2014. július 20., vasárnap

Tizenhetedik Fejezet

Sziasztok! Igaz, hogy későn, de itt vagyok a tizenhetedik fejezettel. Meg kell mondjam, hogy nagyon jól haladok a történettel. Szinte már kész van a tizennyolcadik fejezet. De addig még várni kell két hetet! 
Illetve az elmúlt héten készült velem egy interjú, amit ITT meg is tudtok tekinteni. Ez azért készült, mert az oldal által hirdetett versenyen, a legjobb nem fanfiction kategóriában 3. helyezést értem el.
Remélem ez a fejezet is elnyeri tetszéseteket! Várom a pipákat és komikat! Jó olvasást!  :)))

Rabságodban

- Válassz, Szöszi, mert ketyeg az óra, mindjárt odaérünk a házamhoz, amely nincs olyan messze a tanács székházától - fenyegetett meg Chance.
Nehéz döntés és egyik válasz rosszabb, mint a másik. Ha hozzámegyek Chance-hez, akkor kitörli az emlékezetemből Adamet.  Viszont akkor nem kap el a tanács. Ha azt választom, hogy vigyen el a tanácshoz, akkor nem felejtem el Adamet, de megölhetnek. Ki kell eszelnem egy tervet. Most sem fogok dönteni. Azt az utat választom, amely számomra kedvez, nem azt, amelyik elvesz.
Még mindig nem tudtam beszélni, hiszen a kendő továbbra is a szám előtt maradt. Ernyedten lógó kezeimet tarkómhoz próbáltam emelni, de ólomnehezek voltak és nem tudtam őket különválasztani. Csuklómra pillantottam és egy jókora fémszínű bilincset fedeztem fel. Honnan szerzett bilincset? Eddig fel sem tűnt, hogy Chance ezt is rám rakta. Összekötött tagjaimmal ismét a fiú combját kezdtem ütögetni. Talán így rájön, hogy nem tudok válaszolni, amíg rajtam van a kötés.
- Ja, hogy nem tudsz válaszolni! - dobott egyet rajtam. Ennek következtében hasam még jobban a csontos vállába fúródott. - Se baj! Különben sem akartam, hogy válassz! Mert én döntök helyetted! Mégpedig… Számomra mindkettő elég kedvező, ezért úgy gondolom, hogy végre hajtom a másodikat… - simított végig arcélén, majd hangosabban folytatta - és az elsőt is - fejezte be mondatát és gonosz mosolyra húzta a száját.
A döbbenettől a szívem kihagyott egy ütemet és köpni-nyelni nem tudtam. Nem teheti ezt velem! Chance nem teheti ezt velem! Kiskorom óta bíztam benne, most pedig elárult, sőt a vesztembe vezetett. Chance egy percig sem hagyott választást, csak azt akarta, hogy tudjam, mit fog csinálni, mi lesz a végzetem.
Gondolkodni sem volt időm, ezért azt cselekedtem, ami legelőször eszembe jutott.
Minden erőmmel a bilincsen lévő zárra koncentráltam. Arra, hogy kinyílik. Magam elé képzeltem a zár szerkezetét. Arra gondoltam, hogy a zár kipattan a helyéről. A zár hangos csattanással kinyílt, ezért gyorsan kellett cselekednem. Kezeimet kibújtattam a szorításból és jobb tenyerembe helyeztem. Megfogtam és egy gyors lendítéssel Chance tarkója felé ütöttem a bilincs szorító részével. De nem voltam elég gyors, mielőtt célt érhetett volna az ütés, Chance karja a tarkójához lendült, ezért azt érte az ütés.
- Te kis… - hördült fel Chance. - Azt hitted, hogy könnyedén leüthetsz, és majd elmenekülsz? Hát rosszul hitted! - szólt és kitépte kezeim közül a bilincset. - Egy kis könnyítés! Kapsz egy kis előnyt, de ne hidd, hogy engem legyőzhetsz!
Tervem nem volt a leghatékonyabb, de legalább megszabadultam a bilincstől. Hiába hitte azt Chance, hogy megállíthatatlan, én tudtam, mi a gyengepontja. A szomorúság. Nem bírja elviselni, hogyha az emberek - boszorkánymesterek - szomorúak vagy gyötrődnek valami, avagy valaki miatt. Ilyen helyzetben mindenképpen meg kell vigasztalnia az elesetett. Ilyen Chance, egy jószívű, szenvedélyes srác, tele romantikával és érzelmekkel. De aki becsapja őt, - mint például én - annak nem kegyelmez.
Összeszorítottam szememet, hogy műkönnyeket produkáljak. Közben szüleim képére gondoltam, ahogy elégnek. Tervemet sikerült elérnem. Kinyitottam szemeimet és arcomon végigperegtek a könnyek. Vállaim rázkódni kezdtek, tüdőm egyenetlenül emelkedett és süllyedt. Chance megérezte ezt, ezért lekapott a válláról. Most nem úgy emelt, ahogy legelőször. Ez sokkal volt dühösebb és erősebb mozdulat, mint könnyű és lágy. Ennél több sem kellett nekem, szélsebes futásnak eredtem.
Egy valamit viszont elfeledtem, a táskám nem volt a hátamon. Tehát semmilyen varázsszer nem volt a tulajdonomban és a sisakvirág sem az enyém többé. Elveszett a babám, amelyet csak most találtam meg. A hátizsák nélkül nem mehetek sehova. Nate-et nem hagyhatom ellenanyag nélkül. Nem hagyhatom cserben a bátyám. Letéptem szám elől a kendőt, hogy legalább ez ne zavarjon. Lépteim lelassítottam és megvártam, hogy beérjen Chance.
- Kihasználtál, Stefy! - mondta lassan a fiú. - Először az esküvőre kerítünk sort, majd az agymosásra. Aztán pedig jöhet a jutalom megszerzése.
- Nem teheted ezt velem! Ennyire te sem lehetsz gonosz! - szóltam rekedt hangon, majd megköszörültem torkom. Egészen ideáig meg sem tudtam szólalni.
- Gonosz? Gonosz? - nevetett fel harsányan Chance. - Én ezt nem magamra használnám. Annál inkább rád! Nem én voltam az, aki otthagyott kétségek között. Nem én voltam az, aki megcsalta a másikat. Nem én voltam az, aki beleszeretett másba. - Emelte fel egyre jobban a hangját olyannyira, hogy az utolsó mondatnál már szinte üvöltött.
Teljesen igaza volt és meg is értettem, hogy így érez, de én nem gondoltam volna, hogy nem felejt el engem. Azt hittem, hogy már nem érez irántam semmit. De ő várt rám. Hűséges maradt hozzám, amikor én nem. Nekem azóta legalább két pasim is volt, hogyha nem több. Nem tehetek erről, nekem vissza kellett szereznem az elveszett varázserőmet. Bár pár dolgot ő is megtehetett volna értem, például beszél az apjával az érdekemben. De nem tette.
- Visszakaphatom a táskám? Csak a táskámat hadd kapjam vissza! - váltottam témát és vettem könyörgőre a figurát.
- Azt a fekete és piros táskát, amelyet, míg aludtál, elégettem? Arra gondolsz? - kérdezte gúnyosan. Azt akarta, hogy bedühödjek és neki essek. Felakart bőszíteni, mint egy vadállatot. De én tartottam magam.
- Igen, arra - válaszoltam higgadtan.
- Akkor szólok, hogy az már nincs többé. Illetve a hamvait még megtalálhatod - nézett bele mélyen a szemembe. Innen tudtam, hogy csakis igazat mondhat. A hangja nem remegett, szíve egyenletesen lüktetett és egyenesen a szemembe mondta.
- Te szemét! - üvöltöttem és újra futásnak eredtem volna, hogyha ujjait nem kulcsolja csuklómra. - Engedj el! - sziszegtem és tovább rángattam a kezemet.
