2015. január 8., csütörtök

Fontos kérdés

Kedves Olvasóim! :)
Egy nagyon fontos kérdéssel állok elétek. A helyzet a következő:
Újra szeretném kezdeni a történetet, de nem is akárhogyan! Elkezdtem írni az előtörténetet - ami még nagyon nagyon kevés. Annyi az egész mondanivalóm lényege, hogy ami eddig fent volt a blogon azt eredetileg az első résznek terveztem, de közben rájöttem, hogy ez inkább második résznek lenne jó. Sőt, logikai hibákat is felfedeztem és vannak olyan szálak, amiket egy előtörténetettel jobban ki lehetne bontakoztatni. A kérdésem felétek csak annyi lenne, hogy érdekelne az előtörténetet majd a kicsit más fajta folytatás Titeket. Hamarosan kiteszek az oldalsávba egy szavazást, amiben kérlek szavazzatok, mert nélkületek nem érne semmit a blogom. Előre is köszönöm válaszaitokat!
Aki pedig szeretné jobban kifejteni a véleményét, nyugodtan kommentelhet.
Azt még szeretném hozzáfűzni, hogy ez nem menne olyan gyorsan, de február környékére már lenne publikálható fejezet.

xoxo, Melissa

2014. október 21., kedd

Tizenkilencedik Fejezet - Harmadik Rész

Sziasztok! Meghoztam az új részt. Nagy valószínűséggel két hét múlva hozom a következőt. Szeretnék kérni mindenkit, aki olvassa a történetet, pipáljon vagy írjon megjegyzést, mert szeretném tudni, hogy mit gondoltok az adott részről. 
Jó olvasást!



Soha nem feledlek

Pár másodperc múltán már ott landoltam Mao mellett, amikor az egyik őr behajított a cellába és hagyta, hogy végigszánkázzak a koszos kövön.
- Stefy vagyok! - nyújtottam kezet illedelmesen a lány felé.
- Mao! - bólintott, de nem fogadta el a kezemet. Csalódottan visszaejtettem magam mellé, miszerint a barátságunk Mao-val nem kezdődött valami fényesen. Bár nem is azért voltam itt, hogy barátokat szerezzek.
Mao visszafordult a fal felé és halkan elkezdett dudorászni valamit.
- Mit dúdolsz? - próbáltam szóra bírni a lányt.
- Úgy sem értenél meg - rázta meg a fejét Mao.
- Miért?
- Mert mindenki kinevetett érte - válaszolta tömören.
- Miért? - ismételtem meg a kérdésemet.
- Szerintük nevetséges az, hogy éneklek. Az, hogy saját dalokat írok.
- Engem nem zavar. Szerintem nagyon… kreatív. Folytasd, kérlek!
- Nem - rázta meg a fejét. - Most hallottál utoljára énekelni. Szeretném elrejteni az emberek elől az igazi énemet. Nem akarom, hogy bármi kivetnivalót találjanak rajtam.
Nem gondoltam, hogy Mao örülne neki, hogyha tovább faggatnám, ezért inkább felálltam és kinyújtóztattam elzsibbadt végtagjaimat.
Ahogy közelebbről megnéztem a rácsokat észrevettem, hogy valami vékony csillogó réteg fedi. Ugyanilyen nyomokat fedeztem fel az ablak előtt lévőn is. Az emeletes ágy fém részét is ez fedte.
- Kőris - felelte Mao a bennem felmerülő kérdésre. - Kőrissel van bevonva. Visszaszorítja a boszorkányok erejét. Nem tudunk használni semmiféle varázslatot, kivéve, ha előzőleg bájitalt ittunk. Akkor még megmarad a varázsszer hatása, de az erődet nem tudod használni. Még a különleges képességedet sem. Ne is próbálkozz! - nézett mélyen a szemeimbe.
Mao intelmének ellentmondva mégis megpróbálkoztam varázslattal. A kijutásra kellett koncentrálnom. Az időm már lejárt, Abbyt fogságban tartja Chris, Adam biztos aggódik értem, Nate pedig nem ért semmit, és nem tesz semmit. Muszáj innen kiszabadulnom. Egy ajtónyitás fölösleges lenne, mivel hatalmas zajt csapna és az őrök is ide jönnének, esetleg felkelnének édes álmukból. Ezért más módszerhez folyamodtam. A pár méteres teleportálás jól jönne, akkor kint lennék az épületből.
Próbálkozásaim kudarcba fulladtak, akárhogy akartam nem tudtam átjutni a falon. A fejem minden egyes kísérletnél egyre jobban kezdett fájni, lábam meg-meg rogyadozott. Végkimerültségemben a padlóm kötöttem ki, forgott velem a világ.
- Én szóltam - jegyezte meg halkan Mao és közelebb kúszott hozzám. Feltápászkodott a földről és lábaimat az égnek emelte, hogy több vér áramoljon a fejembe. Pálcika lábain azt hittem, meg sem bír állni, de ő sziklaszilárdan támasztotta a talajt. - Az öngyógyulás sem fog olyan gyorsan hatni.
Mikorra már a fejem kellően kipirult, Mao leengedte a lábaimat.
- Jobban vagy? - kérdezte és törökülésben visszatelepedett mellém a földre. - Miért kerültél ide? - váltott hirtelen témát.
- Te nem hallottál még rólam? - lepődtem meg.
- Nem - rázta meg a fejét. - Honnan kellett volna?
- Mennyi ideje vagy itt?
- Öt éve.
- Akkor még nem hallhattál rólam. Négy éve volt, amikor megszöktem Ombrisból… - kezdtem bele a szokásos mondókából és addig folytattam, amíg meg nem láttam Mao döbbent arckifejezését.
- Te ezt mind megtetted?
Válaszom csupán egy néma bólintás volt.
A beszélgetés folyt tovább és úgy éreztem, hogy valamelyest közelebb kerültem Mao-hoz. Megtudtam, hogyan került fogságban, elmondta a szomorú és a nevetséges részleteket is. Már nem olyan lány volt, amilyennek az első pillanatban gondoltam.
Napok teltek el, talán egy hét is, de lehetett több, mert ezek többnyire összefolytak. A nap keléséhez és nyugvásához próbáltam viszonyítani az időt. Néha kaptunk ételt is, de az nem volt kielégítő. Egyetlen egyszer próbálkoztak meg a faggatásommal, nemleges választ adtam, amelynek kínzás lett a vége. A végtagjaim azóta is sajognak a sokkolótól.
Éjfél körül járhatott, a Hold magasan volt az égen. A keskeny ablakon át néhány csillagot is fel bírtam fedezni. Mao már aludt, ő megszokta ezt az életmódot, de én nem, sok álmatlan éjszakám volt, amikor csak forgolódtam és Abby-éken árt az eszem. Vajon mi lehet velük most?
Az éjszaka csendjét halk léptek zaja törte meg. A falhoz lapultam, nem akartam, hogy elvigyenek, el szerettem volna velük hitetni, hogy alszom. Nem kívántam ismét a markuk közé kerülni, túl korán volt ahhoz, hogy kivégezzenek, vagy kínozzanak. Nem kéne, megint döntés elé állítsanak.
Közelebbről hallottam a hangokat, már szinte éreztem közelségét. Az ajtó előtt egy alak jelent meg, értem jött. A pislákoló lámpa fénye kísérteties árnyékot vetített mögé. Görbe orrát a fény még jobban eldeformálta, egyenes hátát pedig kihangsúlyozta. Miközben a különböző kulcsokat a zárba helyezte, száját halk szitkozódások hagyták el. Amikor megtalálta a megfelelőt, kitárta előttem a hangosan nyikorgó ajtót. A felső ágyon fekvő Mao-t még ez sem keltette fel. Barton besietett a cellába és hevesen közeledett felém. Egy pillantást se kellett vetnie rám, tudta, hogy figyelem. Kezemnél fogva kirántott az ágyból, ellenkezni sem volt esélyem.
- Ne! - kiáltottam. - Még nem telt le az időm! Nem adom fel a bátyámat!
- Csitt! - tapasztotta kezét a számra. - Nem az vagyok, akinek hiszel! - mondta szelíden. - Koncentrálj!
Barton utasítására minden figyelmemet rá összpontosítottam. Koncentráltam, minden erőmmel koncentráltam, de nem történt semmi.
- Semmi - leheltem ki a szavakat, egyfolytában rázva a fejemet. Hátrálni akartam, de kezét rákulcsolta a csuklómra.
- Stefy, koncentrálj! - kérlelt. Minden erőfeszítésemet beleadtam, de semmi sem változott, csak a fejem kezdett el észveszejtően hasogatni.
Tudtam, hogy igazából nem Barton áll előttem, de azt viszont nem, ki van az álca mögött. Nem bízhattam a sorsomat egy idegenre, ezek után nem.
- Ki vagy?
- Az, akit nem adtál fel - szólt titokzatosan, majd arcára nem illő mosoly ült ki.
- Hát, eljöttél értem? - néztem meghatódva a varázslat mögött lapuló Nate-re.
Kérdésemre csak bólintással válaszolt.
- Jobb, hogyha eltűnünk innen.
Nate, hogy a trükkünk sikeres legyen egy bilincset rakott a kezemre. Háta mögött kullogva elindultam, de pár méter megtétele után, megtorpantam.
- Mao-t nem hagyhatjuk itt - jelentettem ki és kérlelve bátyámra néztem.
- Stefy, kedves ez a világmegmentő akciód, de nem szabadíthatunk ki minden jött-mentet. Azt se tudjuk, mit követett el. Lehet, hogy gyilkos - váltott suttogásba.
- Tudom, hogy miért került ide. És ő nem gyilkolt, veled ellentétben - motyogtam.
Nate arcára hatalmas kérdőjel ült ki, aztán nyugodt hangvétellel folytatta.
- A szükség megkívánta. De nem szeretném ostoba veszekedéssel tölteni a szabadulásra szánt időt. Pontosan huszonhárom percünk van az őrségváltásig.
- Mao ártatlan, csak a családját védte. Nem hagyhatjuk cserben. Ő volt az, aki nem hagyta, hogy meghaljak. Életben tartott, ha ő nem lett volna, már én se lennék - érveltem. Egy másodperc erejéig minthogyha valamiféle beleegyezést láttam volna Nate tekintetében, de aztán visszaváltott a régire.
- Adam aggódik miattad. Már egy jó ideje ott szobrozik a nappalinkban és semmiképp nem hajlandó elmenni - vetette be Nate az aduászt. Tudta, hogy ettől megenyhülök és sietni akarok.
- Rajtad fog száradni Mao jövője.
Nate válaszával mit sem törődve megindultam lefelé a csigalépcsőn. Hamarosan ő is beért engem.
- Visszamentem, de Mao már nem volt teljes mértékben ott.
- Ezt meg, hogy érted?
- Stef, ezt nem lehet szépen kifejezni, de Mao megfojtotta magát.
- Mi? Az nem lehet - ráztam vadul a fejemet és közben belül teljesen összeroppantam. Próbáltam megfékezni a feltörő érzelmeket, és sikerült is.
- Jobb így neki - vígasztalt Nate és végigsimította a karomat.
Most már nem hezitáltam, nem volt itt maradásunk. Nate vezetésével kijutottunk a börtönből és az előcsarnokba értük. A lámpa épphogy csak derengett, mozgásunk nem volt olyan biztos. A főkapu előtt, ami már csak a külvilágtól választott, egy nő ácsorgott. Fekete haja gyengéden keretezte arcát.
- Mit csinálsz itt, Barton, ezzel a leánnyal? Csak nem sétálgatni mentek ezen a hűvös éjszakán? - szólalt meg metsző hangján Emeline.
- Hova gondolsz, Emeline! Ez egy alsóbbrendű, rabnak nevezhető senkiházi! Jobban szeretném, hogyha egy napig a megfigyelésem alatt állna. Sok bajunk okozója lehet még! Azt a másik leányt is eltette az útjából.
- Milyen lánnyal? - értelmezte a lényeget.
- Végzett a cellatársával, Mao Hastingersszel.
- Ó, édes Istenem! - fogta szörnyülködve a fejét Emeline. - Vidd innen ezt a semmirekellőt!
- További szép estét! - biccentett Nate.
Maga mögött vezetve egészen az épület kertjéig vezetett. Ott előszedte a méretes kabátja alá rejtett varázsszereket és rövid készülődés után előttünk állt a működő portál.

xoxo Melissa

2014. október 15., szerda

Tizenkilencedik Fejezet - Második Rész

Kedves drága egyetlen Olvasóim! Köszönöm szépen, hogy kitartottatok mellettem idáig. Meghoztam a tizenkilencedik fejezet második részét. Be kell valljam, sokáig gondolkoztam rajta, hogy ezt a tíz A/4-es oldal hosszúságú fejezetet hány részre osszam fel. Végül arra a döntésre jutottam, hogy három részes lesz. A fejezet harmadik részét vasárnap fogom hozni. Mint mindig, most is szeretnék jó olvasást kívánni! Várom véleményeiteket! :D


Soha nem feledlek

A vezetőnk ezt az ajtót is kinyitotta és előre engedett engem Chance-szel együtt. A helységben csupán három üres hely maradt az asztalnál. Barton, Jeremy és az én helyem. A többi, öt széken már ott ültek a tanácstagok. Roderick Ralph, a második számú tanácstag, Aurelio Dealm, a négyes számú, Erasmo Johann, az ötös számú, Weldon Gran, a hatos számú és Emeline Naoll, a hetes számú. Emeline a tanács eddigi egyetlen női tagja, sok erőfeszítésébe került, hogy bekerüljön. Azért nem volt eddig női tag, mert az eddigi vezetőink - Jeremy kivételével - azt állították, hogy a lányok túl érzékenyek és nem valóak erre a pozícióra. Jeremy ezen változtatott akkor, amikor feleségül vette Emeline-t. Meg tudta, hogy felesége évek óta a tanács tagja szeretne lenni. A vezetőnk megváltoztatta a törvényt és az utolsó helyen álló boszorkánymesterrel leváltatta. A többi tanácstag nem engedte, hogy egy nő feljebb kerüljön, mint ők, ezért csupán annyiba egyeztek bele, hogy a hetedik ragot kaphatja meg.
Ugyanez a társaság ült össze, akkor is, amikor a másik ügyben döntöttek rólam. Emeline, akkor a szabadulásom mellett döntött, de a többiek ellenezték. Az ő szava nem ér annyit, mint aki a második helyen áll. Ezért fontos a rang. Akinek nem számít annyira a szava, az alsóbbrendű helyen áll.
Helyet foglaltam egy kényelmetlen, fa széken, ami a többi hellyel szemben foglalt helyet. Chance, az apja intésére, távozott a teremből. Minden tekintet rám szegeződött. Válaszokat vártak, pedig még csak meg sem szólaltam.
- Stefanie Brandy, egy korábbi ügy miatt áll, most előttünk. Ellopta a Titkos Könyvet, és tiltott varázslatokat tanult, illetve alkalmazott. Mikor a színünk elé lépett, akkor döntésképtelen volt, legalábbis ezt állította. A válaszadási idő leteltével Stefanie nem jött elénk, megszökött. Nem láttuk, és nem is hallottunk felőle. Viszont a mai napon, Barton - nézett a vezetőnk az egyenes hátú férfi felé - megtalálta a leányt. Korábbi értesülésünk szerint, amit Roderick - pillantott a vállig érő, fekete hajú férfi felé, aki Anthonyt fenyegette meg - osztott meg velünk, Stefanie egy másik dimenzió utcáit rótta. Egy kedves, idegenből szedte ki a lány lakhelyét, amit a napokban meg is látogattunk, ám senkit nem találtunk ott. - Magamban fellélegeztem, hogy nem találtak rá Nate-re, hiszen akkor teljesen fölöslegesen tettem meg volna ezt az utat. Bár ez különben sem járt sikerrel, mivel a sisakvirágokat Chance elégette. - A házat megfigyelés alatt tartjuk, hogyha bármi gyanúsat észlelnék, akkor nem lenne visszaút - hangja egészen elhalkult, majd kicsivel később folytatta. - Azért ültünk össze, hogy Stefanie sorsa felől döntsünk! Élet vagy halál? Börtön vagy szabadság?
- Stefani bűnei igen súlyosak, és bűnös családból származik. Azt mondom, hogy bűnhődjön ugyanúgy, mint szülei! Máglya általi halál! - szólat meg először Aurelio. Vörös haja tövig volt nyírva, barna szemei körül ráncok ültek. A férfi nagyon lassan beszélt mély, érdes hangján, ezért is volt ijesztő. A tanács legtöbb tagja megfélemlítette a boszorkányokat. Mindegyiküknek volt valamilyen elrettentő tulajdonsága. Egyeseknek a hangja, másoknak a bőre vagy éppen a haj. Mind-mind különleges tulajdonságok.
- Ezek szerint egy Stefanie ellen, nulla mellette - vázolta fel az amúgy is kézenfekvő állást Jeremy.
- Én azt mondom, fiatal még a halálhoz, de amit tett az elfogadhatatlan. Ellopni egy ilyen értéket, felbecsülhetetlen. Börtönbe vele! - folytatta a fiatalosabb tulajdonságokkal rendelkező Weldon Gran. Haja sötétbarna volt, de nem olyan rövid, mint Aurelionak. A tanácstagjai közül ő fiatalította meg legjobban magát. Kinézete egy harmincöt évesével volt egyenlő. Álla csúcsos volt, szája duzzadt. Nem volt jóképű, hiába fiatalította meg annyira magát.
- Stefanie bűnei igen-igen súlyosak, de bátyjáé annál inkább. Talán csak örökölte ezt az ördögi tulajdonságot. Azt mondom, hogy adjunk neki egy esélyt és utána döntsünk a sorsáról. Állítsunk mellé őröket, akikkel nem lehet kibabrálni. Egy évet kap, ha addig nem csinál semmit, akkor szabadon eresztjük. Ha mégis csinál valamit, akkor azon nyomban megöljük - szólalt fel a „védelmemben” Erasmo, kinek arcán egy hosszú vágásnyom díszelgett, ami nem gyógyult be tökéletesen. Szaggatottan beszélt, hiába, belül meglátszik a kor. Szőke haja szintén rövid volt, mivel ez náluk alapkövetelmény. Kivételt tesz ez alól Roderick, akinek megengedett a hosszabb haj, mivel a rangsor második helyén áll.
- Kettő ellene, egy mellette - jelentette be bosszúsan Jeremy, akinek nyilvánvaló volt a döntése számomra.
- Egy bűnösre nem vár más, mint büntetés! Véleményem szerint, Stefanie börtönbe való, ezért legyen is ott - mondta kegyetlenül Barton, aki természetesen ellenem döntött.
- Ez a leányzó gúnyt űzött a törvényeinkből, kihasználta a jóhiszeműségünket! Nem érdemel szabadulást, ám a halál még túl fiatal számára! Börtönbe vele! - csapott az öklével az asztalra Roderick. Minden szem rászegeződött. - Elnézést, elragadott a hév! - szabadkozott. Zsíros fürtjét elsöpörte arcából és ismét mindenki felém fordult.
- Én, mint egyetlen nő, azt mondom, hogy nem szabad egy ilyen lányt börtönbe vetni, sem megölni. Neki itt a helye közöttünk. Tőle csak is szép utódok származhatnak. Nem terem minden fán ilyen gyönyörű teremtés. A bűneit nem kéne felírni a számlájára, hiszen nagyon fiatal volt még. Mindenki elkövetett már egy-egy rossz döntést. Szerintem mindenkinek kijár egy második esély! Legyen a lány szabad, hadd élje az életét! - szólt könnyező szemekkel Emeline, miközben észrevétlenül rám mosolygott. Hosszú fekete haja lazán omlott a vállára. Márvány fehér bőre, ami hasonló volt a palotához, lágyan csillogott.
- Na, de Emeline! - nézett megrökönyödve a feleségére Jeremy. - Így ez már kettő mellette, négy ellene - mondta elszontyolodva. - Az én döntésem visz mindent, és Stefanie sorsa csak rajtam múlik. A szabadulás nem lehetséges, hiszen két szavazattal nem megy sokra. A halál számára még tényleg korai, ezért marad a börtön. De Stefanie-nak is van beleszólása, illetve javíthat a helyzetén. Kérem, mondja el, hogy hol van a bátyja. Ha ezt elárulja, akkor bárkinek megváltozhat a vélemény. Amennyiben nem mondja meg, szólok az őröknek, és elkísérik a cellájába. A letöltendő idő meghatározhatatlan, amíg nem szólal meg, addig ott marad. Ha választ kapunk a kérdésre, elmehet.
- A bátyám? - legyintettem. - Itt van a városban.
- Hazudsz! - jelentette ki Jeremy. Elfordult tőlem és az ajtó felé nézett, majd elkiáltotta magát. - Őrök, jöjjenek ide!
Pár percen belül az ajtóban két termetes férfi jelent meg. Arcuk komor volt, és kifejezéstelen. Sietős léptekkel mozogtak, majd pár másodpercen belül már ott is álltak mellettem. Két oldalamnál fogva felemeltek és még egy utolsó pillanatot vártak, hogy Jeremy kiadja utasításait.
- Uraim, kísérjék Stefanie-t a háromszázharminchármas cellába!
Az őrök egy néma bólintással jelezték, hogy értik a parancsot. Hatalmas trappolásokkal megindultak, én köpni-nyelni nem tudtam, amíg áthágtunk a kanyargós lépcsőkön és szűk folyosókon.  Végül megérkeztünk a háromszázharminchármashoz. A cella visszataszító volt, ha lehet ilyet mondani, akkor még rosszabb, mint a többi. Ez egy külön részben volt, elzárva a többitől. Bal oldalamról ellépett az őr és kulcsai között kikereste a zárba illőt. Bele helyezte és hangos nyikorgással kinyitotta a rácsos vasajtót. A zárka falait méretes kőtömbök alkották, hátsó részében egy parányi ablak volt, ami előtt rács állt.
- Mao! Lakótársad érkezett! - zengte negédes hangján a magasabb férfi. A sarokban megmozdult valami, pontosabban valaki. Egészen össze volt gömbölyödve, félt felemelni a fejét is. Ruhája szakadt volt, haját összetapadt, csomókban állt. Arcáról félelem és ártatlanság tükröződött. Csontos ujjaival kisöpörte gesztenyebarna szemeiből szénfekete tincseit. Kíváncsian rám nézett, de nem reagált semmit. 

xoxo Melissa

2014. augusztus 27., szerda

Tizenkilencedik Fejezet - Első Rész

Sziasztok! Először is szeretnék bocsánatot kérni Tőletek, hogy ekkorát csúsztam ezzel a fejezettel, de olyan szinte kevés időm volt, hogy csak na. Nem akarom húzni az időt és krónikákat zengeni, ezért csak annyit mondanék, hogy a fejezet másik felét igyekezek megírni, de nem tudom, hogy mikor lesz készen. Hamarosan kezdődik a suli, plusz edzéseim is rendszeresen vannak (reggel futás, délután/este edzés), gépezni/írni meg nem nagyon jut időm. Ez egy kicsit rövidebb lett, mivel már így is sokkal hosszabb lett a teljes, mint amennyi szokott, ezért bontottam kétfelé. Remélem megértitek és csupán a türelmeteket kérném, hogy várjátok ki az új részt. Jó olvasást! :D

Soha nem feledlek

Rémes álmomból egy hatalmas villámlás keltett fel. Az eső hangosan kopogott a tetőn és az ablakon. Az ég dörgött és villámok cikáztak végig rajta. Felültem és lábaimat lelógattam az ágyról. Két percig csak némán bámultam magam elé, majd a hátam mögé tekintettem. Chance még javában aludt és hangosan horkolt, őt nem keltette fel a dühöngő vihar. A tegnapi nap eseményei teljesen kihullottak az emlékeim közül. Csak abban mertem reménykedni, hogy nem történt semmi lényeges tegnap.
Felálltam majd halk léptekkel a nappalinak nevezett helységbe siettem. Chance szerencsémre nem kelt fel. A bejárati ajtóhoz léptem, hogy kijussak innen. Kezem a kilincsre emeltem, s lenyomtam azt, de nem akart kinyílni. Chance biztosan bezárta. Az ajtó közvetlen közelében egy szekrényt pillantottam meg. Odaléptem ahhoz és feltártam a tartalmát. A szekrényajtón kulcsok függtek, már csak az volt a kérdés, hogy melyik nyitja azt az ajtót. Találomra kivettem egyet és a zárba helyeztem. Hiába forgattam, a kulcs nem mozdult. Kihúztam és visszaraktam a helyére. Egy újabbat vettem ki, de ez sem nyitotta ki az ajtót. Végigpróbáltam egyesével mindegyiket, de egyik sem volt jó. Csalódottan levetettem magam a kanapéra. Egy hirtelen ötlettől vezérelve kezem a fotel oldala és a karfa közé süllyesztettem. Ujjaimat kitapintottam pár odarejtett érmét és egy kulcsot. Nehézkesen kihúztam onnan, majd megpróbáltam ezt is a lyukba illeszteni. Kétszer elfordítottam, mire kattant a zár és feltárta előttem a külvilágot. Ám abban, amikor feltárult előttem az igazi élet, a riasztó hangos vijjogása rázta meg a házat. Ezt már Chance is megneszezhette és léptei zaját hallottam közeledni. Egy percet sem vesztegethettem, rögtön kiszaladtam a házból. Futottam, ahogy csak a lábam bírta, hogy magam mögött hagyjam ezt a házat. A viharos szél az arcomba csapott, az eső eláztatta a hajamat és nedvesen tapadt a bőrömre. A fejem fölött szürke felhők gyülekeztek.
Hátranéztem, hogy lássam, mennyire van közel Chance. A fiú a nyomomban volt, de mégsem elég közel ahhoz, hogy elkaphasson. Csak futottam és futottam, eddig a pillanatig eszembe sem jutott, hogy Chance háza pont a palota mellett van.
Egy alak tűnt fel előttem. Jellegzetes külsejéről azonnal felismertem. Fekete, tövig nyírt haj, hosszú orr, borostás arc, amin meglátszott az idő pora. Háta ugyanabban a szögegyenességben állt. Barton Shaul, a tanács harmadik legfontosabb tagja. Barton is felfedezett engem és eszelős léptekkel közeledett felém. Úgy éreztem magam, mint egy falhoz szorított kis egér, akit két éhes macska tart sakkban.
Nem tudtam, hogy melyik a rosszabb. Bevárni Chance-t, aki hamarosan úgyis a tanács elé vinne, vagy Barton felé rohanni, aki elkap, és rögvest összehívja a gyűlést. Ha nem állok meg, akkor Chance nem fog jutalmat kapni, mivel nem tudja bizonyítani, hogy fogva tartott és nem tud feladni sem.
Így futottam tovább, míg nem a kiáltozó Barton előtt nem találtam magam. Még tovább akartam haladni, hogy kikerüljem őt, de ott helyben megmerevedtem. A testem olyan lett, minthogyha kőből lenne, moccanni sem bírtam. Futáshoz emelt lábam, megállt a levegőben. Szó szerint arcomra fagyott a kínkeserves nézés, és az erőfeszítéstől lebiggyedt száj. Szél fújta hajam lobogva dermedt meg. Szemem üvegesen meredt előre, mégis kitűnően láttam, és a külvilág ingereit kitűnően tudtam érzékelni.
Barton még jobban megközelített, majd halkan, de parancsolóan szólalt meg.
- Örvendek, hogy ismét találkoztunk, Stefanie Brandy! Tudom, hogy magának nem oly kedves ez a találkozás, de én felettébb örülök neki, hogy a saját kezeim által kerül újra elénk. A jutalmat ugyan nem kapom meg, mivel én tűztem ki, de ezt a bágyadt arcot látni felettébb szórakoztató. - Barton hangja mindig megrémített. Ahogy halkan fenyegeti meg a boszorkánymestereket, sokkal rosszabb, mintha üvöltene. Egy pillanatnyi hatásszünet után a férfi még halkabbra fogta. - Ha a szabadulása mellett döntenének, én megcáfolnám az igazukat. Maga, és a bátyja sem úszhatja meg büntetés nélkül. Apropó, hol van Nathan? Gondolom, ő is itt van valahol, egyedül nem jöhetett. - Barton szúrós szemmel méregetett, de én nem tudtam válaszolni. Valószínűleg ez nem is izgatta, talán csak egy költői kérdésnek szánta. Tekintete a távolba révedt. Arcára mosoly ült ki, a szeme is mosolygott. Már nem engem figyelt, ez nyilvánvaló volt. - Mi járatban errefelé, Chance? - Mostanra meghallottam a hátam mögül a fiú lépteinek dobogását. Beért engem.
- Csak gondoltam, benézek apámhoz - válaszolta. - Ez Brandy? - kérdezte, mintha azt sem tudnád, hogy itt vagyok. Pedig pontosan tudta, hogy én, én vagyok. Túl akar járni Barton eszén. Nem tudom, hogy mi a célja vele, de az biztos, hogy így nem fogja megkapni a várva-várt jutalmát.
- Igen - bólintott Barton. - Segítenéd megkötözni? A varázslat nem tart örökké.
- Persze - szólt Chance, majd mögém lépett. Kezeimet megfogta és hátul szorosan egymáshoz illesztette őket. Mozdulata könnyed volt, mikor én mozdulni sem bírtam. Úgy irányított, mint egy bábút.
Barton kezében kötél kezdett el kacskaringózni, majd kezemre tekerte, szorosra húzta, annyira, hogy már belevájta a húsomba. A férfi mellett egy újabb ember jelent meg. Sötétszőke haja volt, pont, mint Chance-nek. Szeme meghatározhatatlan színű volt, benne gonoszság csillogott. Jeremy Peather, a vezetőnk, Chance apja.
- Gratulálok, Barton! - csapot elismerően az említett vállára. - Szép munkát végzett! - bólogatott egyetértően. - Stefanie! - fordult felém a vezető. - Kérem, fáradjon a palotába! A gyűlés hamarosan összeül, és meghozzuk az ítéletet maga fölött. - Tetőtől talpig végigmért, majd észrevette, hogy Barton megdermesztett. - Természetesen nem szabad lábon. Fiam! - szólította fel Chance-t. - Kérlek, gyere velünk és vidd be a palotába!
Chance hozzám lépett és a lábamtól kezdve felemelte, majd úgy vett vállára, ahogyan legelőször tette. A különbség most csak az volt, hogy nem éreztem a hasamba nyilalló fájdalmat, amit Chance csontos válla okozott. Lábaim és kezeim ugyanabban a groteszk pozícióban voltak, ezért a fiú visszaállította őket az alaphelyzetbe.
A palotába érve újra érezni kezdtem az ereimben a vér áramlását és pislogni is tudtam. Kiropogtattam fájó ujjaimat, lábaimmal is ugyanezt tettem volna, de Chance vállán ez nem sikerülhetett. Viszont ez egy újabb szökési lehetőséget adott, hogy elmúlt a varázslat. Karjaimat megpróbáltam kicsúsztatni a csomóból, de sikertelen volt, a kötél szorosan tekeredett rám. Addig mocorogtam, míg Chance észre nem vette.
Halványan elmosolyodott és hozzá fűzte.
- Stefy, Stefy! Innen már nincs visszaút! Ha észrevetted volna, előttünk apám, mögöttünk Barton megy. Hamarosan itt vagyunk a palotában.
Nem láttam sokat, mivel minden fejjel lefelé volt és csak hátra felé tudtam bámulni. Annyi biztos volt, hogy már nem voltunk messze, hiszen Chance háza már messze volt. Megpillantottam a labirintusszerű sövényt és az itt-ott megbújó szobrokat. A középen álló szökőkutat még nem vettem észre. Onnan már csak pár lépés vezetne, a hosszú és széles márványlépcsőig.
A palota falai továbbra is makulátlanok voltak, pedig az évek során meg kellett volna, hogy repedezzenek. A három szürkés, cserepes tornyok felém magasodtak. A hatalmas cseresznyefából készült ajtó látványa tárult elém, amikor Chance lerakott a lábamra. Bent már nem tehette meg azt, amit kint. Innen már nem volt visszaút.
Jeremy Peather kitárta az ajtót, Chance pedig belökdösött rajta. Az épület belül görög stílust képviselt. Díszítő oszlopai ion típusúak voltak, felül csigavonalakban tekeredő vésetekkel. A falakon képek függtek, jobb oldalt a vezetőink arcmásai, bal oldalt pedig a jelenlegi tanácstagoké, ragok szerint sorrendbe rakva. Az ablakokat magasra tették, így nem zavartak bele a képek sokaságába. A terem üres volt, mert jelenleg nem rendeztek bált. Az előtérből egy keskeny folyosó vezetett a különböző szobákba. Az egyik irányban a lakó részleg felé lehetett menni, a másikban a könyvtár és egyéb szükséges helyek felé. Az utóbbi felé haladtunk mi is, mivel itt foglalt helyet a tárgyaló terem.

xoxo Melissa

2014. augusztus 12., kedd

Sokat jelentene nekem...

Sziasztok! Mint a cím is elárulja, most nem fejezetet hoztam, az majd vasárnap fog kikerülni. 
Hetekkel ezelőtt jelentkeztem egy blogversenyre, azon belül is a legjobb író kategóriába. A blogon, amelyet ITT tudtok megtekinteni, van legfölül a modulsávban egy szavazás. Ha szánnátok rám egy percet és gazdagítanátok egy szavazattal, az nagyon sokat jelentene nekem. Előre is köszönöm minden kedves olvasómnak, esetleg idetévedőnek, aki szavaz rám! Ha nem lenne mindenki számára egyértelmű, akkor megemlíteném, hogy a Melissa Bane - Magic World-re kell szavazni. Kérek mindenkit, akit kicsit is érdekel a történetem vagy megfelelőnek talál arra, hogy rám szavazzon, az tegye meg. Nektek csak pár percbe telne, ami nekem sokat jelentene. Tehát, ha (!) sikerülne elérnem valami kiemelkedő helyezést, (első, második, harmadik) akkor mindenképpen hosszabb fejezettel érkeznék, avagy dupla résszel. Mindez csak rajtatok múlik! Ha szavaztok, akkor kérlek nyomjatok egy pipát az 'elolvastam'-ra, és így tudni fogom, hogy hányan voksoltatok rám. KÖSZÖNÖM MINDENKINEK, TI VAGYTOK A LEGJOBBAK!! :D <3 <3

Addig is hoznék egy képet, egy szereplőről, akinek fontos szerepe lesz majd a történetben. 
Vajon ki ő?
Talán Stefy újabb barátnője?
Esetleg ellensége?
Megmentője?
Vagy Nate-nek barátnője lesz?
Lehet, hogy ezek közül egyik sem?


Várom elképzeléseiteket ide kommentben!

xoxo Melissa

2014. augusztus 3., vasárnap

Tizennyolcadik Fejezet

Sziasztok! És íme, most nem is olyan későn, meghoztam a tizennyolcadik fejezetet. Ez a rész hosszabbra sikeredett, mint az eddigiek. Remélem elnyeri tetszéseteket! Várom véleményeiteket, akár pipa, akár komment formában. A két hét leforgása alatt újabb két díjjal gazdagodtam. Ezúton is szeretném ezeket megköszönni Liliana Carternek és Esztinek! :D Illetve köszönöm Nektek, hogy olvassátok a történetemet. Jó olvasást! :)

Nem kívánt esküvő

Kelletlenül elvettem a Chance kezében tartogatott ruhát. Berontottam a legközelebbi szobába, amely szerencsémre a fürdőszoba volt, és magamra zártam az ajtót. Ez a hely kulturáltabb volt, mint a lakás többi része. A szennyes tartóban púpozva voltak a ruhák, annyira sok volt, hogy szinte kifolytak a helyükről. A szobának a falai gyönyörű kék márványcsempékből voltak. Rögtön az ajtó mellett jobbra volt egy tükrös szekrény, amelyben a mosdókagyló volt. Ennek is csodálatos fehér színe volt. Ezzel szemben egy régimódi kád volt kék függönnyel elválasztva. Kicsit arrébb egy átlagos, fekete WC csésze volt. Egészen elfogadható volt ez a hely.
Ha Chance ide is utánam jön, nem gondolkodok, megölöm.
Kibújtam cipőimből, amelyeken meglátszottak az elmúlt napok gyötrelmei. Piros blúzom tiszta por volt, még rajta éktelenkedtek a varázsszeres foltok, anyaga néhány helyen meg is nyúlt egy kicsit. Farmernadrágom sok helyen elszakadt, főleg a térdénél, ahol elestem.
Beálltam a kádba, mivel a fürdés is bőven rám fért. Húsz perc alatt nem fürdök le, ezért maradt a zuhanyzás. A vizet egészen melegre állítottam és hagytam, hogy végigcsurogjon rajtam. Jót tett nekem és erővel töltött fel, hogy lemoshatom az elmúlt napok szennyeződéseit. Hajmosásra is szükségem lett volna, de arra már nem maradt volna időm.
Mikor kellően felfrissítettem testemet, kikászálódtam a kádból. Mivel női tusfürdővel nem találkoztam, ezért be kellett érjem a kézmosó szappannal. Törölközőt szintén nem találtam és Chance-t sem hívhattam be, így varázslathoz folyamodtam.
Képzeletemben megjelent egy puha pamuttörölköző. Varázsigét mondtam, majd csettintettem egyet. Kezemben megjelent az említett darab, amivel megszárítottam nedves testemet.
Felvettem a ruhát, amelyet bárhogy húzogattam nem takarta el fehérneműmet. Ismét varázslatot kell használjak. Részletesen magam elé képzeltem a ruhát, de nem egy újat, hanem a régit, azt kell most megváltoztatnom. Tüllből készült alsórészén végigfuttattam ujjaimat. Arra gondoltam, hogy sokkal hosszabb lesz és elképzeltem úgy. Éreztem, ahogy kezemet egyre lejjebb húzom és már nem a bőrömet, hanem az anyagot tapintom. Kinyitottam szememet és a varázslat tényleg sikerült. Szoknyám a földet súrolta, alsó rétege selyemből, fölső rétege tüllből készült, csípőmnél még mindig ott volt a sztreccses szatén öv. Fölső része továbbra is csillámlott. A fátylat hajamba tűztem, amely fokozatosan omlott hátamra. Szépnek is lehetett volna nevezni, hogyha nem kényszerből veszem fel. Cipőt ugyan nem adott a fiú, de nem érdekelt. Nem az a lényeg most, hogy szép legyek, hanem hogy túléljem. A házasságot meg lehet szakítani, így ezzel nem lesz gond, az agymosással már annál inkább.
Remegő kézzel kinyitottam az ajtót. Chance természetesen már ott állt és várt rám. Arcán kaján mosoly ült.
- Lassú voltál. Már majdnem utánad kellett menjek - lehelte Chance. Most is közel állt hozzám, annyira, hogy még lélegzetvételét is hallottam. - Okos kislány vagy te - szólt és tekintetével végigmérte a ruhámat. - De ez nem sokáig marad így - mondta és éreztem, ahogy ruhám visszanyeri eredeti alakját. Alja folyamatosan fogyott, már csak a combom tövét súrolta.
- Szemét! - öntött el a méreg. Arcom piros lett a kínos helyzettől.
Erőmet megint a ruha hosszabbítására fordítottam. Az anyag már a térdemig ért, amikor megint fogyni kezdett. Chance ereje és az enyém vetélkedett egymással. Az egyik növesztette, a másik fogyasztotta a ruhát. Hol csökkent, hol nőtt.
- Hiába minden próbálkozásod! Erősebb vagyok nálad, jobb boszorkánymester vagyok, mint te! - kiáltotta és egy lépést tett felém. Közelebb volt, mint eddig. Egy centi sem választott el tőle. Hátrálni akartam, de az ajtónak ütköztem.
- Tudni akarod, hogy miért tűnt el a varázserőd, amikor megszöktél? - kérdezte kihívóan, majd egy rántással leszedte magáról pólóját és az egyik halom tetejére hajította. - Tetszik a látvány, mi? - érdeklődött és meg egyet lépett felém. Kezemet meztelen mellkasának támasztottam és egy erős mozdulattal ellöktem magamtól. Undorodtam a helyzettől annak ellenére, hogy mellkasa tökéletesen ki volt dolgozva és hasán is látszódott mind a nyolc kocka, de ez sem ért fel Adam látványával.
- Tudom, hogy mi történt akkor - jelentettem ki, mintha az utolsó mondatát meg sem hallottam volna. - Amikor dimenziót ugrottam, eltűnt az erőm - mondtam teljes magabiztossággal.
- Tévedsz - rázta meg a fejét és szemembe nézett. - Az apám vette el - hangsúlyozta ki az apám szót. - Lehet, hogy azt mondták, nem veszik el, csak akkor, ha azt választod. De így is, úgy is megtették volna. Nem számított, melyik mellett döntesz. Csodálkozom, hogy egyáltalán visszatért… Nem kellett volna… Emberként nem bírtál volna élni… Belepusztultál volna! - mondta ki kegyetlenül. - Ha az apám vagy a tanács észreveszi, hogy van erőd, akkor nem fognak kegyelmezni, végleg elveszik! - ujjait végighúzta karomon, majd megállapodott a kezemnél. Kirázott tőle a hideg.
Meghökkenve álltam előtte és kirántottam szorításából a kezemet.
Tudtam, hogy igazat mond, mégis próbára akartam tenni. Viszont én nem mondhatom el neki az igazat, még a végén továbbadja az apjának. Abból a harcból biztos nem kerülnék ki győztesként.
- Nem hiszem el - tagoltam a szavakat.
- Akkor csak figyelj! - emelte fel a hangját. Kezemért nyúlt, én pedig odaadtam neki. Kezemet mellkasára helyezte, pont a szíve fölé. - Az apám vette el az erődet - szólt színtisztahangon. Az apám szót most is pont ugyanúgy mondta. Figyeltem szívdobogását, de most sem tért ki a megszokott ütemből. Igazat mondott és teljesen hihető volt az egész. Pofonegyszerű volt és reális, nem tudom, hogy nem jutott eszembe.
Kopogás hangja töltötte be a teret. Kezemet elhúztam és az ajtónak támasztottam. Sebezhető voltam.
Chance ellépett tőlem és magára vett egy másik pólót. Nem azt, amelyiket levette, hanem egy másikat, amely a leghatalmasabb kupac közepén hevert. Kihúzta a ruhadarabot, mire a teljes halom ledőlt. Felvette és a zaj irányába sietett. Most volt a legjobb alkalom a szökéshez. Körbetekintettem, de egyetlen alkalmas ablakot sem találtam. Az egyik túl kicsi volt ahhoz, hogy kiférjek rajta, a másik be volt szögezve, valahol meg szimplán tele volt rakva tárgyakkal. Túl nagy zajt keltenék azzal, hogyha ennél próbálkoznék.
Csalódottan visszadőltem az ajtónak.
- Stefy, drágám! Gyere ide! - szólt mézes mázas hangon a fiú.
Gondolkodás nélkül az ablakhoz rohantam. Be kell vetnem a teleportáló varázslatot. Csak három métert tudok vele megtenni, de nem számít, legalább kijutok innen. Eltudok innen szökni. Erősen koncentráltam és a szabadba képzeltem magam. A varázsige szavai nehézkesen jöttek a számra, de eszembe jutottak. Ám ahelyett, hogy kint találtam volna magam, Chance ölelő karjaiba zuhantam.
- Varázslattal se ki, se be nem lehet jutni - tájékoztatott és továbbra is karjaiban tartott.
- Tegyél le! - szóltam. Üvöltöttem volna, de nem tehettem meg, mert a pap tekintetét éreztem magamon. A férfi idős volt, haja fogyatkozott, csak a füle mögött meg a feje hátulján nőtt már. Őszülő félben volt. Kedvesen nézett rám, mégis zavaró volt, mikor tekintete rajtam időzött. Termetét tekintve alacsony volt. Egy fekete, papi, bársonyöltözet volt rajta.
- Gyerekek! - szólt tekintélyt parancsolóan a pap. - Erre most nincs időm, vannak egyéb dolgaim is, amit még el kell intéznem a mai nap folyamán - szólított fel minket mély, bariton hangján. 
Chance letett a lábamra, én pedig jó messzire, amennyire csak lehet, elhúzódtam tőle. Kezemet szoknyámhoz érintettem és újra megnövesztettem azt. Most Chance nem mert beleszólni, a pap előtt nem. Elképedve nézett rám, de nem tett semmit. Visszafordult az úrhoz, akinek tovább magyarázott valamiről. Nem érdekelt, hogy miről beszélnek, csak abban reménykedtem, hogy olyan dologról, ami nem érint engem, bár erre kevés esélyem van.
Ekkor néztem először körbe, amióta a fiú visszahelyezett a földre. A nappali - ha lehet annak nevezni - fel volt díszítve. A fekete függönyök kicserélődtek fehérre és piros masnikkal kötötték át őket. A teremben végre rend volt. A fotelt, a televíziót és az asztalt a falhoz tolták, egyenes utat engedve az alkalomra felállított lugashoz. Ez különböző színű és fajtájú virágokból volt összedrótozva. Kinti kellék lett volna, ezért is furcsálltam, hogy felállított egyet a házban. Ehhez egy rózsaszirmokkal szórt, piros, arany szegélyes szőnyeg vezetett. Chance komolyan vette a dolgot, hiszen ő tényleg szeretett engem.
- A pap egyben a házassági ügyintéző is - mutatott a fiú a lugas mögötti asztalra, amelyen papírok tömkelege hevert. Chance kezemet az övére helyezte és úgy vezetett az oltár elé. Hányingerem támadt. Mit fog szólni Adam, hogyha elmondom neki az igazat. Valószínűleg nem fogom megmondani, hiába utálok hazudni, ezt meg kell tennem az ő érdekében.
Chance kihúzta nekem a széket én pedig leültem, majd ő is helyet foglalt mellettem. A boldog menyasszony szerepét kellett magamra öltenem. Annak a látszatát kellett keltenem, aki hónapok óta várja ezt a napot.
A pap először Chance elé tolta a papírokat, amelyeket ő nyugodt szívvel és mosolyogva írt alá. Aztán rám került a sor. Végig néztem a szerződést, mik a feltételei, hátrányai és előnyei. A szemem megakadt egy mondaton.
Az Ombrisban kötetett házasság nem szakítható meg, csak kiváltó okok miatt.
Ez a rész tovább folytatódott és megannyi új információval látott el engem. Itt nem szakítható meg, de máshol igen. Megvan a kibúvóm.
Reszketve emeltem kezemet az aláírandó rész fölé. A toll hegyét a papírra a nyomtam és végigszántottam gyöngybetűimmel.
Megtettem, most már érvényes a házasság, bár nem értettem, hogy mi jója származik belőle Chance-nek. Ha úgyis a tanács elé visz, akkor teljesen mindegy, hogy kije vagyok és kije nem.
Ezután eldaráltuk a házassági fogadalmat, aminél legszívesebben csukva tartottam volna a számat. El kellett fogadnom férjemül, amire szintén nemet mondtam volna. De nem tehettem.
Most pedig a legrosszabbra kell felkészülnöm, az agymosásra.
Miután a papnak Chance megfizette munkálatait, a szobájába vezetett. Ott egy székre ültetett és a kezemet hátrakötözte. Nem akartam engedelmeskedni, de ő megfenyegetett. Ismét.
Ebben a szobában szintén rendetlenség volt, nem csinált rendet a tiszteletemre. Itt is gyér volt a felszerelés. Egy franciaágyból, szekrényből és asztalkából állt az egész. Pont, mint az én vendégszobám, mielőtt Nate beköltözött. Szökésre itt sem volt esélyem, mivel ennek a szobának nem volt ablaka.
A varázserőmmel ugyan ki tudnám oldani a kötelet, de nem érne semmit. Nem tudnék elfutni, mert Chance rajtam tartja a szemét. Innen nincs menekvés.
Chance valamiféle gyógynövény port szórt körém a földre, amelynek nagyon erős és tömény szaga volt. Szerencsémre nem kábított el. Akkor nem bírtam volna szabályozni a varázslatot. Bűbájt mormolt, amelyből egy szót sem értettem, de nem azért, mert latinul volt, hanem mert hadart és szavai kivehetetlenek voltak. A varázslattól el kellett volna elaludjak, de ez nem történt meg. Lehunytam a szememet, hogy Chance meg ne tudja, hogy ébren vagyok. Körülöttem mászkált, de nem tudtam mit csinált. Olajt öntött a fejemre, amelyet aztán jól belém is passzírozott. Ezért még kapni fog.
A következő percek vagy akár órák, kimaradtak, mert elaludtam. Tehát mégsem sikerült megakadályoznom a varázslatot. Az emlékeim kezdtek széthullani. Úgy éreztem, hogy helyesen cselekedett Chance. Belezavarodtam mindenbe. A legfőbb ideje, hogy aludjak.
- Gyere, drágám aludni! - szólt Chance és eloldozott majd felhúzott a székről. Magához vont és megcsókolt.

xoxo Melissa

2014. július 20., vasárnap

Tizenhetedik Fejezet

Sziasztok! Igaz, hogy későn, de itt vagyok a tizenhetedik fejezettel. Meg kell mondjam, hogy nagyon jól haladok a történettel. Szinte már kész van a tizennyolcadik fejezet. De addig még várni kell két hetet! 
Illetve az elmúlt héten készült velem egy interjú, amit ITT meg is tudtok tekinteni. Ez azért készült, mert az oldal által hirdetett versenyen, a legjobb nem fanfiction kategóriában 3. helyezést értem el.
Remélem ez a fejezet is elnyeri tetszéseteket! Várom a pipákat és komikat! Jó olvasást!  :)))

Rabságodban

- Válassz, Szöszi, mert ketyeg az óra, mindjárt odaérünk a házamhoz, amely nincs olyan messze a tanács székházától - fenyegetett meg Chance.
Nehéz döntés és egyik válasz rosszabb, mint a másik. Ha hozzámegyek Chance-hez, akkor kitörli az emlékezetemből Adamet.  Viszont akkor nem kap el a tanács. Ha azt választom, hogy vigyen el a tanácshoz, akkor nem felejtem el Adamet, de megölhetnek. Ki kell eszelnem egy tervet. Most sem fogok dönteni. Azt az utat választom, amely számomra kedvez, nem azt, amelyik elvesz.
Még mindig nem tudtam beszélni, hiszen a kendő továbbra is a szám előtt maradt. Ernyedten lógó kezeimet tarkómhoz próbáltam emelni, de ólomnehezek voltak és nem tudtam őket különválasztani. Csuklómra pillantottam és egy jókora fémszínű bilincset fedeztem fel. Honnan szerzett bilincset? Eddig fel sem tűnt, hogy Chance ezt is rám rakta. Összekötött tagjaimmal ismét a fiú combját kezdtem ütögetni. Talán így rájön, hogy nem tudok válaszolni, amíg rajtam van a kötés.
- Ja, hogy nem tudsz válaszolni! - dobott egyet rajtam. Ennek következtében hasam még jobban a csontos vállába fúródott. - Se baj! Különben sem akartam, hogy válassz! Mert én döntök helyetted! Mégpedig… Számomra mindkettő elég kedvező, ezért úgy gondolom, hogy végre hajtom a másodikat… - simított végig arcélén, majd hangosabban folytatta - és az elsőt is - fejezte be mondatát és gonosz mosolyra húzta a száját.
A döbbenettől a szívem kihagyott egy ütemet és köpni-nyelni nem tudtam. Nem teheti ezt velem! Chance nem teheti ezt velem! Kiskorom óta bíztam benne, most pedig elárult, sőt a vesztembe vezetett. Chance egy percig sem hagyott választást, csak azt akarta, hogy tudjam, mit fog csinálni, mi lesz a végzetem.
Gondolkodni sem volt időm, ezért azt cselekedtem, ami legelőször eszembe jutott.
Minden erőmmel a bilincsen lévő zárra koncentráltam. Arra, hogy kinyílik. Magam elé képzeltem a zár szerkezetét. Arra gondoltam, hogy a zár kipattan a helyéről. A zár hangos csattanással kinyílt, ezért gyorsan kellett cselekednem. Kezeimet kibújtattam a szorításból és jobb tenyerembe helyeztem. Megfogtam és egy gyors lendítéssel Chance tarkója felé ütöttem a bilincs szorító részével. De nem voltam elég gyors, mielőtt célt érhetett volna az ütés, Chance karja a tarkójához lendült, ezért azt érte az ütés.
- Te kis… - hördült fel Chance. - Azt hitted, hogy könnyedén leüthetsz, és majd elmenekülsz? Hát rosszul hitted! - szólt és kitépte kezeim közül a bilincset. - Egy kis könnyítés! Kapsz egy kis előnyt, de ne hidd, hogy engem legyőzhetsz!
Tervem nem volt a leghatékonyabb, de legalább megszabadultam a bilincstől. Hiába hitte azt Chance, hogy megállíthatatlan, én tudtam, mi a gyengepontja. A szomorúság. Nem bírja elviselni, hogyha az emberek - boszorkánymesterek - szomorúak vagy gyötrődnek valami, avagy valaki miatt. Ilyen helyzetben mindenképpen meg kell vigasztalnia az elesetett. Ilyen Chance, egy jószívű, szenvedélyes srác, tele romantikával és érzelmekkel. De aki becsapja őt, - mint például én - annak nem kegyelmez.
Összeszorítottam szememet, hogy műkönnyeket produkáljak. Közben szüleim képére gondoltam, ahogy elégnek. Tervemet sikerült elérnem. Kinyitottam szemeimet és arcomon végigperegtek a könnyek. Vállaim rázkódni kezdtek, tüdőm egyenetlenül emelkedett és süllyedt. Chance megérezte ezt, ezért lekapott a válláról. Most nem úgy emelt, ahogy legelőször. Ez sokkal volt dühösebb és erősebb mozdulat, mint könnyű és lágy. Ennél több sem kellett nekem, szélsebes futásnak eredtem.
Egy valamit viszont elfeledtem, a táskám nem volt a hátamon. Tehát semmilyen varázsszer nem volt a tulajdonomban és a sisakvirág sem az enyém többé. Elveszett a babám, amelyet csak most találtam meg. A hátizsák nélkül nem mehetek sehova. Nate-et nem hagyhatom ellenanyag nélkül. Nem hagyhatom cserben a bátyám. Letéptem szám elől a kendőt, hogy legalább ez ne zavarjon. Lépteim lelassítottam és megvártam, hogy beérjen Chance.
- Kihasználtál, Stefy! - mondta lassan a fiú. - Először az esküvőre kerítünk sort, majd az agymosásra. Aztán pedig jöhet a jutalom megszerzése.
- Nem teheted ezt velem! Ennyire te sem lehetsz gonosz! - szóltam rekedt hangon, majd megköszörültem torkom. Egészen ideáig meg sem tudtam szólalni.
- Gonosz? Gonosz? - nevetett fel harsányan Chance. - Én ezt nem magamra használnám. Annál inkább rád! Nem én voltam az, aki otthagyott kétségek között. Nem én voltam az, aki megcsalta a másikat. Nem én voltam az, aki beleszeretett másba. - Emelte fel egyre jobban a hangját olyannyira, hogy az utolsó mondatnál már szinte üvöltött.
Teljesen igaza volt és meg is értettem, hogy így érez, de én nem gondoltam volna, hogy nem felejt el engem. Azt hittem, hogy már nem érez irántam semmit. De ő várt rám. Hűséges maradt hozzám, amikor én nem. Nekem azóta legalább két pasim is volt, hogyha nem több. Nem tehetek erről, nekem vissza kellett szereznem az elveszett varázserőmet. Bár pár dolgot ő is megtehetett volna értem, például beszél az apjával az érdekemben. De nem tette.
- Visszakaphatom a táskám? Csak a táskámat hadd kapjam vissza! - váltottam témát és vettem könyörgőre a figurát.
- Azt a fekete és piros táskát, amelyet, míg aludtál, elégettem? Arra gondolsz? - kérdezte gúnyosan. Azt akarta, hogy bedühödjek és neki essek. Felakart bőszíteni, mint egy vadállatot. De én tartottam magam.
- Igen, arra - válaszoltam higgadtan.
- Akkor szólok, hogy az már nincs többé. Illetve a hamvait még megtalálhatod - nézett bele mélyen a szemembe. Innen tudtam, hogy csakis igazat mondhat. A hangja nem remegett, szíve egyenletesen lüktetett és egyenesen a szemembe mondta.
- Te szemét! - üvöltöttem és újra futásnak eredtem volna, hogyha ujjait nem kulcsolja csuklómra. - Engedj el! - sziszegtem és tovább rángattam a kezemet.
- Most már nem! Egyszer engedtelek el, többször már nem foglak.
Az égre pillantottam, ahol a Nap már felkelőben volt. Tehát lejárt az időm, Nate tovább már nem állítja le. Meg lesz az újabb igazolatlanom. Arra is képesek, hogy kirúgjanak engem, bár ez per pillanat nem érdekelt. Van sokkal fontosabb dolgom is, mint emberi iskolába járni.
Már nagyon közel voltunk a palotához, ahol a tanács tartózkodott. Ott volt Jeremy Peather is, a vezetőnk, legalábbis legutóbb ő volt. Lehet, hogy azóta leváltották, de kétlem.
Chance továbbra is húzott, de már nem vitt a hátán. Kezemre újból felhelyezte a bilincseket. Chance ennek az összekötőláncát fogta és ez által húzott. Néha egy nagyot rántott rajtam, csupán a szenvedés kedvéért. Rabságban éreztem magam. Valóban az voltam, Chance-nek a rabja. A szabadulásomnak már nem engedett kiutat.
Megpillantottam a fehérmárványból készült palotát. Látványától most nem boldogság, hanem rettegés fogott el. Tudtam, hogy Chance oda fog adni nekik és én nem tehetek semmit.
Pont a palota mellett foglalt helyet Chance lakhelye, ahová az imént vettünk az irányt. A ház meglehetősen kicsi volt a maga egy emeletével. Kinézetével illett a palotához, mivel ennek is hófehér falai voltak. A ház újszerű volt, nem úgy, mint az itteni építmények. Az ablakok szépen íveltek voltak és ezeket is hófehér keretek szegélyezték. A meredek háztetőt fekete cserepek fedték, pont olyanok, amelyek a palota tornyait és tetejét.
Chance maga előtt lökött be az ajtón. Belülről azonban visszataszító volt az épület. Hatalmas volt a kupleráj, meglátszott rajta, hogy Chance egyedül lakott benne. Anyukája és apukája is a palotában laktak, mivel a vezetőnk, Jeremy volt Chance-nek az édesapja. A fiú nem szeretett volna ott lakni, mert nem akarta, hogy ezért kiközösítsék. Nem akarta, hogy túl nagyra tartsák. Azonban szülei ragaszkodtak hozzá, hogy szemmel tudják tartani őt. Igaz, nem volt hozzá elég idős, amikor elköltözött a palotából, de mégis megtehette. Chance nem rég töltötte be a tizenkilencet. Így viszont már törvényes volt, hogy egyedül éljen. Egészen tizenöt éves koráig lakott a palotában, de akkor mindent megelégelt és elköltözhetett ide.
A házban a falak teljesen üresek voltak. A felszerelése gyér volt és konyhával nem is találkoztam.
- Látom, tetszik a házam! - szólt Chance és gúnyos mosolyra húzta száját.
- Igazán… otthonos - nyögtem. - Hogy bírsz te így élni? Meg lehet itt találni bármit is? - tettem szemrehányást.
- Hogyne, mindennek tudom a pontos helyét. Lehet, hogy te nem, de én látom benne a rendszerességet.
- Tudod, Chance, gondolkodtam. Én túl fiatal vagyok a házassághoz. Még nem vagyok tizennyolc, így nem törvényes, hogy férjhez menjek - próbáltam meg ismertetni vele a helyzet állását. Lehet, hogy itt nem érvényes a törvény, de otthon biztos.
- Kit érdekel! Eddig is megszegtem a törvényeket és ez most sem lesz másképp! - Ismét rántott rajtam, de most közelebb húzott magához. A bilincs rettentően szorította kezemet. A fiú állát vállamba fúrta, úgy suttogta fülembe. - Nem rég küldtem üzenetet a papnak és azt mondta, húsz percen belül ideér. Hamarosan Mrs. Chance Peather leszel - húzta széles mosolyra a száját. - Illetve! Vedd fel ezt a ruhát! - Kezében egy elefántcsont színű menyasszonyi ruha jelent meg. A ruha nem büszkélkedhetett pánttal. Felsőrészén csillámok voltak. Alsó része rövid volt, talán túlságosan. Az esküvői ruhának a földet kellet volna súrolnia, ám ez aligha ment el volna pólónak. A fátyol tüllből készült és fokozatosan növekedett.
Szemem hatalmasra tágult, hogy mégis Chance, hogy képzeli azt, hogy én valaha is fel fogom venni. Nem lehet ilyen piszkos a fantáziája. Nem gondolhatja, azt hogy egy ilyen ruhát hordani fogok. Ebben a ruhában akár az utcasarokra is kiállhatnák. Miért teszi ezt velem? Azért mert otthagytam? Mostanra már kétlem. Ez nem elég indok arra, hogy ennyire kínozzon. Ha ezek után még Adamet is elfelejtem, akkor abba belepusztulok. Adam nélkül nem bírnék élni. Borzasztó lenne, hogyha nem tudnám róla, hogy ki ő. Elviselhetetlen lenne, hogyha úgy állnék a szeme elé, hogy nem tudom róla, ki ő.
- Nem, Chance. Ezt nem fogom megtenni - mondtam és a szemébe néztem.
- Azt elfelejtettem mondani, hogyha nem veszed föl, majd én adom rád. Úgyhogy ajánlom, hogy igyekezz! - súgta és pajkosan beleharapott a fülembe. 

xoxo Melissa

Google+ Followers