Hatodik Fejezet

Sziasztok! Meghoztam az új részt! Viszont a következő részt csak akkor hozom, ha összegyűlik 5 feliratkozó, 5 pipa ehhez a részhez vagy 5 komi. Lehet, hogy butaság, de nem tudom, hogy érdekel-e a történet. Ennek a résznek a közepe nem olyan izgalmas, mint a többi, de a végét nagyon szerettem írni. Remélem tetszeni fog! Jó olvasást!! :))

Varázslatok hálójában

Stefy nagyon happy ma. :)

Reggel nagyon fáradtan és nyúzottan keltem fel az ágyból. Nem tudom mi előzhette meg ezt a sokkos állapotot, mivel Adammel már tíz óra körül haza jöttünk, bár utána még jó sokáig fent voltam. De ez nem lenne újdonság, már párszor megtörtént, hogy 2-nél tovább maradtam ébren, akár hétköznap is.

Lassan odabattyogtam a fésülködőasztalomhoz. Itt tartottam a sminkes cuccaimat, a különféle keféket és fésűket, a hajgumikat és csatokat. Felkaptam az asztalról egy körkefét és azzal elkezdtem kifésülni a hatalmas gubancokat a hajamból. Szokatlanul kócos volt a hajam, de nem ez volt a legnagyobb gondom. Amikor a hajam végén simítottam végig a kefét, feltűnt, hogy az már nem rózsaszín, hanem visszanyerte az eredeti színét. Ez a rózsaszín festék jelentette emberi mivoltomat. Amikor rájöttem, hogy eltűnt a varázserőm, elmentem a fodrászhoz befesttetni. Ezzel kifejezve bánatomat és megerősítve rockos kinézetemet. De nem ez volt vele az egyetlen célom. Elméletileg a boszorkányok ereje nem engedi a mérgező anyagokat a szervezettel érintkezni. Így amikor visszatér az erőm a hajam újra szőke lesz. Pont ez történt most is, tehát igaz az elmélet, amiről a Titkos Könyv beszél. Bár ezt az erőt még teljesen nem akarom kihasználni, nehogy valami baj történjen, és végleg elveszítsem. Az erőt nehéz kordában tartani, főleg annak, aki csak az erőért él. A varázserőt is ki lehet meríteni.

Csodálkozva néztem mostanra teljesen szőke hajamat. Hogy ezt, hogy magyarázom ki Adamnek… Elmentem a fürdőszobába, hogy hideg vízzel megmossam az arcomat. Ez valamennyire felébresztett a bóbiskolásból. Már újult erővel megtöröltem az arcom, és visszatértem a szobámba. Elővettem a fekete csillogós szemfestékemet és könnyű mozdulatokkal, enyhén kifestettem a szememet. Alapozóra nem volt szükségem, mint általában, most sem. A bőrömön nem éktelenkedett egy pattanás sem és a színe is nagyjából egyenletes volt.

Mikor végeztem mindennel, belenéztem a tükörbe. Elégedett voltam a végeredménnyel. Már csak a ruha hiányzott. A szekrényemből előhalásztam egy rózsaszín nadrágot, egy fekete-fehér kockás övet és egy fekete-fehér csíkos pólót. Még egyszer utoljára megnéztem magam. Minden passzolt mindenhez. Kivéve a szemem, ami tegnap egy kevés időre megváltozott. Nem szúrhatom el megint. Így elő kellet keresnem a kékszínű kontaktlencsémet. Anyukám mesélt róla, hogy előfordulhat, hogy megváltozik egy boszorkánymester szeme. Amikor megszülettem a szemem pupillája szív alakú volt. Akkor azt gondolták örökre így marad. De amikor a szüleim elhunytak visszanyerte az eredeti formáját. Csak akkor változott meg, amikor nagyon boldog, akár szerelmes voltam. Mostanság sosem változott meg a szemem, ezért nem volt szükségem rá. Most viszont muszáj lesz használnom. Ha Adamre nézek újra meg fog változni és elő kell állnom egy újabb hazugsággal. Ezt nagyon nem szeretném. Nem bírnék még egyszer Adamnek hazudni. Na, meg a többiek mit szólnának. Abby persze semmit, mert ő úgyis tudja. De a többi osztálytársam tekintetét nem bírnám elviselni. Adamnek előbb vagy utóbb úgy is el kell mondanom. Mind a hajam, mind a szemem, mind ezt az egész boszorkányságot.