- Most már nem! Egyszer engedtelek el, többször már nem foglak.
Az égre pillantottam, ahol a Nap már felkelőben volt. Tehát lejárt az időm, Nate tovább már nem állítja le. Meg lesz az újabb igazolatlanom. Arra is képesek, hogy kirúgjanak engem, bár ez per pillanat nem érdekelt. Van sokkal fontosabb dolgom is, mint emberi iskolába járni.
Már nagyon közel voltunk a palotához, ahol a tanács tartózkodott. Ott volt Jeremy Peather is, a vezetőnk, legalábbis legutóbb ő volt. Lehet, hogy azóta leváltották, de kétlem.
Chance továbbra is húzott, de már nem vitt a hátán. Kezemre újból felhelyezte a bilincseket. Chance ennek az összekötőláncát fogta és ez által húzott. Néha egy nagyot rántott rajtam, csupán a szenvedés kedvéért. Rabságban éreztem magam. Valóban az voltam, Chance-nek a rabja. A szabadulásomnak már nem engedett kiutat.
Megpillantottam a fehérmárványból készült palotát. Látványától most nem boldogság, hanem rettegés fogott el. Tudtam, hogy Chance oda fog adni nekik és én nem tehetek semmit.
Pont a palota mellett foglalt helyet Chance lakhelye, ahová az imént vettünk az irányt. A ház meglehetősen kicsi volt a maga egy emeletével. Kinézetével illett a palotához, mivel ennek is hófehér falai voltak. A ház újszerű volt, nem úgy, mint az itteni építmények. Az ablakok szépen íveltek voltak és ezeket is hófehér keretek szegélyezték. A meredek háztetőt fekete cserepek fedték, pont olyanok, amelyek a palota tornyait és tetejét.
Chance maga előtt lökött be az ajtón. Belülről azonban visszataszító volt az épület. Hatalmas volt a kupleráj, meglátszott rajta, hogy Chance egyedül lakott benne. Anyukája és apukája is a palotában laktak, mivel a vezetőnk, Jeremy volt Chance-nek az édesapja. A fiú nem szeretett volna ott lakni, mert nem akarta, hogy ezért kiközösítsék. Nem akarta, hogy túl nagyra tartsák. Azonban szülei ragaszkodtak hozzá, hogy szemmel tudják tartani őt. Igaz, nem volt hozzá elég idős, amikor elköltözött a palotából, de mégis megtehette. Chance nem rég töltötte be a tizenkilencet. Így viszont már törvényes volt, hogy egyedül éljen. Egészen tizenöt éves koráig lakott a palotában, de akkor mindent megelégelt és elköltözhetett ide.
A házban a falak teljesen üresek voltak. A felszerelése gyér volt és konyhával nem is találkoztam.
- Látom, tetszik a házam! - szólt Chance és gúnyos mosolyra húzta száját.
- Igazán… otthonos - nyögtem. - Hogy bírsz te így élni? Meg lehet itt találni bármit is? - tettem szemrehányást.
- Hogyne, mindennek tudom a pontos helyét. Lehet, hogy te nem, de én látom benne a rendszerességet.
- Tudod, Chance, gondolkodtam. Én túl fiatal vagyok a házassághoz. Még nem vagyok tizennyolc, így nem törvényes, hogy férjhez menjek - próbáltam meg ismertetni vele a helyzet állását. Lehet, hogy itt nem érvényes a törvény, de otthon biztos.
- Kit érdekel! Eddig is megszegtem a törvényeket és ez most sem lesz másképp! - Ismét rántott rajtam, de most közelebb húzott magához. A bilincs rettentően szorította kezemet. A fiú állát vállamba fúrta, úgy suttogta fülembe. - Nem rég küldtem üzenetet a papnak és azt mondta, húsz percen belül ideér. Hamarosan Mrs. Chance Peather leszel - húzta széles mosolyra a száját. - Illetve! Vedd fel ezt a ruhát! - Kezében egy elefántcsont színű menyasszonyi ruha jelent meg. A ruha nem büszkélkedhetett pánttal. Felsőrészén csillámok voltak. Alsó része rövid volt, talán túlságosan. Az esküvői ruhának a földet kellet volna súrolnia, ám ez aligha ment el volna pólónak. A fátyol tüllből készült és fokozatosan növekedett.
