyukája vagyok - simította végig a karomat.
- Elnézést, Mrs. Lewris! - szóltam bűnbánóan és lesütöttem a szememet.
- Kérlek ne! Nem szeretem, hogyha magáznak. Az annyira öregít - nézett rám barna szemeivel, amit egy szintén barna szemhéjfestékkel hangsúlyozott ki. Ezeket a szemeket Adam kivételesen nem tőle örökölte.
- Akkor, elnézést, Tiara! - mosolyogtam rá. Nem is tudom, hogyan gondolhattam azt, hogy Adam nővére, mikor a fiú megmondta, hogy nincsen testvére. Talán azért hittem, mert az arca és az egész nő olyan fiatalos. Huszonöt évesnél nem nézett ki többnek, de ez érthető volt, hiszen ő is boszorkánymester.
- Stefy, merre laksz? - fordította felém ismét a fejét.
- Azt hiszem, megvárom Adamet - mondtam bizonytalanul.
- Akkor jössz hozzánk?
- Igen - bólintottam.
Egy olyan utcába kanyarodtunk be, amit látásból már ismertem, mivel az unalmas délutánokon mindig errefelé sétáltam. Ez pont két háztömbnyire található az otthonomtól. Úgy érzem ez a környék legnyugalmasabb és legzöldebb területe.  Az utca két oldalát fák díszítették. Az úton nem gördültek át flakonok és minden részén tisztaság uralkodott. Nem érződődött cigarettafüst se semmiféle bűz. A levegő friss volt és oxigénben gazdag. A kertekbe tökéletesen zöld és egyenletes gyep volt telepítve.
A ház, ami előtt leparkoltunk maga volt a tökély és a harmónia ötvözete. A falak hófehér színei összhangban voltak az ajtó és a tető bronzos színével. A telek szélei kerítéssel voltak szegélyezve, amelyek szintén bronzos árnyalatban pompáztak. Az udvar két oldalán egy-egy hatalmas tölgyfa állt. A ház bal oldalán egy kör alakú veteményeskert volt, ahová fűszernövények lettek ültetve, mind azért, hogy a varázslásban segítségükre legyenek.
Amikor beléptem az épületbe még jobban szíven ütött az érzés, hogy ez maga a megtestesült tökéletesség. Leterítettem a kardigánomat a fogasra, majd ledobtam magam a puha műbőr kanapéra, ami fehér színben tündökölt. A falakat képek díszítették. Voltak köztük családi portrék, de névtelen festők művei is feltűntek itt-ott. A televízió jobb oldalán két hatalmas, padlótól plafonig érő szekrény foglalt helyet. Mindkettő dugig volt rakva különféle könyvekkel. Megpillantottam pár varázslattal kapcsolatos könyvet, tudományokkal foglalkozó iratokat és regényeket is.
Tiara letelepedett mellém és átnyújtotta a kezében tartott egyik csészét, amiben forró tea gőzölgött. Nem is tudom mikor ittam ilyen finom és üdítő italt, de ez valami isteni volt. Az ízek tökéletes összhangot alkottak, a méz és a citrom is megfelelő mennyiségben volt benne.
- Adam mesélt nekem erről a Davidről is, de tényleg ilyen szörnyű vagy az ő állítása szerint ilyen?- köszörülte meg a torkát Tiara.
- Sajnos, tényleg ilyen szörnyű - bólogattam.
- Most mi is történt vele? Mert, amit Adam mondott, abból nem értettem meg túl sokat. Reggel volt és, ha nem alszik legalább nyolc órát, akkor nagyon fáradt lesz. Persze, ha éjfélig fent marad, akkor meg egyáltalán nem alszik. - Értettem, mire utal Tiara az utolsó mondatával. Éjfélkor feltöltődik energiával és nem lesz szüksége alvásra.
- Teljesen megváltozott külsőleg és belsőleg is, csak a szeme maradt a régi - próbáltam meg csak a lényeget elmagyarázni.
- Tudom mi a baja! - kiáltott fel, majd felugrott a kanapéról és a könyvespolchoz sietett. Leemelt egy könyvet és felém mutatta a borítóját. Ez állt rajta vérvörös betűkkel: Amit az átváltozásról tudni kell.
- Mi a baja, Tiara? - kérdeztem türelmetlenül és ujjaimmal dobolni kezdtem a combomon.
- Megszállták… - mondta ki halkan.
- Ki? - néztem rá értetlenül.
- Inkább mi… - szólt sejtelmesen. 