Beraktam a kontaktlencsét, ami elsőre elég szokatlan és kellemetlen érzés volt. Lerobogtam a lépcsőn valami reggeli után nézve. Mivel nem volt sok időm kézzel készíteni kaját, ezért megpróbáltam varázslattal. Lehunytam a szemem és erősen koncentráltam egy sajtos, sonkás, salátás szendvicsre. Megjelent a gondolatomban a képe, elmormoltam a varázsigét, majd csettintettem egyet. Kinyitottam a szemem és valóban ott volt előttem az étel. Lerogytam a bárszékre, ami a pult előtt állt és elkezdtem falatozni.

Kintről dudálást hallottam, ezért felkaptam a telefonomat az asztalról és rohantam is ki az ajtón. Adam a kocsijánál támaszkodva várt rám. Nem örömöt, hanem csodálkozást vettem észre rajta. Biztosan feltűnt neki a változás. Odarohantam hozzá és szinte a nyakába ugrottam, ő pedig átölelt engem.

- Úgy hiányoztál - mondtam. Ez igaz is volt, tényleg nagyon hiányzott. Pedig kevesebb, mint tizenkét órája váltunk el egymástól.

- Te is nekem, Szöszi - szólt Adam és megcsókolt.

- Szöszi? - kérdeztem felhúzva az egyik szemöldökömet.

- Aha, az én Szöszim - válaszolta két röhögés között. - Aki most már teljesen szöszi - állapította meg.

- Igen, mert hajnalban fodrásznál voltam - mondtam bizonytalanul és lesütöttem a szemem.

Adam felemelte a fejem és úgy szólt hozzám. - Figyelj, jól tudom, hogy mi vagy és azt is tudnod kell, hogy én is az vagyok.

- Adam, te meg miről beszélsz? - ráztam meg a fejem.

-   Boszorkánymesterek - suttogta. - Ne akard leplezni, nem tudsz hazudni.

Az iskola felé hajtottunk néma csendben. Nem tudom, hogy Adam miért nem indított zenét vagy miért nem szólt hozzám. Talán a történteken gondolkodott. Nem volt mérges rám, megértette, amit tettem. Ő sem akarta eleinte elmondani, de amikor tegnap meglátta a szemem, rájött, hogy én is boszorkánymester vagyok. Nagy kő esett le a szívemről, hogy nem kell neki többet hazudnom.

Amikor a parkolóhoz értünk, szinte nem volt még ott senki, így egészen közel meg tudtunk állni. Kipattantam a kocsiból és Adam már mellettem is volt. Megfogta a kezem és bementünk az aulába. A portás, mint mindig, most is el volt foglalva valami, ezért meg sem hallotta a köszönésünket.

A teremben még alig volt pár embert. Abby viszont ott volt, így odamentem hozzá.

- Szia, Abby! - mosolyogtam.

- Stefy! - mosolygott vissza.

- Mizujs veled? - kérdeztem.

- Inkább veled mi van? A hajad vége már nem is rózsaszín - mondta alig halhatóan az utolsó mondatot.

- Visszatért az erőm - szóltam leheletvékony hangon.

- Stefy, ez nagyszerű! - visította Abby. - És működik? - váltott vissza suttogásra.

- Igen - válaszoltam. Sajnos több beszélgetésre nem volt időnk, mert megérkezett az osztály többi tagja Mirandával együtt. Visszamentem a helyemre, de Adam nem volt ott. Leültem és előpakoltam az irodalomcuccomat. Amikor újra felnéztem, Adam már ott volt.

- Hol voltál? - érdeklődtem.

- Csak az edzővel beszélgettem, megyek jövő héten a válogatóra - mondta izgatottan.

- Ez tök jó! Amerikai fociztál már?

- Nem, de majd megtanulok! - szólt röhögve. - Eljössz?

- Persze.

Az irodalom óra nagyon lassan és unalmasan telt. A tanár, Mrs. Edwards, az igazgató felesége; éppen a költőkről tartott előadást. Barna, sűrű haját lófarokba fogta, ami kiemelte fiatal, vékony arcát. Teste olyan törékeny volt, mint egy porcelánbabáé. Hatalmas szemeivel boldogan nézett ránk és a válaszokat várta. Mrs. Edwards olyan tanárnő, hogyha kell meg tud tartani egy kemény, tanulással teli órát, de olykor csak beszélgetünk.

Irodalomból mindenki ötös. Olyan beleéléssel beszél az írókról és a tananyagról, hogy még a legrosszabb tanulók is megértik, miről van szó. Néha még érdekelt is, amit mondott. Most viszont különösen vártam a kicsöngetést jelző hangot. Adam azt mondta, akar nekem mutatni valamit az ebédszünetben. Fogalmam sincs, hogy mit akar, mert semmi áron nem akarja elárulni.

A második óra matematika volt, ami ezerszer rosszabbul telt, mint az első óra. Mr. Cowber mindenkit kihívott egyenleteket oldani. Szörnyen utáltam a matekot és ezt Mr. Cowber még jobban megerősítette. Könyörtelenül sok házit adott és ő íratta minden évben a legtöbb dolgozatot. Volt, amikor olyan anyagból írtunk, amit előző órán vettünk. És ez egy nap alatt történt. Tavaly két matekunk volt egymás után. Ilyen dolgozatoknál, amikor szóltunk neki, hogy ez teljesen új anyag, akkor megdörzsölte körszakállát és ezt mondta: Mi a baj, nem tudtok számolni? Ilyet még egy delfin is megért! Aztán idegesen kiosztotta a feladatlapokat. Írás közben, sasszemmel figyelte azokat, akik puskázni próbáltak.

A harmadik és negyedik óra szinte elrepült. A rajz egy olyan óra volt, amit mindenki szeretett. Nem azért, mert mindenki imádott rajzolni, hanem azért, mert azt csinálhattunk, amit akartunk. Hallgathattunk zenét és beszélgethettünk is. Az volt a lényeg, hogy a második óra végére be kellett mutatnunk a kért rajzot. Mrs. Delhy értett a dolgához, bár kinézetre inkább hasonlított egy kövér dámára. Szíve mélyén egy nagyon kedves tanár lakozott és ezt nekünk is kimutatta. Volt olyan is, hogyha valaki nem készült el a rajzzal, akkor kapott még egy kis haladékot jövő hétre.

Amikor meghallottam a csengőt negyedik óra végén, rögtön Adamhez siettem.

- Ennyire kíváncsi vagy? - kérdezte csillogó szemekkel.

- Ennyire - bólintottam.

- Akkor menjünk! - fogta a meg a kezem és húzott maga után. Végigmentünk a folyosón, a szekrények mellett és megálltunk a szertár előtt.

Kérdőn néztem Adamre. - A takarítószertár?

- Csak gyere! - szólt mosolyogva.

Beléptünk a kis helyiségbe, szerencsére úgy, hogy nem vontuk magunkra senkinek sem a figyelmét. A falakra polcok voltak akasztva, amin takarítószerek álltak. A földön ládák voltak, amik jól megvoltak pakolva. Leültem az egyikre, amiről hatalmas porfelhő szállt fel. Valószínűleg jó rég nem csináltak ezekkel semmit. Vártam, hogy Adam is elhelyezkedjen egyen, de nem tette.

Megköszörülte a torkát. - Figyelj! Tegnap majdnem felgyújtottam vele a házat és anyám kis híján kinyírt, de sikerült megcsinálnom. Csak neked, csak most Stefanie Brandy! - konferálta fel azt, amit csinálni fog. Kíváncsian figyeltem, ahogy a kezéből kékes lángok törtek elő és szökelltek úgy, mint a tücskök. Az egész teret megvilágította. A fény át Adam arca kékes színűnek hatott. Azt hittem ennyi, amit mutatni akar, de a kezével és a lángok segítségével rajzolni kezdett a levegőbe. Vagy is inkább írni. Először egy „S” betűt láttam megjelenni, majd egy „Z”- t. Végül kacskaringós betűkkel kirajzolódott egy szó: Szeretlek. Alig egy percig lehetett látni az egészet, mivel az elporladt és semmivé lett.

- Ez csodálatos volt - mondta még mindig ámuldozva.

- Tetszett? - kérdezte reményteli hangon.

- Hogy tetszett- e, hogy tetszett-e? - mondtam hitetlenkedve. - Egyszerűen imádtam - szóltam elérzékenyülve és odaléptem hozzá. - Én is szeretlek - suttogtam, majd megcsókoltam. Annyira meghatódva éreztem magam, hogy szinte repülni tudtam volna a boldogságtól. De ez a pillanat nem tartott sokáig, mert szétrebbentünk egymástól, amikor meghallottuk az ajtó csikordulását.

- Tudtam, hogy itt vagytok - szólt az alak, aki megzavart minket. Hozzászokva a sötétséghez nem láttam az arcát és a vakítófény még ezen is rontott. - Tudtam, Lawris, hogy pont egy takarítószertárban fogsz rászállni a csajomra - folytatta. Furcsán ismerősnek tűnt a hangja, meg az, hogy Adamet Lawrisnek szólította. Amikor kitisztult a látásom az arcát is megláttam és összeállt a kép, hogy a hang tulajdonosa nem más, mint David. - Jobb, hogyha leszállsz róla és nem szorongatod a kezét a nap minden egyes percében! - üvöltött rá. - Komolyan azt gondoltad, hogy békén foglak hagyni? - kérdezte kihívóan. - Ne csak tőlem számíts ilyen megmozdulásokra! Végül is csak a fél iskola akar Stefanieval járni! Mert az a fele fiú! - mondta maró gúnnyal a hangjában.  

A szemem Adamre ugrott, aki addigra tiszta ideg lett. A levegőt gyorsabban kezdte venni és próbálta magát lenyugtatni. Arcán kirajzolódott a düh. Bíztató pillantást akartam felé küldeni, de sikertelenül, mert ő már neki esett Davidnek. Tétlenül álltam ott és néztem az eseményeket. Az első ütést Adam vitte be, amivel tökéletesen fejbe találta Davidet. A fiú szájából elkezdett ömleni a vér, de nem tántorodott meg. Visszaütött, de ez nem volt olyan pontos. El sem találta vele Adamet, mert az ökle a levegőt érintette meg. David, minthogyha megszédült volna. Míg a fiú az ütése pontatlanságán gondolkozott, addig Adam nekilökte az ajtónak. Pólójánál fogva egyre feljebb emelte Davidet, amíg az bele nem verte a fejét az ajtófélfába. Adam kezében újra megjelentek a szikrák és megperzselte vele David kezét. A srác felszisszent fájdalmában. Nem mert lenézni a sérült kezére, ezért a plafont próbálta bámulni. A karján alig látszott valami, csupán vörös lett és kis hólyagok keletkeztek rajta.

- Még mindig verekedni akarsz, Black? - kérdezte Adam fenyegetően. David nem válaszolt csak vadul rázta a fejét. Adam egy csöppet engedett a szorításán és talpra engedte Davidet. Hagyta is volna elmenni, hogyha nem szólok közbe.

- Adam, hagyd még egy picit! - kértem meg és odamentem hozzájuk. David szemébe néztem és teljes erőmből pofon vágtam. Az arca olyan vörös lett, mint egy paradicsom. - Ezt azért, mert egy bunkó paraszt, vagy és mert nem vagyok a csajod! - mondtam dühösen és a másik arcát is pofon vágtam. - Ezt pedig azért, hogy ne legyél felemás! - sziszegtem majd normális hangnemben folytattam. - Oké, Adam, ígértesd meg vele, hogy nem szól erről senkinek!

- Hallottad a hölgyet! - biccentett felém Adam.

- Nem… nem - kezdte el a mondatot David, de megcsuklott a hangja.

- Mondjad! Gyerünk! - hergelte Adam.

- Nem mondom el senki, ami itt történt - mondta ki undorodva a szavakat a saját akarata ellenére. Belekényszerült a helyzetbe. Leesett neki, hogy Adammel szemben semmi esélye, hiába ő a focicsapat kapitánya.

- Még valami! Engem hagyjál békén! Koslass más lányok után! - kiáltottam rászegezve a tekintetem. Most sem volt mersze válaszolni, ezért csak bólintott.

- Na, húzás! - szólt rá dühösen Adam. Végleg elengedte Davidet, aki egy adag vért törölt le a szájáról, majd kilépett az ajtón. Mi még nem indultunk el. Valószínűleg lemaradtunk az ötödik óráról és már fölösleges nekiiramodni. Daviddel együtt meg nem akartunk menni, mert akkor lelepleződünk.

Gyengéden átöleltem Adamet, ő pedig a hajamat simogatta. Így álltunk addig, ameddig meg nem hallottuk az óra végét jelző csengőt.

- Köszönöm, hogy megvédtél! - hálálkodtam Adamnek, miközben kiléptünk az ajtón hetedik óra végén. David egy pillantást sem vetett felénk. A tanítás alatt a fejét a padra hajtva ült. A tanároknak nem tűnt fel, mert mellette Anthony is ebben a pózban volt. Mondjuk Anthony az emósságából kifolyólag feküdt így; David meg amiatt, hogy elrejtse véres arcát.

Kifelé menet még Abbyvel is sikerült beszélnem, aki hallotta a történteket, mert az alatt a gondolataimban olvasott.

Beültem Adam kocsijába és haza mentünk. A házam ablakán benézve Natet pillantottam meg.

Ui.: Szavazzatok! ;)

xoxo Melissa