Szemem hatalmasra tágult, hogy mégis Chance, hogy képzeli azt, hogy én valaha is fel fogom venni. Nem lehet ilyen piszkos a fantáziája. Nem gondolhatja, azt hogy egy ilyen ruhát hordani fogok. Ebben a ruhában akár az utcasarokra is kiállhatnák. Miért teszi ezt velem? Azért mert otthagytam? Mostanra már kétlem. Ez nem elég indok arra, hogy ennyire kínozzon. Ha ezek után még Adamet is elfelejtem, akkor abba belepusztulok. Adam nélkül nem bírnék élni. Borzasztó lenne, hogyha nem tudnám róla, hogy ki ő. Elviselhetetlen lenne, hogyha úgy állnék a szeme elé, hogy nem tudom róla, ki ő.
- Nem, Chance. Ezt nem fogom megtenni - mondtam és a szemébe néztem.
- Azt elfelejtettem mondani, hogyha nem veszed föl, majd én adom rád. Úgyhogy ajánlom, hogy igyekezz! - súgta és pajkosan beleharapott a fülembe. 

xoxo Melissa

2014. július 7., hétfő

Tizenhatodik Fejezet

Sziasztok! Hát, eljött az a pillanat is, amikor már tizenegy feliratkozóval büszkélkedhetek, ám ebből Ti csak kilencet láthattok. Köszönöm szépen ezt a létszámot és azt, hogy velem vagytok és támogatok! <3 Azonban még jobban örülnék, hogyha ennél is többen lennénk. Illetve attól is nagyon boldog vagyok, hogy kommenteltek és pipálgattok! Csak annyit szeretnék mondani, hogy ezt a szokásotokat nyugodtan folytassátok! :)) Sajnos a következő fejezet időpontja bizonytalan...
Nagyon-nagyon szépen köszönök mindent!! Ehhez a fejezethez is jó olvasást kívánok! Remélem elnyeri a tetszéseteket! :D

Egy régi ismerős

Mi az, hogy mások is vannak ott? Kik? - küldtem gondolataim Abby felé. Felugrottak bennem képek, amiken Adamet kínozzák, vagy éppen Nate-et. El sem bírtam képzelni, hogy a számomra legfontosabb személyek éppen miattam kerüljenek életveszélybe. Nem, ez nem történhet meg. Igyekeztem kiverni a fejemből a rémképeket, míg meg nem hallottam Abby csilingelő hangját.
Nem ismerem őket, sőt szinte alig látok. A teremben sötétség uralkodik, csak körvonalakat látok. Két fiú van itt, az egyiknek mindkét oldalt rövidre van nyírva a haja csak közepén hosszabb a sörénye, de ez a fazon hihetetlenül jól áll neki. Ja, igen! Nem akarok eltérni a tárgytól, de ezt muszáj volt. Barnásfekete haja van, amennyire én látom. A másiknak égbemeredő sötétbarna haja csöppet félre van fésülve, de nem emósan, hanem szolidan, még csak a szemébe sem lóg. Ő talán még szexibb, mint a másik.
Magamban halkan nevettem. Nem kellett sok idő, de Abby máris új zsákmányt talált. Talán ezt a kapcsolatot jobban fogom támogatni, mint az előbbi Anthonysat. Mivel ezek boszorkánymesterek. Mindig jobbak, mint egy ember. Az emberekben eddig csak csalódtam. Ott van David, aki a pasim volt, Anthony, akivel jó barátok voltunk és Miranda, akit egykor a barátnőmnek nevezhettem. Mind-mind ember. Emberek, akikben nem lehet megbízni, mert elárulnák, hátba szúrnak.
