Harmadik Fejezet

Sziasztok! Meghoztam az új részt! Ebben nagyon sok dolog fog történni, de azért remélem nem lesz túl tömör. Ezentúl megpróbálok minden héten új részt hozni. Jó olvasást és pipálgatást!:)))

Történések

A fagyizóban egy kis kerek üvegasztalhoz mentünk. Adam kihúzta nekem a széket, majd ő is leült. Nagyon figyelmes gesztus volt tőle. Nem sokkal később megérkezett a pincérnő is. Persze Adamet nem hagyta figyelmen kívül, de ezt ő észre sem vette. Mindketten kelyhet kértünk, Adam mandarin, narancs és citromfagyit kért kis mandarin gerezdekkel a tál szélén, én pedig csoki és vanília fagyit, amin tejszínhab és csoki öntet volt.

- Milyen volt Párizsban élni? - kérdeztem.

- Jó volt, csak egy idő után már unalmas.

- Hogy lehet Párizs unalmas? Én imádnék ott lenni.

- Hát, mert akkor még nem ismertelek... - mondta.

- Még most sem ismersz.

- De ahhoz éppen eléggé, hogy kérdezzek valamit - szólt sejtelmesen és közelebb hajolt.

- Rajta! - hajoltam közelebb én is.

- Járnál velem? - kérdezte hirtelen, amitől hátrébb húzódtam.

- Nem - röhögtem el magam.

- Miért? - húzódott hátra ő is.

- Mert még nem állok készen egy új kapcsolatra. Kb. két órája még volt pasim. Most nem akarok ekkorát csalódni.

- Oké, én tudok várni.

Egy pillanatnyi szünet következett, legalábbis az óra szerint, szerintem egy évezred volt. Nem akarok még vele járni, vagyis akarok, csak nem akarom, hogy elbízza magát. Ilyen könnyen nem mehet neki. Meg akarom ismerni.

- Itt nem arról van szó Adam, hogy várni, hanem, hogy megismerjük egymást.

- Én is meg akarlak ismerni - mondta - talán túlságosan is - suttogta alig hallhatóan.

Megint közelebb hajoltunk egymáshoz. Valami vonzott hozzá, amit nem lehet leírni vagy elmondani. Egyre közeledtünk egymáshoz, míg nem szánk összeért. Olyan gyorsan történt minden, hogy reagálni alig tudtam, így visszacsókoltam. Hevesen csókolgatott, én pedig megtörtem, nem bírtam neki ellenállni. Egy lélegzetvételnyi szünetet hagyott nekem.

- A válaszom még mindig nem! - mondtam gyorsan.

- Mi?- kérdezte elkerekedett szemekkel.

- Nem - mondtam, de ő még mindig nem értette – Járok vel…

De a mondatot nem tudtam befejezni, mert a száját megint az enyémre tapasztotta.

- Elvihetem a tálakat? – kérdezte a pincérnő a semmiből felbukkanva.

- Ja - mondta Adam, amikor már nem velem foglalkozott.

- Akkor hozom a számlát is egyben.

Mikor Adam fizetett elindultunk és beszálltunk a kocsijába.

***

- Te tényleg itt laksz? – kérdezte kíváncsian.

- Igen, annyira megnyugtató hátul az erdő és a patak látványa.

- Megmutatod?

- Majd persze, csak most nem sokat látni.

- Oké - mosolygott.

- Na, most menj, mielőtt a szüleim hazaérnek.

- Nyugi, megyek. Csak előtte szeretnék valamit.

- Mit?

- Ezt – mondta és megcsókolt.

- De Adam ugye tudod, hogy nem járunk.

- Nem értem… Azt mondtad, hogy jársz velem.

- Nem én azt mondtam, hogy nem… Na, muszáj menned. Holnap találkozunk - csaptam rá az ajtót. Adam még visszaintegetett nekem, majd elment.

Szerencse, hogy nem kérdezősködött annyit. Különben kiderült volna az igazság. Az igazság az, hogy a szüleim nem fognak jönni. Mert nincsenek. Már nem. Én ide jöttem, már nélkülük. Egy másik helyről, pontosabban egy másik dimenzióból.

Na, hát másik dimenzió. Ombris a neve, gyönyörű hely.  Mindenhol fák és bokrok vannak, de legszebb a palota, ami márványból épült és hatalmas fehér keretes ablakok vannak rajta. 3 tornya; 12 szobája van, külön a legnagyobb boszorkánymestereknek fent tartva. Van még egy könyvekkel teli könyvtára, amiben kizárólag a varázslással kapcsolatos iratok találhatók. Az ülések, tárgyalásoknak is külön helye van, a könyvtár mellett. A kastélyban csak a vezetőnk lakik, az ott éjszakázó varázslók mellett. Neki egy külön szárny van építve, ahol el tudja intézni a legfontosabb teendőit. Az oszlopokkal teli előcsarnokában néha bálokat, rendezvényeket szoktak tartani, amiben csak meghívottak vehettek részt. Én mindig elmentem ezekre, de sosem voltam meghívva. Az erkélyről, ami a teremre nézett, bámultam a zsibongó tömeget. A szobrok mögött bujkálva könnyen el tudtam rejtőzni, akkor még csöppnyi testemmel. Abbyt is magammal rángattam, de ő sem visszakozott. A szülei mindig a résztvevők között voltak, de Abbyt nem akarták magukkal vinni, mondván túl kicsi. A szüleim is részt vettek ezeken még régen. Amikor még velem voltak. Csak öt éves voltam, amikor őket máglyán elégették. A lobogó tüzet azóta sem felejtettem el. Minden egyes percére tisztán emlékszem, de bárcsak el tudnám felejteni. Ez is a boszorkányság velejárója, semmit sem tudunk elfelejteni.

 -Kicsim vigyázz magadra és emlékezz ránk! Nincs választásunk... Mint győztes úgy emlékezz ránk... Perceken belül itt lehetnek értünk. Te rejtőzz el! Ne gyere utánunk! Nem akarjuk, hogy szenvedj. És mindig emlékezz, szeretünk téged! - mondta anyukám kétségbeesve és megölelt engem. Sírt, nagyon sírt, de el kellett engedni, mert dörömbölést hallott az ajtón. Még egy utolsót intett nekem, hogy menjek. Keserves volt a tekintete. Én hallgatva rá bebújtam az ágy alá és onnan figyeltem az eseményeket. Remegtem, féltem, reszkettem. Egy kopasz izomagy tépte fel az ajtót és lepett be nagy ricsajjal. A kezére korbács volt tekerve, arca eszelős volt, megijedtem tőle. Anyukámék egy szóra kiléptek az ajtón es követték az embert. Én pedig felbátorodva kipattantam a búvóhelyemről es könnyű lépteimmel követtem őket a fák és ládák árnyékában bujkálva. Egy üres, kopár területre vittek őket, ahol egy körben emberek gyülekeztek fekete csuklyába burkolózva. Valamit susogtak és közben két farúdat állítottak fel a földbe. Majd amikor a szüleim is oda értek rájuk is feladták a gyászöltözetet. A kör közepére tuszkoltak őket és hozzákötözték a fához. Benzint locsoltak köréjük és egy szál gyufával meggyújtottak a tüzet. Kiáltoztak és szabadulni próbáltak. Odaakartam futni hozzájuk, de Natalie, Abby anyukája visszatartott és eltakarta a szemem. Kiáltoztam, hogy engedjek el őket, de csak nevettek rajtam. Az egyetlen, aki megértett Natalie volt, mivel anyával nagyon jó barátnők voltak. Amikor a tűz lobogása alábbhagyott. Már csak hamu volt mindenütt. Zokogtam és Natalie is. A tömeg merev arccal nézte végig az utolsó perceket is.

Még most sem tudom, hogy ennek mi volt a kiváltó oka, de majd egyszer kiderítem és a haragomból mindenki kapni fog, aki ebben részt vett, aki őket ide juttatta.

