Negyedik Fejezet

Sziasztok! Nagy küszködéssel, de itt a 4.rész. Remélem tetszeni fog! Azért a pipák még gyűljenek! ;) Jó olvasást!

Kérdések és válaszok

- Mi? - kérdeztem elkerekedett szemmel és kibontakoztam az ölelésből.

- Te vagy a húgom, akit még sohasem láttam. Te vagy az én elveszett húgom, vagy inkább én az elveszett bátyád - hadarta.

- Nekem sohasem volt bátyám. Anya sosem beszélt...rólad - szóltam zavartan.

- Azért mert anya azt hitte, hogy meghaltam, pedig csak eljöttem ide - magyarázkodott.

- És honnan veszed, hogy én vagyok az elveszett húgod? Lehet, hogy más - vontam meg a vállam.

- Tudom, hogy te vagy az. Érzem - mondta sejtelmesen.

- Az erő? - kérdeztem rá, arra, aminek először eszembe jutott.

- Igen - bólintott.

- Hogy találtál meg? - néztem rá értetlenül.

- Nyomkövető varázslattal - mondta tömören.

- Hallottam már róla. Nem akarsz bejönni?- kérdeztem bizonytalanul. - Fázom - dörzsöltem össze a tenyeremet.

- Öhhm.. Oké. Elvégre is hozzád jöttem - egyezett bele.

Elindultunk a házba a bátyámmal együtt. Nem tudtam, hogy van, hogy egyáltalán létezik a bátyám. Furcsa érzés ezt felfogni, és annyi megválaszolatlan kérdés volt bennem. Az álom is mindjárt elnyomott.

- Jó nagy ház - jegyezte meg.

- Ja. Menjünk a nappaliba, ott le tudunk ülni. - Bevezettem a szobába és elhelyezkedtünk a kanapén egymással szemben. - Te hogy-hogy eljöttél Ombrisból?

- És te?

- Én kérdeztem előbb.

- Igaz - mosolyodott el. - A tanács elől menekültem ide.

- Az vicces... Mert én is - nevettem el magam. - Mit csináltál?

- Tanultam. A Tiltott Könyvből - mondta, majd egy kis szünetet tartott. Mosolygott, és ez jól állt neki, nem úgy, mint ahogy először láttam. Akkor nagyon koncentrált, és komor volt a tekintete. - Hallom te is.

- Hogy? Neked megmaradt az erőd?- néztem rá értetlenül felhúzva a szemöldököm.

- Gondolatolvasás. Igen. Miért neked nem? - kérdezte. - Jól van, hallom, hogy nem - nevetett. - Nem vagy álmos?

- Nagyon vicces vagy - gúnyolódtam. - Tudom, hogy tudod a választ.

- Akkor add a kezed, némi erőt át tudok adni, legalább, hogy feltöltődj energiával. Én nem vagyok álmos, az éjfél segített. A telihold meg úgyis növeli az erőmet.

- Rendben- nyújtottam oda a kezemet. Melegséget és egy kevés bizsergést éreztem a kezemben, majd a testemben. A szemem szinte felpattant a bóbiskolásból. Az agyam is rendesen tudott már fogni.

- Köszönöm. Ez tényleg sokat segített... ööö...ööö- próbáltam rájönni a nevére, amit nem is említett nekem.

- De hülye vagyok. Natenek hívnak. Te pedig... Köszönöm a segítséget. Stefy.

- Mi lenne, ha ezt abbahagynád, legalább amíg visszaszerezzük az erőmet?- kérdeztem már csöppet idegesebben.

- De hát addig nem bírom ki… Csak az igaz szerelem segíthet, az pedig általában hosszadalmas - jelentette ki tetetett szomorúsággal.

- Csak ez segíthet? - kérdeztem, hiszen biztosan van másik módja is.

- Igen. Nincs valaki? - terelte vissza a szót az eredeti témára.

- Nem - ráztam meg a fejem. Jelen pillanatban még nem akartam neki elárulni semmit.

- És az, aki körül a gondolataid forognak? Ő ki? - kérdezősködött tovább.

- Adam? Ő csak egy barát.

- Biztos vagy benne? - húzta fel egyik szemöldökét. 

- Biztos - bólintottam.

- Azért majd megnézem - mondta sejtelmesen. - De most már mennem kell.

- Oké. De remélem, még találkozunk.

- Hamarabb, mint gondolnád… - suttogta.

Nate felkelt a kanapéból és elindult az ajtó felé. Lassan lenyomta a kilincset és kilépett. Kimentem a konyhába és egy rántottát készítettem. Már hat óra volt, úgyhogy muszáj volt reggeliznem. Miután ezzel végeztem felmentem a szobámba, hogy feldobjak egy kis sminket és átöltözzek. Valami újat akartam kipróbálni, hogy megnézzem Adam reakcióját. Így egy pink miniszoknyát vettem fel fekete harisnyával és fekete ujjatlan pólóval, amire farmer bolerót raktam. Amikor belenéztem a tükörbe nagyon meglepődtem, hogy milyen jól áll. Általában nem szoktam ilyen rövid szoknyát venni, de most kíváncsiságból meg kell próbálni.