Jaj, Abby! Nem csodálom, hogy ezek után elfelejtetted Antet. Akkor Nate nincs ott? És Adam sem?- tettem fel a rettegett kérdést.
Még nem teljesen sikerült feldolgoznom. - Pillanatnyi szünetet tartott, mikor hangja sóvárgásba kezdett átmenni. Nyugodt hangon folytatta. - Nincsenek itt.
Fellélegeztem. Tehát nincsenek veszélyben. Ezek szerint nem kevertem bele őket semmibe, biztonságban vannak, már amennyire lehet.
Abby, bármennyire is akarok, perpillanat nem tudok érted menni, mivel Ombrisban vagyok. Nem tudok hazajutni, mivel nem működik a portálnyitó varázslat. Hidd el, én segítenék, de ez most nem megy.  - küldtem gondolataimat Abby felé, miközben tovább folytattam utamat a régi házunk irányába, annak reményében, hogy ott meg tudok szállni.
Micsoda? Stefy, te mit keresel Omrisban? - hallottam meg Abby sikító hangját a fejemben. Elképzeltem, hogy milyen reakciót váltana ki Abbyból, ha szemtől szemben beszélnék vele. Szemöldöke az égig emelkedne és kérdőn meredne rám. - Ugye nem fogtak el téged is?
Nem, dehogyis, csak Nate megkért, hogy jöjjek el ide - magyarázkodtam.
Nate megőrült vagy csak szimplán megakar öletni? - csúszott Abby hangja egyre magasabb oktávba.
Egyik sem. Ellenanyagért jöttem. - Egyáltalán nem nevettem, pedig Abby valószínűleg csak viccnek szánta. Ez már igazán sok volt, hogy ilyeneket mer gondolni Nate-ről és ezt még hangoztatja is.
Ő is elmehetett volna érte. Nem kell kockáztatnod az életedet, ezzel nem tartozol neki - kezdett el veszekedni velem.
Tudod, Adam is pontosan ezt mondta - jegyeztem meg.
Talán azért, mert igaz. Bármi bajod eshet, ez egyáltalán nem biztonságos.
Mindegy, most már teljesen mindegy. Amint tudok, elmegyek érted - fejeztem be a beszélgetést.
Az út innentől egyre egyenesebb kezdett lenni. Elhaladtam az erdők mellett. Ismét szupergyorsaságra váltottam és figyeltem az elém terülő látványt. A Nap már régen eltűnt az égboltról és csillagok meg a Hold jelentették számomra a világítást. Itt-ott már felkapcsolódtak a gyérfényű lámpák.
Egyre közelebb kerültem a házunkhoz. Megpillantottam az ismerős környéket, amelyen sokszor végig haladtam. Tudtam, hogy a következő jobb kanyar után még egy jön, majd egy bal és ismét egy jobb. Tudtam, hogy a házunknak ezen a helyen kéne állnia. Ám a ház egyáltalán nem volt a helyén. A fű itt is kopár volt. A romok, amelyek megmaradtak, az épület falainak vonalát formázták. Felismertem a sok-sok szoba helyét és a halmokon átlépkedve mindegyikbe beléptem, hogy felidézzem a régi idők emlékeit.
Nem tudom, hogy pontosan mikor, de eleredtek a könnyeim. Azt sem tudtom, hogy menni ideig zokoghattam a volt szobámban, melyből nem maradt semmi. Egyik könnycsepp követte a másikat és egyszerűen nem állt el. Tudtam, hogy fölösleges siratni a múltat. Mégis olyan érzéseket keltett bennem. Nagyon felkavaró volt, hogy egykori otthonomból csupán ennyi maradt. Egy kőhalom sok törmelékkel és bútor darabkákkal.
Beletúrtam a porba, a romok közé, hogy gyerekkori tárgyaim után kutassak. Szinte vakon tapogatóztam, csak az érzékszerveimre számíthattam. Félrelöktem a nagyobb sziklákat, hogy tisztább legyen a terep. Éreztem, hogy kezem már nem csak köveket markol, hanem valami puhábbat is. Kihúztam a műszálas anyagból készült tárgyat, melynek tapintása durva volt. Megforgattam a kezemben tartott tárgyat, hogy tényleg olyan-e, mint amire emlékeztem. Hát, nem hasonlított az emlékeimben élő babára. A baba most már csak fél szemmel mosolygott rám és ruhája szakadt is és piszkos volt, mint a játék további részei. Fonalból készült haja meg volt tépázva. Magamhoz öleltem a kicsi babát, amely mosolyt csalt arcomra. Ölembe vettem a táskámat, amelybe beleraktam a babát, hogy ez legalább megmaradjon nekem.
Nem tudom, hogy mikor, de elaludtam. Ott helyben, a porban, törökülésben. Mélyen aludtam, csak azt éreztem, hogy valaki a hátára vesz, fejem lefelé lógatva.
Mikor felébredtem, megijesztett a látvány. Valaki tényleg a hátára vett, nem csak álmodtam. Fejem minden lépése hatására a combjának ütközött. Hasam a vállának nyomódott. Nem volt valami kényelmes póz. Egy ideig elbóbiskoltam így, aztán észbe kaptam. Valaki megtalált engem és most elvisz.
Vadul kapálózni kezdtem és öklömmel vertem a lábát. Nem, így nem lehet végem, egy ilyen sületlenség miatt.
- Eressz el! Eressz már el! - üvöltöttem és továbbra is próbálkoztam kiszabadulni.
- Csitt! - válaszolta elrablóm. Hangja ismerősen csengett, mély dallamot játszott. Nem tudtam, hogy ki lehet az, pedig kellett volna. Régebben sokszor hallottam ezt a hangot, mikor nevemet suttogta. Tudtam, hogy ki ő, de nem jött nyelvemre a nevem. - Stefy, maradj nyugton! - Végre kiejtette a nevemet és minden a helyére került. Ez a hanglejtés, ahogy a nevemet mondta. A Stet hangosan megnyomta, majd fyt halkabban, de annál gyorsabban ejti. Bódító volt. Most már tudtam, hogy ki ő. A volt barátom, Chance. Mikor elváltunk, vagyis amikor én megszöktem Ombrisból, nem szakítottunk. Arra számítottunk, hogy majd napokon belül visszatérek, és akkor folytathatjuk kapcsolatunkat. Igaz, hogy fiatalok voltunk, tizennégy, tizenöt évesek, de mégis komoly volt a dolog.
- Chance? - kérdeztem.
- Ki más? - nevette el magát és egy gyors lendítéssel lekapott a válláról.
Lábamon nehézkesen álltam meg, bár most nem volt rajtam magassarkú, kivételesen tornacipőre cseréltem kedvenc kiegészítőmet. A nem kívánt túrázáshoz és gyalogláshoz ez a legmegfelelőbb.
Chance majdhogynem egy magasságú volt velem. Sötétszőke haja gyönyörűen szikrázott a napsütésben. Barna szemében felfedeztem azt a jellegzetes csillogást. Megvillogtatta előttem fogas mosolyát. Hangosan felnevetett, mire én is elmosolyodtam. Ruhája most is azokból a jellegzetes barna cuccokból állt. Barna v kivágású póló, sötétbarna bőrdzseki, ugyanilyen barna nadrág és egy fekete cipő, melyen látszott, hogy teljesen új. Nyakában egy fából készült nyaklánc lógott. Bal fülében egy ezüstszínű fülbevaló volt.
Száját szájamhoz préselte és hosszasan megcsókolt. Elvesztem csókjaiban, de abban a pillanatban Adam képet jelent meg előttem. Ezt nem szabad, nem tehetem vele meg. Chance-szel sem és Adammel sem. Adamet szeretem, Chance-t viszont már nem.
Mellkasánál fogva eltoltam magamtól a szenvedélyes srácot.
- Sajnálom, de ezt nem tehetem - suttogtam és szemeimmel a földet kezdtem pásztázni. - Nekem… nekem… barátom van - nyögtem és még jobban elhúzódtam tőle.
- Stefy - rázta meg a fejét csalódottan. - Tőled nem erre számítottam.
- Miért? Mire számítottál? Hogy évekig csak várják? Eltelt több, mint két év. Nem gondolhatod komolyan - kezdtem heves vitába.
- Bármennyire is hihetetlen, Stefy, de én csak rád vártam. Vártam, ahogy telnek a napok, majd hónapok és évek. Én még mindig szeretlek, Stefy. De te itt hagytál. Beleszakadt a szívem, hogy soha többé nem láthatlak. Arra számítottam, hogy amikor majd találkozunk, a szíved még mindig értem fog dobogni, de látom, most már nem így van. - Szenvedélyesen beszélt, hangja néhol megremegett. Tudtam, hogy csalódni fog bennem, de meg kellett, hogy tudja az igazat.
- Lehet, hogy már akkor meg kellett volna tennem, de azt hittem, hogy vissza jöhetek. Most viszont itt vagyok, ha nem is sok ideig, de ma még maradok. Arra akarok kilyukadni, hogy… nekünk… szakítanunk kéne - mondtam és beleharaptam a számba.
- Minek jöttél ide vissza? Minek kellett? Hogy feltépd a sebeimet? - Éreztem, hogy ideje lenne indulnom, hogy ne okozzak neki több fájdalmat. Mégis úgy gondoltam, hogy maradnom kell. Nem hagyhatom itt összetört szívvel.
- Egyáltalán nem erről van szó - ellenkeztem hevesen. - A bátyám miatt jöttem. Hogy szerezzek neki sisakvirágot. - Tudtam, hogy nem volt jó ötlet elmondani neki az igazat, hiszen akár még ő is lehet az, aki beárul engem és a tanácshoz visz.
- Neked nincs is bátyád - húzta össze vonallá a szemét Chance. - Átlátok a szitán, Stefy! Engem nem ilyen fából faragtak. - Chance gyorsan mozgott, talán túl gyorsan. A fiú egy kendőt kanyarított elő a zsebéből, amit a szám elé tett, hogy ne tudjak tőle beszélni. Szorosan meghúzta, majd hátul megkötötte. - Hidd el, én nem akartam ezt, de muszáj volt megtennem. Most pedig menjünk vissza a tanácshoz.
Látásom homályosodni kezdett, miközben a méreg hatni kezdett. Gyógynövényekből kevert méreg volt, amelyet felitatott egy kendővel. Ennek hatására órákra elnyomott az álom.
Amikor felkeltem már esteledett, de Chance még mindig úton volt. A fiú néha hátra pillantgatott rám, hogy ébren vagyok-e már. Mikor felfedezte, hogy ébren vagyok, beszélni kezdett hozzám.
- Elég egyoldalú lesz ez a beszélgetés, de nem zavar engem. Tudod, most megyünk a tanácshoz, hogy megkapjam a jutalmamat - tett egy gyors helyzetjelentést Chance. - Nem kevés dollárt tűztek ki a fejedre. De ha végiggondolom ezt az egészet rájövök, hogy teljességgel megéri ez nekem. Ha már te nem lehetsz az enyém. - lehelte. - De! - emelte fel mutatóujját. - Mindenkinek van választási lehetősége. Az egyik az, hogy odaadlak a tanácsnak, aki börtönbe zárnak, kínoznak, avagy rögtön kivégeznek. A másik pedig, hogy hozzám jössz feleségül és szépen elfeledtetem veled a barátodat. Ezt értsd szó szerint. Egy kis agymosás és volt barát, nincs barát - szólt majd egy pukkanás szerű hangot adott ki. - A rózsaszín álmaidnak vége.
Azt hittem, hogy rosszul hallok, vagy álmodok, esetleg képzelődök, de minden valós volt. Chance megzsarolt. Nem tudtam, hogy melyik a rosszabb választás. Mindkettő elég borzasztó.

xoxo Melissa