2014. április 13., vasárnap

Tizedik Fejezet

Sziasztok! Meghoztam az új fejezetet. Ebben a részben Abbynek nyoma vész és sor kerül a válogatóedzésre is. Kimondhatatlanul örülök a több mint 2100 (!!) oldalmegjelenítésnek, úgyhogy nagyon szépen köszönöm Nektek! Remélem tetszeni fog! Jó olvasást! ;)

Eltűntél

A szobában járkáltam fel-alá, miközben folyamatosan Abby számát tárcsáztam. A mobilomat görcsösen markolásztam és vártam. Vártam, amíg újra és újra bekapcsolt a hangrögzítő. Ez nem lesz így jó! Abby vedd már fel! Muszáj volt beszélnem vele, mivel fél óra múlva el kell indulnunk az iskolába, hogy odaérjünk a válogatóedzésre.
- Szia, itt Abby! Most éppen nem érek rá! A sípszó után hagyj üzenetet! - hallottam meg újra a vonal túloldaláról Abby hangpostáját. Hol vagy Abby?
- Szia Abby, Stefy vagyok! Csak azt akarom mondani, hogy hamarosan gyere, megyünk az edzésre - szóltam, majd megszakítottam a hívást.
Kinéztem az ablakon és ámuldozva néztem a sötétedő horizontot. A már lemenő Nap narancssárgára és rózsaszínre festette az eget. Megtámaszkodtam az ablakpárkányon és csak bámultam kifelé a fejemből. A gondoltatok sebesen cikáztak az elmémben.
Nem volt más lehetőségem és tovább nem is tudtam volna tétlenül várni, ezért elindultam Abbyékhez. Talán ezzel kellett volna kezdenem legelőször. Átsétáltam az utca másik oldalára és bekopogtam a barátnőm házának ajtaján. Türelmetlenül ácsorogtam. Nem jött semmiféle válasz, ezért megpróbáltam kinyitni a bejárót, de az zárva volt. Még egy bezörgettem az ajtón és ekkora már választ is kaptam. Abby anyukájának hangját hallottam, elég tompán, mivel a falak eltorzították:
- Mindjárt megyek!
Pár perc múlva Natalie meggyötört arca jelent meg az ajtóban. Abby és Natalie nem sokban tért el egymástól. Mindkettőjüknek kerek arca és hollófekete haj van. Natalie haj gombaformájú, homlokát elől frufru takarja. Velem egymagasságú, ami olyan százhetven centiméternek felel meg. Abby ennél alacsonyabb, a feje búbja a számmal van egyvonalban. 
- Szia, Stefy! - mosolyodott el haloványan.
- Szia! - köszöntem. Abby szüleit mindig is tegeztem, mivel Natalie nekem olyan, mintha a pótanyukám lenne. Mindig kedvesen bánt velem és gondoskodott rólam. Annak is szerepe volt benne, hogy Abbyvel már egészen kiskorunk óta ismerjük egymást. - Abby itthon van? - kérdeztem reménykedve.
- Az a helyzet, hogy nincs. Tegnap óta nem is láttam - mondta szomorúan két sóhajtás között.
- Mi? Tényleg nem jött haza? - döbbentem meg.
- Nem tudom, mi lehet vele, nagyon aggódom érte. - Natalie szemében összegyűlt a könny. Még nem gördült le egy csepp sem, de bármelyik pillanatban megtörténhet. Próbálja magát tartani ahhoz az erős nőhöz, akit egykor megismertem.
- Én is nagyon nyugtalan vagyok. Azt reméltem, hogy itthon lesz, mert ma a suliban sem volt. De mindegy is, majd megkeresem - ráztam meg csalódottan a fejem. - Köszönök mindent! Ne aggódj miatta, hamarosan úgyis haza jön! - vigasztaltam, majd sarkon fordultam és átfutottam az úttesten. Mit csinálsz Abby?
Az egyetlen ötletem, ami ésszerűnek, lehetségesnek hatott, az volt, hogy Abby Anthonyval van valahol. Talán Athonyéknál vagy valahol máshol, de nem a suliban, az biztos. Nem hiszem el, hogy azok után, hogy ő is tudja, hogy Anthony koslat utánam, még mindig oda meg vissza van érte. Bár a tegnapi fuvart nem említettem neki, mert nem akartam tovább sajdítani a szívét.
Felötlött bennem, hogy elszaladok Anthonyhoz, de akkor nem lenne időm odaérni az edzésre. Muszáj eljutnom oda, mert Adam is ott lesz.
- Indulhatunk, Stefy? - kérdezte Nate mosolyogva, miközben lassú léptekkel lejött a lépcsőn. Nate még mindig Danielként nézett ki. Tegnap óta nem múlt el a varázsszer hatása, mert állítólag százhúsz óráig, azaz öt napig tart. Tegnap az igazi Daniel látványa nagyon megrémített. Nate tökéletesen eltalálta azokat a platinaszőke fürtöket, a vibrálóan kék szemeket és a márvány színű bőrt. Daniel kábán feküdt a padláson, egy székhez kötözve. Nem ez volt számára a legjobb hely, mert itt tároltam a varázsszereket és a varázslással kapcsolatos dolgaimat.
- Mégis hova? - döbbentem meg.
- A válogatóedzésre - mondta úgy, mintha magától értetendő lett volna,
- Oda is jössz?
- Persze! Szeretem a sportot, és nem mellesleg ott is lehetnek boszorkánymesterek - túrt bele mosolyogva az átalakult platinaszőke hajába.
Mivel Nate kocsija a házánál maradt a garázsban, ezért az enyémmel mentünk. Az ablakot teljesen leeresztettem, hogy a menetszél belecsapjon a hajamba és ezáltal kitudjam tisztítani a fejemet. Mindig is nyugtató hatással volt rám a hideg, csípős szél. Most pedig ez szörnyen jól esett, ez az Abby-s ügy teljesen kikészített. Sohasem volt olyan, hogy a barátnőm lecserélt volna egy pasi miatt. Főleg Anthony miatt, aki szerintem egy helyességi skálán az tízből a hatot alig érte el. Nálam csak a nyolc pont fölöttieknek van esélye. Adam pedig bőven túllóg a tízen, ő már nem fér bele a mércébe, olyan sok pontja van.
- Nem tudod, hol van Abby? - próbáltam meg a lehetetlent és Nate-hez fordultam segítségért, aki ez esetben teljesen hasztalannak számított.
- Honnan kéne azt tudnom? - rántotta meg értetlenül a vállát.
- Nem tudom, de próbálkozni csak lehet! Vagy nem? - fordítottam felé vigyorogva a fejemet, de rögtön el is kaptam, mivel a vezetésre kellett koncentrálnom.
- Varázslattal próbáltad már? Gondolatalatti üzenet küldés? Nyomkövető varázslat? Vagy valami a Titkos Könyvből? - terelte el a szót a kedvenc tevékenységére. A varázslásra.
- Próbáltam küldeni neki gondolatalatti üzenetet, de nem válaszolt. Próbáltam belépni az elméjébe, de kilökött. Próbáltam a nyomára bukkanni, de mind hasztalan volt. És az bánt a legjobban, hogy egyik percről a másikra teljesen elfeledkezett rólam. Nem is szólt, hogy elmegy bárhova - soroltam az engem ért sérelmeket és fájdalmakat, amik egy nap alatt zúdultak rám-
Nate-ből semmi reakciót nem váltott ki a kiakadásom, csupán némán bámult maga elé.
- Azt mondja, hogy tökéletesen jól érzi magát és nincs szüksége a pátyolgatásodra - szólalt meg hirtelen.
- Micsoda? - tátottam el a számat. - Nem mondta meg, hogy hol van? Neked miért válaszolt? - hitetlenkedtem.
- Nem akarja, hogy megtaláld. Egyszerűen nem. Egyáltalán nem mérges rád, csak úgy érzi, hogy… hogy… - kereste a szavakat, de végül nem fejezte be a mondatot.
Nem válaszoltam erre, fölöslegesnek találtam. Erre még is mit? A legjobb barátnőm egyszerűen nem akar rólam tudomást szerezni, de a bátyámnak, akit még én is alig ismerek, pedig válaszol.
***
Az iskolának hatalmas volt a kültéri sportpályája. Négy sarkában óriási reflektorok álltak, amik teljesen kivilágították a teret. A lámpák alatt voltak a bejáratok is, ahonnan meglehet közelíteni a lelátót. Ovális alakja miatt, a helyet minden részéről tökéletesen be lehetett látni. A talaj műfűvel volt beborítva, aminek kellemetlen volt az érintése. A pálya két végében a majdnem Y-alakú kapuk foglaltak helyet. A mostani alkalomra külön fel lettek állítva bóják is, amelyeken különböző feladatokat kell majd megcsinálniuk. Ez egyike a három feladatnak, amit azért kell megcsinálniuk a jelentkezőknek, hogy a csapatba kerüljenek. A másik feladat, hogy az ötből legalább egyszer bedobják a labdát a kapuba. Az utolsó dolog, hogy lefussanak öt kört a pálya körül 10 perc alatt. A legtöbb teendő az erőnlétre épül, mert vannak olyanok is, akik soha életükben nem játszottak még amerikai focit. Ilyen például Adam is.