Mindig is szerettem Ombrist és maradtam is volna ott, ha maradhattam volna. A tanács és azok a buta szabályai. Attól még, hogy tudtam ezt-azt, amit nem kellett volna. Gondolatolvasás, gondolatmódosítás, lángcsóvák lövellése és gondolatalattiüzenet küldése. Ezeket sosem tanítottak meg az iskolánkban, mert - nem „fontos"- mondták mindig. Vagy talán csak azért nem tanították, mert nem akarták. Én meg pont ezeket akartam tudni, így megszereztem azt a könyvet, amiben minden ilyesmi le van írva, az úgynevezett Tiltott Könyvet. Ebből megtanultam az előbb felsoroltakat és a csábítás erejét is. Amikor kitudódott a tudásom, (fogalmam sincs honnan) vittek a tanács elé, ahol egy csomó zavaró kérdéssel ostromoltak. Próbáltam tiltakozni, de nem vették be. Behívatták a legfőbb boszorkánymestert, aki egy tenyérolvasásból megmondta az egészet. Bűnösnek nyilvánítottak, így választhattam, hogy: vagy a varázserőmet veszik el, vagy elégetnek, mint a szüleimet. Én nem akartam még választani, legalábbis ezt mondtam nekik, mert volt egy tervem. Három napot adtak gondolkodni és, ha letelik az idő szó nélkül jönnek értem és visszahoznak a tanácshoz.

A tervem a következő volt: abban a három napban megpróbálok portált nyitni a Földre, aztán ha már nem keresnek engem visszamegyek. A tervem megvalósítása a Tiltott Könyv átnézésével kezdődött. Tudtam, hogy van benne ilyen varázslat, mert egyszer már megtaláltam. Akkor nem gondoltam volna, hogy szükségem lehet rá. A bűbájt könnyeden megtaláltam és pár varázsszer segítségével megnyitottam a portált és sikeresen, a házam mögötti erdőben landoltam.

Az ágyamon ültem és kifelé bámultam az ablakon, az éjfélt várva, hátha visszatér a varázserőm. Nem számítottam rá, hogy ilyen is megtörténhet. Erről semmi sem írt, hogy esetleg dimenzióugrás közben eltűnhet az erőm. A Tiltott Könyv azt írta csak az igaz szerelem adhatja vissza az erőmet, de én próbálok máshoz is folyamodni. Eddig semmi sem vált be.

A szobámban az egyik fal ablaküvegből állt, és az erdő felé nézett. Telihold volt. Az ég szinte teljesen tiszta volt, csak néhány felhő úszkált rajta. Rápillantottam az órámra, de még csak 11:55 mutatott. Mindjárt. Mindjárt itt az idő.  Az idő, amikor már nem leszek ilyen tehetetlen. Újra kinéztem az ablakon és egy árnyat pillantottam meg. Emberi alak volt. Pontosabban egy fiúé. Utána kell járnom ki ő. Kiugrottam az ágyból és leszaladtam a lépcsőn kettesével véve a fokokat. Az ajtóval nem szerencsétlenkedtem annyit, csak elfordítottam a kulcsot és már kijutottam. Rohantam hátra az erdőhöz. A srác még mindig ott volt. Közelebb mentem hozzá és jobban megfigyeltem. Egészen fiatal, max. 25 éves lehet. Nem tűnik betörő formának. Valami ismerős rajta. Sosem láttam ilyen szőkésbarna hajat, de ilyen mohazöld szemet sem. De valami mégis olyan ismerős rajta. A holdat nézte. Engem mintha nem vett volna észre. Ám egy hirtelen mozdulattal rám nézett és megszólalt egészen halk erőteljes hangján.

- Brandy?

- Tessék? - néztem rá értetlenül.

- A vezetékneved...Brandy? -nézett rám tágra nyílt szemekkel.

- Igen - szóltam bizonytalanul. - Miért? - kérdeztem. Ő nem válaszolt, csak megölelt.

- Húgom... -suttogta a fülembe.

xoxo Melissa