***

A terembe belépve Mirandát láttam a helyemen ülni. Nagyon dühös lettem. Ott nevetgélt valamin és Adam is jól el volt vele. Valamiről beszélhettek. De amikor Adam megpillantott engem, szinte lefagyott világ. Tekintete belefúródott az enyémbe. Azok a kékes, de inkább zöldes szemek magával ragattak. Azt vettem észre, hogy Miranda csak beszél tovább, de Adamet nem érdekli. Még mindig engem nézett. Majd valamit mondott Mirandának, aki csapkodva nekem jött, és a helyére ment. Én pedig, mit győztes a helyemre battyogtam. Adam mosolyogva köszöntött.

- Szia!

- Szia! - mosolyogtam rá és nyomott egy puszit az arcomra. - Ezt meg miért kaptam? – mosolyogtam továbbra is.

- Mert megérdemled és néz meg azt a vörös hajú ******ot - biccentett Miranda felé.

- Látom jó véleménnyel vagy róla - mondtam röhögve. - De nem az előbb beszéltél vele?

- Nem, mint hogyha te is azzal lennél róla - vonta meg a vállát. -Jah, valamit beszélt arról, hogy mennyire tetszem neki és, hogy nekünk a közeljövőben össze kell jönnünk.

- És mit mondtál? – szóltam félénken.

- Egyszerűen elröhögtem magam, amire ő is, és megkérdezte, hogy akkor benne vagyok-e. Én megmondtam, hogy az én jövőm az ajtóban áll és pont a helyén ülsz. Erre ő fújtatva a padjához ment.

- Én nem is tudtam, hogy a tegnapi dolgokat komolyan gondoltad - rebegtem.

- Hát persze, hogy komolyan gondoltam - mosolyodott el halványan - Nos, akkor be… - szólt, de a mondatot nem tudta befejezni, mert becsöngettek. Nem igaz, hogy mindig ilyenkor szól a csengő és persze a legszigorúbb és legpontosabb tanárral van az első óránk. Mrs. Wayned ordítozva lépett be a terembe és állított fel minket egy jelentésre. Barna, festett és töredezett haját kontyba fogta, de még így is látszott, hogy a hajtöve ősz. Nagy, kerek szemüvege az orrán ült és úgy nézett ki benne, mint egy bagoly.

Mrs. Wayned semmi érdeklődés nélkül elkezdte darálni az anyagot a Földtörténetről. Nem izgatta túlságosan, hogy ezt már tavaly is vettük. Azt mondta ez a legfontosabb, ezért megint el fogja mondani, és megint dolgozatot fog íratni. Az osztály egy emberként felszisszent és reklamálni kezdett. Egyedül Miranda nem szólt semmit. Még Abby is érvelt amellett, hogy ne írjunk, pedig ő nem akart sohasem rossz hírnevet szerezni a tanárok körében. Csak az iskolában volt olyan jó kislány-féle. Azon kívül mintha egy teljesen más lány lenne.

Teljesen elbóbiskoltam, miközben tekintetemet Adamre szegeztem.

- Miss Brandy meg akárki..- üvöltötte.

- Ad…- kezdte el Adam, de nem tudta befejezni, mert Mrs. Wayned közbeszólt. Ma valahogy sohasem tudja befejezni, amit elkezdett.

- Nem érdekel, hogy hívnak, egy név a sok közül mit számít? - tette fel magának a költői kérdést. - Jobb lenne, ha nem egymással lennének elfoglalva! - folytatta. - Ha a következő kérdésemre nem tud egyikőjük sem válaszolni kijönnek felelni! - fenyegetett meg minket. Én megadóan válaszoltam volna a kérdésre, pedig nem csináltunk semmit. De Adam nem hagyta annyiban és közbe szólt.

- Mégis mit csináltunk?

- Hogy mit csináltatok? Hogy mit csináltatok? - emelte fel a hangját. - Nem figyeltetek!

- Akkor hova figyeltünk?

- Egymásra és jobb, hogyha nem pofázol fiam, mert különben itt maradsz délutánra is egy kis elzárásra!

- Akkor én is maradok - szóltam közbe. - Adam legalább annyira lehet hibás, mint én.

- Jól van fiam, akkor elintézted magadnak és a barátocskádnak is, hogy maradhassanak. - Mrs. Wayned teljesen kitért magából. - Ja, és hogy el ne felejtsem a kérdés a következő… Soroljátok fel a Földtörténeti korokat évszámmal együtt.

Szerencsére a válaszunkra nem jutott sor, mert a csengő közbe szólt.

- Ezt megúsztátok, de az elzáráson találkozunk! - szólt Mrs. Wayned.

Amikor a tanárnő kilépett az ajtón, Adammel egyszerre nevettünk fel. Az egész osztály elkezdett tapsolni, üvöltözni meg füttyögni.