A közönség soraiban már nagyon sokan lézengtek, így lehet pár ember fel is löktem, amikor Nate-tel az első sorba furakodtunk. A fiúk már javában melegítettek. A tömegben kiszúrtam Adamet és Davidet is. Anthonyt viszont nem láttam sehol sem, így bebizonyosodott, hogy Abbyvel lopja az időt valahol.  Adam éppen egy felsőbb éves sráccal beszélgetett, akit csak látásból ismerek.
Az edző sípja visszhangzott a fejemben. A fiú felsorakoztak és megkezdték az első feladatot, ami a futás volt. Mr. Coliar, az edző ismét belefújt a sípjába és a tömeg egy emberként lódult meg. Adam gyorsan rajtot és az élvonalban futott. David nem sokkal maradt le tőle, a megszokottnál gyorsabban mozgott. Mikor Adam mellett futott el, elmosolyodott, majd kacsintott egyet.
Adam nyolc perc alatt ért célba, ami csak majdnem volt a legkevesebb, mert a legjobb időt David futotta, aki az utolsó körnél annyira begyorsított, hogy még egy fél kört megtett, mivel nem sikerült lelassulnia.
A második feladat az akadályfutás volt. Ebben viszont Adam teljesített a legjobban, bár David sem volt rossz. Gátakat ugráltak át, bójákat kerültek ki és a végén kapura lőttek. Mindenki nagy erőbedobással és lendülettel dolgozott.
A harmadik feladat a kapura lövés volt. Mr. Coliar megmutatta az újoncoknak, hogyan kell a labdát fogni és pontosan célozni. A fiúk hevesen bólogattak és beálltak egymás mögé. Adam labdái négyszer értek célba, csak az elsőt rontotta el. David ezzel ellentétben mind az ötöt bedobta. Ez nem is lett volna figyelemre méltó, hogyha David a dobások végezetével nem nyomja össze a labdát a puszta erejéből és, hogyha régen nem lett volna rossz a célzásban.
- Stefy, valami nagyon nem stimmel azzal a sráccal - jegyezte meg Nate David dobásainak végezetével.
Mr. Coliar csak holnap hirdeti ki az eredményt, ezért miután bevártam a felfrissült és az edzőruhából átvedlett Adamet, elindultunk. Egy puszival köszöntött és átkarolta a derekamat. Nem izgatta túlságosan Nate jelenléte. Elmeséltem neki a történteket Abbyről, de vigasz most ő sem tudott nyújtani. Ebben a helyzetben nem.
- Ügyes voltál! Nekem nagyon úgy tűnt, hogy amerikai fociztál már! - dicsértem meg.
- Kösz! - mosolyodott el halványan. - Egyébként láttátok Davidet? - kérdezte Adam.
- Igen, valami nagyon nincsen vele rendben. Amikor szétnyomta azt a kőkemény labdát - elevenítettem fel a nem rég történteket.
- Nem csak arra gondolok - rázta meg a fejét és felém emelte tekintetét. - David ma délután teljesen másképp nézett ki. Az arca mintha teljesen átrendeződött volna. A fej hosszúkásabb lett és az az idegesítő anyajegy is eltűnt az álláról. Egyedül a szeme maradt a régi. A legmeglepőbb, hogy kedves volt velem - nézett rám rémülten és egy grimaszt vágott hozzá.

- Nocsak, mennyire megfigyelted! - nevettem el magam. - Mi az, hogy kedves volt veled?
- Csak nagyon szembetűnő volt. Adott nekem egy másik labdát.
- Ez tényleg furcsa, az lett volna a normális tőle, hogyha a behorpasztott labdát adja neked - bólogattam.
***
Nate-tel már órák óta a különböző varázslós könyveket bújtuk, de nem találtunk semmi olyan dolgot, ami megmagyarázná azt, hogy mi történt Daviddel. A könyveket ideiglenesen kiköltöztettük a padlásról és a nappaliban letelepedve olvasgattuk azokat. Abban biztosak voltunk, hogy David nem a régi, már nem önmaga. Nate érzékelte benne a természetfeletti erőt.

Semmire sem jutottunk, ezért indulni akartam, hogy megkeressem Abbyt, de Nate nem engedett. Bizonyos részről igaza volt, de én mégis haragudtam rá. Abby a legjobb barátnőm és mindenképpen úgy éreztem, hogy meg kell találnom. De erre ma már nem maradt időm. Majd hajnalban...

xoxo Melissa