Tizenhetedik Fejezet

Sziasztok! Igaz, hogy későn, de itt vagyok a tizenhetedik fejezettel. Meg kell mondjam, hogy nagyon jól haladok a történettel. Szinte már kész van a tizennyolcadik fejezet. De addig még várni kell két hetet! 
Illetve az elmúlt héten készült velem egy interjú, amit ITT meg is tudtok tekinteni. Ez azért készült, mert az oldal által hirdetett versenyen, a legjobb nem fanfiction kategóriában 3. helyezést értem el.
Remélem ez a fejezet is elnyeri tetszéseteket! Várom a pipákat és komikat! Jó olvasást!  :)))

Rabságodban

- Válassz, Szöszi, mert ketyeg az óra, mindjárt odaérünk a házamhoz, amely nincs olyan messze a tanács székházától - fenyegetett meg Chance.

Nehéz döntés és egyik válasz rosszabb, mint a másik. Ha hozzámegyek Chance-hez, akkor kitörli az emlékezetemből Adamet.  Viszont akkor nem kap el a tanács. Ha azt választom, hogy vigyen el a tanácshoz, akkor nem felejtem el Adamet, de megölhetnek. Ki kell eszelnem egy tervet. Most sem fogok dönteni. Azt az utat választom, amely számomra kedvez, nem azt, amelyik elvesz.

Még mindig nem tudtam beszélni, hiszen a kendő továbbra is a szám előtt maradt. Ernyedten lógó kezeimet tarkómhoz próbáltam emelni, de ólomnehezek voltak és nem tudtam őket különválasztani. Csuklómra pillantottam és egy jókora fémszínű bilincset fedeztem fel. Honnan szerzett bilincset? Eddig fel sem tűnt, hogy Chance ezt is rám rakta. Összekötött tagjaimmal ismét a fiú combját kezdtem ütögetni. Talán így rájön, hogy nem tudok válaszolni, amíg rajtam van a kötés.

- Ja, hogy nem tudsz válaszolni! - dobott egyet rajtam. Ennek következtében hasam még jobban a csontos vállába fúródott. - Se baj! Különben sem akartam, hogy válassz! Mert én döntök helyetted! Mégpedig… Számomra mindkettő elég kedvező, ezért úgy gondolom, hogy végre hajtom a másodikat… - simított végig arcélén, majd hangosabban folytatta - és az elsőt is - fejezte be mondatát és gonosz mosolyra húzta a száját.

A döbbenettől a szívem kihagyott egy ütemet és köpni-nyelni nem tudtam. Nem teheti ezt velem! Chance nem teheti ezt velem! Kiskorom óta bíztam benne, most pedig elárult, sőt a vesztembe vezetett. Chance egy percig sem hagyott választást, csak azt akarta, hogy tudjam, mit fog csinálni, mi lesz a végzetem.

Gondolkodni sem volt időm, ezért azt cselekedtem, ami legelőször eszembe jutott.

Minden erőmmel a bilincsen lévő zárra koncentráltam. Arra, hogy kinyílik. Magam elé képzeltem a zár szerkezetét. Arra gondoltam, hogy a zár kipattan a helyéről. A zár hangos csattanással kinyílt, ezért gyorsan kellett cselekednem. Kezeimet kibújtattam a szorításból és jobb tenyerembe helyeztem. Megfogtam és egy gyors lendítéssel Chance tarkója felé ütöttem a bilincs szorító részével. De nem voltam elég gyors, mielőtt célt érhetett volna az ütés, Chance karja a tarkójához lendült, ezért azt érte az ütés.

- Te kis… - hördült fel Chance. - Azt hitted, hogy könnyedén leüthetsz, és majd elmenekülsz? Hát rosszul hitted! - szólt és kitépte kezeim közül a bilincset. - Egy kis könnyítés! Kapsz egy kis előnyt, de ne hidd, hogy engem legyőzhetsz!

Tervem nem volt a leghatékonyabb, de legalább megszabadultam a bilincstől. Hiába hitte azt Chance, hogy megállíthatatlan, én tudtam, mi a gyengepontja. A szomorúság. Nem bírja elviselni, hogyha az emberek - boszorkánymesterek - szomorúak vagy gyötrődnek valami, avagy valaki miatt. Ilyen helyzetben mindenképpen meg kell vigasztalnia az elesetett. Ilyen Chance, egy jószívű, szenvedélyes srác, tele romantikával és érzelmekkel. De aki becsapja őt, - mint például én - annak nem kegyelmez.

Összeszorítottam szememet, hogy műkönnyeket produkáljak. Közben szüleim képére gondoltam, ahogy elégnek. Tervemet sikerült elérnem. Kinyitottam szemeimet és arcomon végigperegtek a könnyek. Vállaim rázkódni kezdtek, tüdőm egyenetlenül emelkedett és süllyedt. Chance megérezte ezt, ezért lekapott a válláról. Most nem úgy emelt, ahogy legelőször. Ez sokkal volt dühösebb és erősebb mozdulat, mint könnyű és lágy. Ennél több sem kellett nekem, szélsebes futásnak eredtem.

Egy valamit viszont elfeledtem, a táskám nem volt a hátamon. Tehát semmilyen varázsszer nem volt a tulajdonomban és a sisakvirág sem az enyém többé. Elveszett a babám, amelyet csak most találtam meg. A hátizsák nélkül nem mehetek sehova. Nate-et nem hagyhatom ellenanyag nélkül. Nem hagyhatom cserben a bátyám. Letéptem szám elől a kendőt, hogy legalább ez ne zavarjon. Lépteim lelassítottam és megvártam, hogy beérjen Chance.

- Kihasználtál, Stefy! - mondta lassan a fiú. - Először az esküvőre kerítünk sort, majd az agymosásra. Aztán pedig jöhet a jutalom megszerzése.

- Nem teheted ezt velem! Ennyire te sem lehetsz gonosz! - szóltam rekedt hangon, majd megköszörültem torkom. Egészen ideáig meg sem tudtam szólalni.

- Gonosz? Gonosz? - nevetett fel harsányan Chance. - Én ezt nem magamra használnám. Annál inkább rád! Nem én voltam az, aki otthagyott kétségek között. Nem én voltam az, aki megcsalta a másikat. Nem én voltam az, aki beleszeretett másba. - Emelte fel egyre jobban a hangját olyannyira, hogy az utolsó mondatnál már szinte üvöltött.

Teljesen igaza volt és meg is értettem, hogy így érez, de én nem gondoltam volna, hogy nem felejt el engem. Azt hittem, hogy már nem érez irántam semmit. De ő várt rám. Hűséges maradt hozzám, amikor én nem. Nekem azóta legalább két pasim is volt, hogyha nem több. Nem tehetek erről, nekem vissza kellett szereznem az elveszett varázserőmet. Bár pár dolgot ő is megtehetett volna értem, például beszél az apjával az érdekemben. De nem tette.

- Visszakaphatom a táskám? Csak a táskámat hadd kapjam vissza! - váltottam témát és vettem könyörgőre a figurát.

- Azt a fekete és piros táskát, amelyet, míg aludtál, elégettem? Arra gondolsz? - kérdezte gúnyosan. Azt akarta, hogy bedühödjek és neki essek. Felakart bőszíteni, mint egy vadállatot. De én tartottam magam.

- Igen, arra - válaszoltam higgadtan.

- Akkor szólok, hogy az már nincs többé. Illetve a hamvait még megtalálhatod - nézett bele mélyen a szemembe. Innen tudtam, hogy csakis igazat mondhat. A hangja nem remegett, szíve egyenletesen lüktetett és egyenesen a szemembe mondta.

- Te szemét! - üvöltöttem és újra futásnak eredtem volna, hogyha ujjait nem kulcsolja csuklómra. - Engedj el! - sziszegtem és tovább rángattam a kezemet.

- Most már nem! Egyszer engedtelek el, többször már nem foglak.

Az égre pillantottam, ahol a Nap már felkelőben volt. Tehát lejárt az időm, Nate tovább már nem állítja le. Meg lesz az újabb igazolatlanom. Arra is képesek, hogy kirúgjanak engem, bár ez per pillanat nem érdekelt. Van sokkal fontosabb dolgom is, mint emberi iskolába járni.

Már nagyon közel voltunk a palotához, ahol a tanács tartózkodott. Ott volt Jeremy Peather is, a vezetőnk, legalábbis legutóbb ő volt. Lehet, hogy azóta leváltották, de kétlem.

Chance továbbra is húzott, de már nem vitt a hátán. Kezemre újból felhelyezte a bilincseket. Chance ennek az összekötőláncát fogta és ez által húzott. Néha egy nagyot rántott rajtam, csupán a szenvedés kedvéért. Rabságban éreztem magam. Valóban az voltam, Chance-nek a rabja. A szabadulásomnak már nem engedett kiutat.

Megpillantottam a fehérmárványból készült palotát. Látványától most nem boldogság, hanem rettegés fogott el. Tudtam, hogy Chance oda fog adni nekik és én nem tehetek semmit.

Pont a palota mellett foglalt helyet Chance lakhelye, ahová az imént vettünk az irányt. A ház meglehetősen kicsi volt a maga egy emeletével. Kinézetével illett a palotához, mivel ennek is hófehér falai voltak. A ház újszerű volt, nem úgy, mint az itteni építmények. Az ablakok szépen íveltek voltak és ezeket is hófehér keretek szegélyezték. A meredek háztetőt fekete cserepek fedték, pont olyanok, amelyek a palota tornyait és tetejét.

Chance maga előtt lökött be az ajtón. Belülről azonban visszataszító volt az épület. Hatalmas volt a kupleráj, meglátszott rajta, hogy Chance egyedül lakott benne. Anyukája és apukája is a palotában laktak, mivel a vezetőnk, Jeremy volt Chance-nek az édesapja. A fiú nem szeretett volna ott lakni, mert nem akarta, hogy ezért kiközösítsék. Nem akarta, hogy túl nagyra tartsák. Azonban szülei ragaszkodtak hozzá, hogy szemmel tudják tartani őt. Igaz, nem volt hozzá elég idős, amikor elköltözött a palotából, de mégis megtehette. Chance nem rég töltötte be a tizenkilencet. Így viszont már törvényes volt, hogy egyedül éljen. Egészen tizenöt éves koráig lakott a palotában, de akkor mindent megelégelt és elköltözhetett ide.

A házban a falak teljesen üresek voltak. A felszerelése gyér volt és konyhával nem is találkoztam.

- Látom, tetszik a házam! - szólt Chance és gúnyos mosolyra húzta száját.

- Igazán… otthonos - nyögtem. - Hogy bírsz te így élni? Meg lehet itt találni bármit is? - tettem szemrehányást.

- Hogyne, mindennek tudom a pontos helyét. Lehet, hogy te nem, de én látom benne a rendszerességet.

- Tudod, Chance, gondolkodtam. Én túl fiatal vagyok a házassághoz. Még nem vagyok tizennyolc, így nem törvényes, hogy férjhez menjek - próbáltam meg ismertetni vele a helyzet állását. Lehet, hogy itt nem érvényes a törvény, de otthon biztos.

- Kit érdekel! Eddig is megszegtem a törvényeket és ez most sem lesz másképp! - Ismét rántott rajtam, de most közelebb húzott magához. A bilincs rettentően szorította kezemet. A fiú állát vállamba fúrta, úgy suttogta fülembe. - Nem rég küldtem üzenetet a papnak és azt mondta, húsz percen belül ideér. Hamarosan Mrs. Chance Peather leszel - húzta széles mosolyra a száját. - Illetve! Vedd fel ezt a ruhát! - Kezében egy elefántcsont színű menyasszonyi ruha jelent meg. A ruha nem büszkélkedhetett pánttal. Felsőrészén csillámok voltak. Alsó része rövid volt, talán túlságosan. Az esküvői ruhának a földet kellet volna súrolnia, ám ez aligha ment el volna pólónak. A fátyol tüllből készült és fokozatosan növekedett.

Szemem hatalmasra tágult, hogy mégis Chance, hogy képzeli azt, hogy én valaha is fel fogom venni. Nem lehet ilyen piszkos a fantáziája. Nem gondolhatja, azt hogy egy ilyen ruhát hordani fogok. Ebben a ruhában akár az utcasarokra is kiállhatnák. Miért teszi ezt velem? Azért mert otthagytam? Mostanra már kétlem. Ez nem elég indok arra, hogy ennyire kínozzon. Ha ezek után még Adamet is elfelejtem, akkor abba belepusztulok. Adam nélkül nem bírnék élni. Borzasztó lenne, hogyha nem tudnám róla, hogy ki ő. Elviselhetetlen lenne, hogyha úgy állnék a szeme elé, hogy nem tudom róla, ki ő.

- Nem, Chance. Ezt nem fogom megtenni - mondtam és a szemébe néztem.

- Azt elfelejtettem mondani, hogyha nem veszed föl, majd én adom rád. Úgyhogy ajánlom, hogy igyekezz! - súgta és pajkosan beleharapott a fülembe. 

xoxo Melissa