Sziasztok! Először is szeretnék bocsánatot kérni Tőletek, hogy ekkorát csúsztam ezzel a fejezettel, de olyan szinte kevés időm volt, hogy csak na. Nem akarom húzni az időt és krónikákat zengeni, ezért csak annyit mondanék, hogy a fejezet másik felét igyekezek megírni, de nem tudom, hogy mikor lesz készen. Hamarosan kezdődik a suli, plusz edzéseim is rendszeresen vannak (reggel futás, délután/este edzés), gépezni/írni meg nem nagyon jut időm. Ez egy kicsit rövidebb lett, mivel már így is sokkal hosszabb lett a teljes, mint amennyi szokott, ezért bontottam kétfelé. Remélem megértitek és csupán a türelmeteket kérném, hogy várjátok ki az új részt. Jó olvasást! :D
Soha nem feledlek
Rémes álmomból egy hatalmas villámlás keltett fel. Az eső
hangosan kopogott a tetőn és az ablakon. Az ég dörgött és villámok cikáztak
végig rajta. Felültem és lábaimat lelógattam az ágyról. Két percig csak némán
bámultam magam elé, majd a hátam mögé tekintettem. Chance még javában aludt és
hangosan horkolt, őt nem keltette fel a dühöngő vihar. A tegnapi nap eseményei
teljesen kihullottak az emlékeim közül. Csak abban mertem reménykedni, hogy nem
történt semmi lényeges tegnap.
Felálltam majd halk léptekkel a nappalinak nevezett
helységbe siettem. Chance szerencsémre nem kelt fel. A bejárati ajtóhoz léptem,
hogy kijussak innen. Kezem a kilincsre emeltem, s lenyomtam azt, de nem akart
kinyílni. Chance biztosan bezárta. Az ajtó közvetlen közelében egy szekrényt
pillantottam meg. Odaléptem ahhoz és feltártam a tartalmát. A szekrényajtón
kulcsok függtek, már csak az volt a kérdés, hogy melyik nyitja azt az ajtót.
Találomra kivettem egyet és a zárba helyeztem. Hiába forgattam, a kulcs nem
mozdult. Kihúztam és visszaraktam a helyére. Egy újabbat vettem ki, de ez sem
nyitotta ki az ajtót. Végigpróbáltam egyesével mindegyiket, de egyik sem volt
jó. Csalódottan levetettem magam a kanapéra. Egy hirtelen ötlettől vezérelve
kezem a fotel oldala és a karfa közé süllyesztettem. Ujjaimat kitapintottam pár
odarejtett érmét és egy kulcsot. Nehézkesen kihúztam onnan, majd megpróbáltam
ezt is a lyukba illeszteni. Kétszer elfordítottam, mire kattant a zár és
feltárta előttem a külvilágot. Ám abban, amikor feltárult előttem az igazi
élet, a riasztó hangos vijjogása rázta meg a házat. Ezt már Chance is megneszezhette
és léptei zaját hallottam közeledni. Egy percet sem vesztegethettem, rögtön
kiszaladtam a házból. Futottam, ahogy csak a lábam bírta, hogy magam mögött
hagyjam ezt a házat. A viharos szél az arcomba csapott, az eső eláztatta a
hajamat és nedvesen tapadt a bőrömre. A fejem fölött szürke felhők gyülekeztek.
Hátranéztem, hogy lássam, mennyire van közel Chance. A fiú a
nyomomban volt, de mégsem elég közel ahhoz, hogy elkaphasson. Csak futottam és
futottam, eddig a pillanatig eszembe sem jutott, hogy Chance háza pont a palota
mellett van.
Egy alak tűnt fel előttem. Jellegzetes külsejéről azonnal
felismertem. Fekete, tövig nyírt haj, hosszú orr, borostás arc, amin
meglátszott az idő pora. Háta ugyanabban a szögegyenességben állt. Barton
Shaul, a tanács harmadik legfontosabb tagja. Barton is felfedezett engem és
eszelős léptekkel közeledett felém. Úgy éreztem magam, mint egy falhoz
szorított kis egér, akit két éhes macska tart sakkban.
Nem tudtam, hogy melyik a rosszabb. Bevárni Chance-t, aki
hamarosan úgyis a tanács elé vinne, vagy Barton felé rohanni, aki elkap, és
rögvest összehívja a gyűlést. Ha nem állok meg, akkor Chance nem fog jutalmat
kapni, mivel nem tudja bizonyítani, hogy fogva tartott és nem tud feladni sem.
Így futottam tovább, míg nem a kiáltozó Barton előtt nem
találtam magam. Még tovább akartam haladni, hogy kikerüljem őt, de ott helyben
megmerevedtem. A testem olyan lett, minthogyha kőből lenne, moccanni sem
bírtam. Futáshoz emelt lábam, megállt a levegőben. Szó szerint arcomra fagyott
a kínkeserves nézés, és az erőfeszítéstől lebiggyedt száj. Szél fújta hajam
lobogva dermedt meg. Szemem üvegesen meredt előre, mégis kitűnően láttam, és a
külvilág ingereit kitűnően tudtam érzékelni.
Barton még jobban megközelített, majd halkan, de
parancsolóan szólalt meg.