- Kösz, hogy elhúztátok az órát. - üvöltötte Christian, a hangzavaron át, miközben hátra fordult felénk.

- Chris, nem kell üvöltened, itt ülök mögötted - mondtam.

- Tudom, de szeretek üvöltözni.

Abbyvel kint voltunk a folyosó és beszélgettünk. Nem nagyon volt meglepve, amikor elmeséltem neki, hogy mi történt tegnap Adammel és velem. Azt mondta, hogy ő tudta, hogy boldog leszek és lesz barátom. Mire én szóltam neki, hogy Adam nem a barátom. Erre azt mondta, hogy nem úgy tűnik.

***

Amikor beléptünk a terembe, ahol az elzárás volt, nagyon meglepődtem. A teremben nem volt senki más csak Mrs. Wayned.

- Na, végre, hogy megjöttetek! Semmi beszéd, suttogás, tüsszentés, orrfújás nincs! Csak házit írtok és tanultok! Amelyikkőtök megszegi, az megy az igazgatóúrhoz. - hadarta el a mondanivalóját. - És még valami, akárki maga ide ül elém, Brandy, maga pedig jöjjön ide mellém.

- De itt nincs szék se pad - mondtam értetlenül.

- Ne legyen ilyen életképtelen, húzza ide! Akárki, maga nem segíthet!

 Padot és a széket sem volt olyan nehéz elhúzni. De Mrs. Wayned közeli látványa elég visszataszító volt. Előpakoltam a könyveket a táskámból és elkezdtem házit írni. A matekkal éppen végeztem, amikor egy papírrepülő landolt az asztalomon. Rápillantottam Adamre, aki bízatóan elmosolyodott. Széthajtottam a repülőt és ez állt benne:

Szeretlek.

Visszaakartam írni, de Mrs. Wayned nemes egyszerűséggel elvette előlem a papírt.

- Milyen kis aranyos - gúnyolódott. - Milyen kár, hogy nem a tanulással kapcsolatos! Menjünk az igazgatóhoz, vagy elmentek egyedül?

- Elmegyünk mi - mondta Adam.

- Rendben, akkor pakoljatok, mehettek, odaadom a repült, hadd örüljön az igazgatóúr, de ide vissza ne gyertek! Ha megtudom, hogy nem voltatok az igazgatóúrnál, semmi jót nem várhattok erre az évre! Na, tűnjetek a szemem elől!

Összeszedtünk a dolgainkat és elmentünk az igazgatói irodához. Bekopogtam, mire az igazgató fiatal, mosolygós arca jelent meg az ajtóban.

- Stefy? Adam? Ti meg mit kerestek itt?- kérdezte Mr. Edwards.

- Mrs. Wayned küldött - szóltam.

- Miért?

- Mert Adam ezt küldte nekem - mutattam fel a repülőt. Az igazgató gyorsan elolvasta azt az egy szót és visszaadta.

- Ezért jöttetek? - hitetlenkedett.

- Igen.

- Ez nagyon jó hír, hogy már ilyen jóba vagytok. Elengedlek titeket, mivel semmi rosszat nem tettetek. Nyugodtan legyetek boldogok! Csak ne zaklassátok Mrs. Wayned-et. - mondta kedvesen.

- Viszlát, Mr. Edwards! - köszöntünk Adammel egyszerre.

- Sziasztok!

Adam magunk után becsukta az ajtót és elindultunk a parkolóba. Adam nagyon csodálkozott, hogy ennyivel megúsztuk. De én már, amikor elindultunk, akkor tudtam, hogy nem lesz semmi gond. Mr. Edwards mindig is ilyen megértő volt. Adam megkérdezte, hogy elvihet-e, de szóltam, hogy kocsival jöttem.

- Köszönöm, köszönök mindent - mondtam és egy puszit nyomtam az arcára.

- Akkor ez azt jelenti benne vagy?

- Benne - szóltam mosolyogva, mire ő is elmosolyodott és magához ölelt.

xoxo Melissa

Harmadik Fejezet

Sziasztok! Meghoztam az új részt! Ebben nagyon sok dolog fog történni, de azért remélem nem lesz túl tömör. Ezentúl megpróbálok minden héten új részt hozni. Jó olvasást és pipálgatást!:)))

Történések

A fagyizóban egy kis kerek üvegasztalhoz mentünk. Adam kihúzta nekem a széket, majd ő is leült. Nagyon figyelmes gesztus volt tőle. Nem sokkal később megérkezett a pincérnő is. Persze Adamet nem hagyta figyelmen kívül, de ezt ő észre sem vette. Mindketten kelyhet kértünk, Adam mandarin, narancs és citromfagyit kért kis mandarin gerezdekkel a tál szélén, én pedig csoki és vanília fagyit, amin tejszínhab és csoki öntet volt.

- Milyen volt Párizsban élni? - kérdeztem.

- Jó volt, csak egy idő után már unalmas.

- Hogy lehet Párizs unalmas? Én imádnék ott lenni.

- Hát, mert akkor még nem ismertelek... - mondta.

- Még most sem ismersz.

- De ahhoz éppen eléggé, hogy kérdezzek valamit - szólt sejtelmesen és közelebb hajolt.

- Rajta! - hajoltam közelebb én is.

- Járnál velem? - kérdezte hirtelen, amitől hátrébb húzódtam.

- Nem - röhögtem el magam.

- Miért? - húzódott hátra ő is.

- Mert még nem állok készen egy új kapcsolatra. Kb. két órája még volt pasim. Most nem akarok ekkorát csalódni.

- Oké, én tudok várni.

Egy pillanatnyi szünet következett, legalábbis az óra szerint, szerintem egy évezred volt. Nem akarok még vele járni, vagyis akarok, csak nem akarom, hogy elbízza magát. Ilyen könnyen nem mehet neki. Meg akarom ismerni.

- Itt nem arról van szó Adam, hogy várni, hanem, hogy megismerjük egymást.

- Én is meg akarlak ismerni - mondta - talán túlságosan is - suttogta alig hallhatóan.

Megint közelebb hajoltunk egymáshoz. Valami vonzott hozzá, amit nem lehet leírni vagy elmondani. Egyre közeledtünk egymáshoz, míg nem szánk összeért. Olyan gyorsan történt minden, hogy reagálni alig tudtam, így visszacsókoltam. Hevesen csókolgatott, én pedig megtörtem, nem bírtam neki ellenállni. Egy lélegzetvételnyi szünetet hagyott nekem.

- A válaszom még mindig nem! - mondtam gyorsan.

- Mi?- kérdezte elkerekedett szemekkel.

- Nem - mondtam, de ő még mindig nem értette – Járok vel…

De a mondatot nem tudtam befejezni, mert a száját megint az enyémre tapasztotta.

- Elvihetem a tálakat? – kérdezte a pincérnő a semmiből felbukkanva.

- Ja - mondta Adam, amikor már nem velem foglalkozott.

- Akkor hozom a számlát is egyben.

Mikor Adam fizetett elindultunk és beszálltunk a kocsijába.

***

- Te tényleg itt laksz? – kérdezte kíváncsian.

- Igen, annyira megnyugtató hátul az erdő és a patak látványa.

- Megmutatod?

- Majd persze, csak most nem sokat látni.

- Oké - mosolygott.

- Na, most menj, mielőtt a szüleim hazaérnek.

- Nyugi, megyek. Csak előtte szeretnék valamit.

- Mit?

- Ezt – mondta és megcsókolt.

- De Adam ugye tudod, hogy nem járunk.

- Nem értem… Azt mondtad, hogy jársz velem.

- Nem én azt mondtam, hogy nem… Na, muszáj menned. Holnap találkozunk - csaptam rá az ajtót. Adam még visszaintegetett nekem, majd elment.

Szerencse, hogy nem kérdezősködött annyit. Különben kiderült volna az igazság. Az igazság az, hogy a szüleim nem fognak jönni. Mert nincsenek. Már nem. Én ide jöttem, már nélkülük. Egy másik helyről, pontosabban egy másik dimenzióból.

Na, hát másik dimenzió. Ombris a neve, gyönyörű hely.  Mindenhol fák és bokrok vannak, de legszebb a palota, ami márványból épült és hatalmas fehér keretes ablakok vannak rajta. 3 tornya; 12 szobája van, külön a legnagyobb boszorkánymestereknek fent tartva. Van még egy könyvekkel teli könyvtára, amiben kizárólag a varázslással kapcsolatos iratok találhatók. Az ülések, tárgyalásoknak is külön helye van, a könyvtár mellett. A kastélyban csak a vezetőnk lakik, az ott éjszakázó varázslók mellett. Neki egy külön szárny van építve, ahol el tudja intézni a legfontosabb teendőit. Az oszlopokkal teli előcsarnokában néha bálokat, rendezvényeket szoktak tartani, amiben csak meghívottak vehettek részt. Én mindig elmentem ezekre, de sosem voltam meghívva. Az erkélyről, ami a teremre nézett, bámultam a zsibongó tömeget. A szobrok mögött bujkálva könnyen el tudtam rejtőzni, akkor még csöppnyi testemmel. Abbyt is magammal rángattam, de ő sem visszakozott. A szülei mindig a résztvevők között voltak, de Abbyt nem akarták magukkal vinni, mondván túl kicsi. A szüleim is részt vettek ezeken még régen. Amikor még velem voltak. Csak öt éves voltam, amikor őket máglyán elégették. A lobogó tüzet azóta sem felejtettem el. Minden egyes percére tisztán emlékszem, de bárcsak el tudnám felejteni. Ez is a boszorkányság velejárója, semmit sem tudunk elfelejteni.

 -Kicsim vigyázz magadra és emlékezz ránk! Nincs választásunk... Mint győztes úgy emlékezz ránk... Perceken belül itt lehetnek értünk. Te rejtőzz el! Ne gyere utánunk! Nem akarjuk, hogy szenvedj. És mindig emlékezz, szeretünk téged! - mondta anyukám kétségbeesve és megölelt engem. Sírt, nagyon sírt, de el kellett engedni, mert dörömbölést hallott az ajtón. Még egy utolsót intett nekem, hogy menjek. Keserves volt a tekintete. Én hallgatva rá bebújtam az ágy alá és onnan figyeltem az eseményeket. Remegtem, féltem, reszkettem. Egy kopasz izomagy tépte fel az ajtót és lepett be nagy ricsajjal. A kezére korbács volt tekerve, arca eszelős volt, megijedtem tőle. Anyukámék egy szóra kiléptek az ajtón es követték az embert. Én pedig felbátorodva kipattantam a búvóhelyemről es könnyű lépteimmel követtem őket a fák és ládák árnyékában bujkálva. Egy üres, kopár területre vittek őket, ahol egy körben emberek gyülekeztek fekete csuklyába burkolózva. Valamit susogtak és közben két farúdat állítottak fel a földbe. Majd amikor a szüleim is oda értek rájuk is feladták a gyászöltözetet. A kör közepére tuszkoltak őket és hozzákötözték a fához. Benzint locsoltak köréjük és egy szál gyufával meggyújtottak a tüzet. Kiáltoztak és szabadulni próbáltak. Odaakartam futni hozzájuk, de Natalie, Abby anyukája visszatartott és eltakarta a szemem. Kiáltoztam, hogy engedjek el őket, de csak nevettek rajtam. Az egyetlen, aki megértett Natalie volt, mivel anyával nagyon jó barátnők voltak. Amikor a tűz lobogása alábbhagyott. Már csak hamu volt mindenütt. Zokogtam és Natalie is. A tömeg merev arccal nézte végig az utolsó perceket is.

Még most sem tudom, hogy ennek mi volt a kiváltó oka, de majd egyszer kiderítem és a haragomból mindenki kapni fog, aki ebben részt vett, aki őket ide juttatta.

Mindig is szerettem Ombrist és maradtam is volna ott, ha maradhattam volna. A tanács és azok a buta szabályai. Attól még, hogy tudtam ezt-azt, amit nem kellett volna. Gondolatolvasás, gondolatmódosítás, lángcsóvák lövellése és gondolatalattiüzenet küldése. Ezeket sosem tanítottak meg az iskolánkban, mert - nem „fontos"- mondták mindig. Vagy talán csak azért nem tanították, mert nem akarták. Én meg pont ezeket akartam tudni, így megszereztem azt a könyvet, amiben minden ilyesmi le van írva, az úgynevezett Tiltott Könyvet. Ebből megtanultam az előbb felsoroltakat és a csábítás erejét is. Amikor kitudódott a tudásom, (fogalmam sincs honnan) vittek a tanács elé, ahol egy csomó zavaró kérdéssel ostromoltak. Próbáltam tiltakozni, de nem vették be. Behívatták a legfőbb boszorkánymestert, aki egy tenyérolvasásból megmondta az egészet. Bűnösnek nyilvánítottak, így választhattam, hogy: vagy a varázserőmet veszik el, vagy elégetnek, mint a szüleimet. Én nem akartam még választani, legalábbis ezt mondtam nekik, mert volt egy tervem. Három napot adtak gondolkodni és, ha letelik az idő szó nélkül jönnek értem és visszahoznak a tanácshoz.

A tervem a következő volt: abban a három napban megpróbálok portált nyitni a Földre, aztán ha már nem keresnek engem visszamegyek. A tervem megvalósítása a Tiltott Könyv átnézésével kezdődött. Tudtam, hogy van benne ilyen varázslat, mert egyszer már megtaláltam. Akkor nem gondoltam volna, hogy szükségem lehet rá. A bűbájt könnyeden megtaláltam és pár varázsszer segítségével megnyitottam a portált és sikeresen, a házam mögötti erdőben landoltam.

Az ágyamon ültem és kifelé bámultam az ablakon, az éjfélt várva, hátha visszatér a varázserőm. Nem számítottam rá, hogy ilyen is megtörténhet. Erről semmi sem írt, hogy esetleg dimenzióugrás közben eltűnhet az erőm. A Tiltott Könyv azt írta csak az igaz szerelem adhatja vissza az erőmet, de én próbálok máshoz is folyamodni. Eddig semmi sem vált be.

A szobámban az egyik fal ablaküvegből állt, és az erdő felé nézett. Telihold volt. Az ég szinte teljesen tiszta volt, csak néhány felhő úszkált rajta. Rápillantottam az órámra, de még csak 11:55 mutatott. Mindjárt. Mindjárt itt az idő.  Az idő, amikor már nem leszek ilyen tehetetlen. Újra kinéztem az ablakon és egy árnyat pillantottam meg. Emberi alak volt. Pontosabban egy fiúé. Utána kell járnom ki ő. Kiugrottam az ágyból és leszaladtam a lépcsőn kettesével véve a fokokat. Az ajtóval nem szerencsétlenkedtem annyit, csak elfordítottam a kulcsot és már kijutottam. Rohantam hátra az erdőhöz. A srác még mindig ott volt. Közelebb mentem hozzá és jobban megfigyeltem. Egészen fiatal, max. 25 éves lehet. Nem tűnik betörő formának. Valami ismerős rajta. Sosem láttam ilyen szőkésbarna hajat, de ilyen mohazöld szemet sem. De valami mégis olyan ismerős rajta. A holdat nézte. Engem mintha nem vett volna észre. Ám egy hirtelen mozdulattal rám nézett és megszólalt egészen halk erőteljes hangján.

- Brandy?

- Tessék? - néztem rá értetlenül.

- A vezetékneved...Brandy? -nézett rám tágra nyílt szemekkel.

- Igen - szóltam bizonytalanul. - Miért? - kérdeztem. Ő nem válaszolt, csak megölelt.

- Húgom... -suttogta a fülembe.

xoxo Melissa

Második Fejezet

Sziasztok! Meghoztam a második részt, remélem tetszeni fog! Jó olvasást és pipálgassatok!! :)

Adam

Beültünk Abby fekete BMW-jébe és elindultunk Davidhez. David nem messze lakik az iskolától, úgyhogy még időben be is tudunk érni. Abby rácsatlakoztatta az iPhone-ját a kocsi lemezlejátszójára, és Bruno Marst indított. Ő a kedvenc énekese. Mióta az eszét tudja, azóta Bruno Marst hallgat.

Hangosan üvöltettük a Grenade-et, mikor megszólaltam, hogy lassítson és halkítsa le a zenét, mert ez már Davidék utcája. Tovább hajtott, majd megláttam Davidék hatalmas házát, a nagy üvegablakokkal, a hófehér falával, a bronzszínű ajtajával és a szupermodern garázsukkal. De ennek a látványa nem igazán döbbentett már meg. Az már inkább, hogy a házuk előtt egy teljesen ismeretlen autó állt. Magamban filózni kezdtem, de semmire sem jutottam. Az anyukájáé nem lehet, mert ő hajnali műszakos és mindig a garázsban parkol. Apukája nem velük él, így ez is kilőve. A takarítónőjük tömegközlekedéssel jár, bár a fizetéséből kitelne egy kocsira. Így nem maradt senki, aki ismerhetnék. Ezt megosztottam Abbyvel és arra jutottunk, hogy benéz David ablakán, ami a "palotájuk" jobb oldalán található. Abby leállította a motort és kiszállt az autóból és az ajtót halkan becsukta. Én pedig addig átlépve a kuplungon, becsúsztam a vezetői ülésbe, hogyha valami baj lenne, rögtön tudjunk indulni. Megnéztem, hogy áll Abby. Elképedve láttam, hogy Abby éppen előrevetette magát bukfencbe, mint egy kommandós, majd guggolásban ott termett az ablaknál. Pont olyan magasan, hogy belásson, mivel az ablak padlótól plafonig ért. Még szerencse, hogy a terasz miatt egy kicsit meg volt emelve. Különben már rég lebukott volna. Benézett az ablakon, de hamarosan mellettem termett és indítottam a gázt, miközben ő az övével szöszmötölt.

- Mit láttál?- kérdeztem idegesen.

- Sajnálom Stef...-  mondta elhaló hangon.

- Mi? Mit sajnálsz? Bökd már ki? Észrevett? - néztem rá értetlenül.

- Davidet láttam...egy lánnyal. Éppen csókolóztak, de szerintem volt ott több is... Hogy is mondjam... Daviden nem volt fölső, a csaj meg egy szál fehérneműben volt. Aztán pedig az ablaka felé nézett és elindult. Én pedig rohantam, mint az őrült - mondta gyorsan, mégis érthetően. Egy kis pillanat múlva újra megszólalt - Most mit fogsz tenni?

- Hát, amit egy épp eszű ember tenne ilyenkor... Szakítok vele.

- Jól teszed! És ne legyél szomorú! Nem éri meg! Mire beérünk úgy is találkozni fogsz valakivel, aki be fog jönni neked. Ezt megérzésből mondom. Tudod, hogy milyenből.

- Köszi a biztatást! Amúgy, hogy nézett ki a lány?

- Tudod, hogy mindig segítek neked- mondta a kedvesen.

- Hát persze, hogy tudom. És ne haragudjál, hogy ilyen hevesen kérdezgetlek. De David terén tudod, milyen vagyok.

- Nem haragszom. Ja, és szőke haja meg csokibarna bőre volt. Ismersz valakit, aki így néz ki?

- Nem.

- Akkor nem vagyok egyedül. Nem lehet, hogy pompon lány?

- Nem hiszem, akkor legalább látásból ismerném... vagy leírásból. Voltam már David focimeccsén és ott nem volt.

- Talán beteg volt.

- Fizikai képtelenség, hogy mindig beteg legyen.

- Az más. Akkor nem tudom.

- Itt vagyunk!

Már csak a parkoló legvégében volt hely. De még mindig jobb volt annál, mint hogyha egyáltalán nem lett volna. Kiszálltunk a kocsiból és bementünk az épületbe. Nem változott tavaly óta semmi. Ugyanaz a portás, ugyanazzal a ronda vicsorítás szerű mosollyal. Ugyanazok a szekrények és falak. Ugyanaz a hightech kártyás beléptető rendszer, ami most még nem üzemel. A kilencedikesek miatt. Még nem kapták meg a vonalkóddal ellátott kártyát.

- Khmm... Miss Brandy és Miss Morgan! - szólított meg minket a portás - Nem kéne sietni? Mindjárt kezdődik a tanítás!

Na, ezt megkaptuk. Nem is néztük az órát. Gyorsabban kezdtünk menni, és így csengetésre pont beértünk. Abbyvel már a kocsiban megbeszéltük, hogy egymás mellé fogunk ülni, ahogy minden évben szoktunk. Általánosban csak az első hónapokban maradhattunk így, mivel mindig ülésrend volt. De most azonban a tervünk meghiúsult, mert nem volt már két hely egymás mellet. Csak az első padban a tanár előtt, attól legtávolabb hátul és Anthony mellett is volt egy, aki valószínűleg Davidnek foglalta a helyet. Anthony David legjobb barátja és így én is jól ismerem. Nagy haverom is, csak hát semmi esélye nálam, annak ellenére, hogy hamuszürke szeme és sötétbarna haja van, amit mindig a szemébe fésülve hord, mert emós. Jellemében nem, csak kinézetben.

Leültem az utolsó padba valaki mellé, akit még sohasem láttam, de már megfogott, az első pillanattól fogva. Az aranybarna hajával és a nem tudom milyen szemével. Majd meglesem, ha lesz rá alkalmam. Aranyos srácnak tűnik és valamiképp különlegesnek. Felnézett rám a kékes-zöld szemével és mosolyogva köszöntött.

- Adam Lawris vagyok, te pedig...

- Stefanie Brandy - vágtam közbe.

- Azt akartam mondani, hogy te pedig gyönyörű...- mondta céltudatosan.

- Oh, köszönöm - pirultam el.

Abby leült Miranda mellé. Sosem bírtam azt a lányt. Már a fél iskolával járt. Még a tizenkettedikes fiúkat is sikerült elcsábítania. És ez csak tavaly volt, ki tudja mi lesz idén... A vörös hajával és kék szemével nem okoz neki semmi akadályt. Másoknak ez lehet, hogy bejön, de én nagyon utálom, olyan ádáz. Régen jó barátnők voltunk, de elárult engem. Ezt sohasem fogom bocsájtani neki. Bíztam benne, de fölösleges volt. A hátam mögött mindig kibeszélt. Abbynek nincsen különösebb oka, hogy utálja őt. Abby senkiről sem tud rosszat mondani, ha még nem tapasztalta nála. Davidet azért utálja, mert tudja, hogy milyen, és most már én is.

Öt perc késéssel, de azért megérkezett az osztályfőnökünk is. Tartott egy névsorolvasást és persze Davidet rögtön kiszúrta, hogy nincs sehol. Nem mondtam neki semmit, mivel nem volt kedvem, később úgy is megkapja.

Mrs. Knight lediktálta az órarendet és elmondta a tanév menetét, majd elmondhattuk a nyári élményeinket.

- Stefy, te hol voltál? - kérdezte a tanárnő.

- A nyár nagy részét barátoknál töltöttem Hawaii-on. A többit pedig itthon - válaszoltam.

- Oké, köszönjük Christian?

- Párizsban voltam, ahogy minden évben - mondta vontatottan.

- Köszönjük. Ja, igen! Valamit elfelejtettem - tekintetét Adamre emelte, majd úgy folytatta. -  Adam, kérlek, állj fel! Gyerekek, ő itt Adam Lawris. Párizsból jött, új még itt, de gondolom, hogy ez feltűnt már nektek. Nyugodtan barátkozzatok vele! Adam, mondanál magadról pár szót?

- Oké, persze. Párizsból jöttem, eddig ott laktam a szüleimmel, de el kellett költöznünk, mert apámat kitiltották az országból. Drogdíler volt és a rendőrség elkapta, majd nem sokkal később túladagolásban meghalt. Így anyám elhatározta, hogy visszajövünk ide Londonba. Nagyon pörgős életem volt, mert sokat költöztünk. Állítólag itt születtem, de nem maradtunk többet fél évnél, mert apám utálta ezt a helyet. Majd Spanyolországba mentünk, de itt sem voltunk többet három évnél. Utána Németországban négy és fél évet maradtunk. Aztán ugye Franciaországba mentünk és nyárig ott éltünk.  

- Köszönjük Adam! Reméljük, te nem jársz így!

- Ó, nem! Én nem drogozom…

- Bocsánat, csak az apukád miatt gondoltam. És szeretném a részvétemet nyilvánítani - szólt zavartan.

- Köszönöm.

- Akkor az óra további részében lehet beszélgetni, rajzolni stb., de nem lehet elülni a helyetekről.

Ez az! Most legalább egy kicsit megleshetem Adamet. Nem akartam túl feltűnően csinálni, ezért előkaptam a táskámból egy papírt és rajzolni kezdtem. Mangát. Amit általában szoktam. Ezt most egy lány lesz, ahogy az ágyán fekve zenét hallgat és lelógatja a fejét az ágyról. Remélem sikerülni fog. Mélyen elmerültem benne, mármint a rajzban, amikor második óra végén kinyílt az ajtó és David lépett be rajta.

- Nocsak-nocsak! David! Tudod, hogy hány óra van?- tett szemrehányást Mrs. Knight.

- Elnézését - motyogta David.

- Ennyi? Elnézést? Valami magyarázatot várnék! - követelte a tanár. Erre a mondatra már én is felkaptam a fejemet. Ez érdekes lesz.

- Elaludtam…

- Persze, biztosan. A rúzsfoltok az arcodon is erről árulkodnak.

David lesütötte a szemét. Lebukott. Már nem gyanakodhat arra, hogy „kémkedtünk” utána.

- Most már nincs több kérdésem. A helyedre mehetsz, de megkapod az igazolatlant. Még két húzásod van! - figyelmeztette Mrs. Knight, miközben az ujjával kettőt mutatott.

Mielőtt David leült volna a helyére oda jött hozzám és egy csókkal köszöntött volna, ha nem tolom el magamtól. Ehhez semmi kedvem, ne csókolgasson, mikor az előbb még azzal a másik lánnyal volt.

- Mi a baj drágám? - suttogta David.

- Óra van! - vetettem oda neki valami kézenfekvőt, amire ő a helyére ment.

- Ez meg ki volt? - kérdezte halkan Adam. - A barátod?

- Már nem sokáig... - feleltem és ezzel a beszélgetésünk abba is maradt.

Órák után kimentem a szekrényemhez és ott vártam meg Davidet.

- David, szakítani akarok! - jelentettem ki.

- Miért? Olyan jók voltunk együtt - válaszolta.

- Tudod te azt jól! És nem, nem voltunk - szóltam mérgesen.

- Legalább egy utolsó csókot hadd kapjak!

- Nem!  - mondtam és már indultam volna, de ő a falhoz szorított és vadul csókolgatni kezdett. Próbáltam ellökni magamtól, de nem sikerült. Segítséget akartam kérni, de nem jött ki hang a torkomon. Éppen a blúzom kezdte kigombolni, amikor egy éles hangot hallottam meg  a hátam mögül.

- Hagyd békén! - mondta és a nyakánál fogva elhúzta tőlem Davidet, majd ellökte. - Húzz el te barom és vissza se gyere! - folytatta. Adam volt az. Megvédett. - Jól vagy? - kérdezte tőlem nyugodtabb hangvétellel.

- Most már igen - válaszoltam. -  Köszönöm - szóltam könnyezve.

- Ne sírj, nem éri meg! - mondta és magához húzott.

- Nem miatta sírok... Vagyis miatta, de nem azért, mert dobtam, hanem mert...

- Figyelj, nem kell magyarázkodnod! Nincs kedved eljönni velem fagyizni vagy valami?- kérdezte hezitálva.

- Randi? - néztem rá kérdőn

- Fagyi jó lesz? - terelte el a szót.

- Hmm?

- Nem, vagyis igen, nem tudom. Minek vegyük? - szólalt meg félénken

- Most még randizni nem akarok, de szívesen elmegyek veled fagyizni - próbáltam magamra erőltetni egy mosolyt.

- Oké, akkor mehetünk?

- Persze - egyeztem bele.

Ó istenem! Adam nagyon aranyos. Ilyen rendes fiút még sohasem láttam. Abbynek igaza volt. Egy-kettőre elfelejtem Davidet. Már a parkolóban voltunk, amikor valaki hátulról ráugrott Adamre. Ez nem más volt, mint David. Adam könnyedén áthajította a feje fölött, de Davidnek ez nem volt elég. Újra rátámadt. A két srác egymásnak feszült. A „közönség” füttyögött meg tapsolt. A válluknál fogva lökdösték egymást. David szemöldökpiercingjénél már felszakadt a bőr, de ez sem állította meg őt.

- Adam, hagyd abba! - kiáltottam és próbáltam szétválasztani őket.

- Nem, ezt most meg fogja kapni! Amit veled tett az elfogadhatatlan! - kiáltotta és ezzel behúzott egyet Davidnek, mitől ő hátraesett és futásnak eredt.

- Ezt még megkapod! A következő alkalommal nem úszod meg szárazon! - üvöltötte David Adamnek.

- Azt majd meglátjuk! Szerintem nem én leszek a vesztes oldalon! Még Stefanie is az enyém lesz! - vágott vissza ő.

- Hé, abba azért ne legyél biztos! - mondtam cseppet sem meggyőzően. Adam csak mosolygott és a fejét csóválta.

- Mehetünk? - szólt Adam.

- Remélem most már igen - bólintottam.

xoxo Melissa