- Örvendek, hogy ismét találkoztunk, Stefanie Brandy! Tudom,
hogy magának nem oly kedves ez a találkozás, de én felettébb örülök neki, hogy
a saját kezeim által kerül újra elénk. A jutalmat ugyan nem kapom meg, mivel én
tűztem ki, de ezt a bágyadt arcot látni felettébb szórakoztató. - Barton hangja
mindig megrémített. Ahogy halkan fenyegeti meg a boszorkánymestereket, sokkal
rosszabb, mintha üvöltene. Egy pillanatnyi hatásszünet után a férfi még
halkabbra fogta. - Ha a szabadulása mellett döntenének, én megcáfolnám az
igazukat. Maga, és a bátyja sem úszhatja meg büntetés nélkül. Apropó, hol van
Nathan? Gondolom, ő is itt van valahol, egyedül nem jöhetett. - Barton szúrós
szemmel méregetett, de én nem tudtam válaszolni. Valószínűleg ez nem is
izgatta, talán csak egy költői kérdésnek szánta. Tekintete a távolba révedt.
Arcára mosoly ült ki, a szeme is mosolygott. Már nem engem figyelt, ez
nyilvánvaló volt. - Mi járatban errefelé, Chance? - Mostanra meghallottam a
hátam mögül a fiú lépteinek dobogását. Beért engem.
- Csak gondoltam, benézek apámhoz - válaszolta. - Ez Brandy?
- kérdezte, mintha azt sem tudnád, hogy itt vagyok. Pedig pontosan tudta, hogy
én, én vagyok. Túl akar járni Barton eszén. Nem tudom, hogy mi a célja vele, de
az biztos, hogy így nem fogja megkapni a várva-várt jutalmát.
- Igen - bólintott Barton. - Segítenéd megkötözni? A
varázslat nem tart örökké.
- Persze - szólt Chance, majd mögém lépett. Kezeimet
megfogta és hátul szorosan egymáshoz illesztette őket. Mozdulata könnyed volt,
mikor én mozdulni sem bírtam. Úgy irányított, mint egy bábút.
Barton kezében kötél kezdett el kacskaringózni, majd kezemre
tekerte, szorosra húzta, annyira, hogy már belevájta a húsomba. A férfi mellett
egy újabb ember jelent meg. Sötétszőke haja volt, pont, mint Chance-nek. Szeme
meghatározhatatlan színű volt, benne gonoszság csillogott. Jeremy Peather, a
vezetőnk, Chance apja.
- Gratulálok, Barton! - csapot elismerően az említett
vállára. - Szép munkát végzett! - bólogatott egyetértően. - Stefanie! - fordult
felém a vezető. - Kérem, fáradjon a palotába! A gyűlés hamarosan összeül, és
meghozzuk az ítéletet maga fölött. - Tetőtől talpig végigmért, majd észrevette,
hogy Barton megdermesztett. - Természetesen nem szabad lábon. Fiam! - szólította
fel Chance-t. - Kérlek, gyere velünk és vidd be a palotába!
Chance hozzám lépett és a lábamtól kezdve felemelte, majd
úgy vett vállára, ahogyan legelőször tette. A különbség most csak az volt, hogy
nem éreztem a hasamba nyilalló fájdalmat, amit Chance csontos válla okozott.
Lábaim és kezeim ugyanabban a groteszk pozícióban voltak, ezért a fiú
visszaállította őket az alaphelyzetbe.
A palotába érve újra érezni kezdtem az ereimben a vér
áramlását és pislogni is tudtam. Kiropogtattam fájó ujjaimat, lábaimmal is
ugyanezt tettem volna, de Chance vállán ez nem sikerülhetett. Viszont ez egy
újabb szökési lehetőséget adott, hogy elmúlt a varázslat. Karjaimat
megpróbáltam kicsúsztatni a csomóból, de sikertelen volt, a kötél szorosan
tekeredett rám. Addig mocorogtam, míg Chance észre nem vette.
Halványan elmosolyodott és hozzá fűzte.
- Stefy, Stefy! Innen már nincs visszaút! Ha észrevetted
volna, előttünk apám, mögöttünk Barton megy. Hamarosan itt vagyunk a palotában.
Nem láttam sokat, mivel minden fejjel lefelé volt és csak
hátra felé tudtam bámulni. Annyi biztos volt, hogy már nem voltunk messze,
hiszen Chance háza már messze volt. Megpillantottam a labirintusszerű sövényt
és az itt-ott megbújó szobrokat. A középen álló szökőkutat még nem vettem
észre. Onnan már csak pár lépés vezetne, a hosszú és széles márványlépcsőig.
A palota falai továbbra is makulátlanok voltak, pedig az
évek során meg kellett volna, hogy repedezzenek. A három szürkés, cserepes
tornyok felém magasodtak. A hatalmas cseresznyefából készült ajtó látványa
tárult elém, amikor Chance lerakott a lábamra. Bent már nem tehette meg azt,
amit kint. Innen már nem volt visszaút.
Jeremy Peather kitárta az ajtót, Chance pedig belökdösött
rajta. Az épület belül görög stílust képviselt. Díszítő oszlopai ion típusúak
voltak, felül csigavonalakban tekeredő vésetekkel. A falakon képek függtek,
jobb oldalt a vezetőink arcmásai, bal oldalt pedig a jelenlegi tanácstagoké,
ragok szerint sorrendbe rakva. Az ablakokat magasra tették, így nem zavartak
bele a képek sokaságába. A terem üres volt, mert jelenleg nem rendeztek bált.
Az előtérből egy keskeny folyosó vezetett a különböző szobákba. Az egyik
irányban a lakó részleg felé lehetett menni, a másikban a könyvtár és egyéb
szükséges helyek felé. Az utóbbi felé haladtunk mi is, mivel itt foglalt helyet
a tárgyaló terem.
xoxo Melissa
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése