Kilencedik Fejezet

Sziasztok! Meghoztam a kilencedik fejezetet! :) Hát nem ez lett a legizgalmasabb rész, de azért történik benne egy s más. A részeket két hetente fogom hozni, de ezt az Információk modulnál napra pontosan megnézhetitek. Aki eddig nem iratkozott fel, de olvassa a történetet, az mindenképp tegye meg, mert jól esne. Mit gondoltok az új designról? Jó olvasást! :)

Egy váratlan személy

Másnap reggel sietve rontottam ki a bejárati ajtón, mert már így is késésben voltam. Furcsa volt úgy ébredni, hogy Nate is itt van, nem pedig kilométerekkel messze tőlem. Azzal a tudattal kelni, hogy egy házban lakom a bátyámmal, akinek a létezéséről csupán pár napja tudok.

Pont a ház előtt, a járdán egy vadonatúj fekete autót pillantottam meg. Amikor odaértem a járgányhoz a vezetőoldali ajtó kinyílt és Anthony szállt ki belőle. Sötétbarna haja most is kusza volt és eltakarta jobb szemét. Arcán ott volt az a jellegzetes búskomor ábrázata. Vállára bőrdzsekit terített, amihez egy fekete csőnadrág és egy vastalpú bakancs párosult.

Nem jött oda teljesen hozzám. A kocsinál maradt és megvárta, amíg odamegyek hozzá.

- Elvihetlek? - kérdezte egy szerény mosoly kíséretében, amit csak akkor vett észre az ember, ha nagyon figyelt. A köszönés szokásához híven most is kimaradt.

- Bocs Ant, de már így is késésben vagyok - mondtam és már tovább futottam volna a garázshoz, de ő nem tágított. A mosoly helyét csalódottság vette át.

- Kérlek - szólt. - Legalább ezt hadd tegyem meg!

- Ezt meg hogy érted? - furcsálltam és össze húztam a szemöldökömet.

- Ha már nem én vagyok az, aki boldoggá tehet, akkor legalább ezt engedd meg nekem. Ezt az egyetlen fuvart - szólt félénken a földet bámulva.

- Jó - sóhajtottam és visszamentem hozzá. Kinyitotta nekem az ajtót, én pedig helyet foglaltam az anyósülésen. Amint elhelyezkedtem, becsukta azt és megkerülve a járműt beült mellém.

- Mit szeretnél hallgatni? - érdeklődött, miközben felbőgette a motort. Az autó hamar felgyorsult, és Anthony az iskola felé kormányozott.

- Én a magyarázatodat szeretném hallgatni - mondtam cinikusan.

- Miért kéne magyarázkodnom? - nézett rám ártatlan fejjel.

- Hát, mondjuk erről az egészről. Mit kerestél itt igazából? - érdeklődtem kibámulva a szélvédőn.

- Nem szeretnék erről beszélni - válaszolta komoran, a vezetésre koncentrálva.

Az út további része néma csendben telt, mivel Anthonyt sehogy sem sikerült szóra bírnom. A parkolóban az egyetlen szabad helyre éppen előttünk álltak be, úgyhogy az utcán kellet parkolnunk. Anthony előre ment, mert meglátta Davidet, akihez rögtön oda kellett futnia, nekem pedig semmi kedvem sem volt kontaktusba kerülnöm a fiúval. Így én lassan csattogtam az iskola felé. Nem zavart, hogy 5 percen belül becsöngetnek. Nem akartam utol érni Davidéket. Beléptem a suli kapuján, ahol egy fiú akart átjutni a beléptető berendezésen, de a portás hangos kiáltással megállította.

- Hová-hová fiatalember? - kérdezte lenézően.

- Cserediák vagyok, most jöttem - szólt némi német vagy francia akcentussal, nem tudtam megállapítani. Platinaszőke fürtjeit ide-oda rángatta.

- Sokan akartak már így bejönni, ne is próbálkozzon! Szólok az igazgatónak! - fenyegette meg.

- Jól van, nem bánom - szólt teljes nyugodtsággal várva a férfi válaszát, de az nem szólt semmit, csak bement a kis szobájába és az igazgató számát kezdte tárcsázni. A beszélgetésből szinte alig hallottam valamit, csupán hangfoszlányokat. Annyi biztos, hogy nem ússza meg könnyen. Segítenem kell neki. Lehet, hogy sohasem láttam és teljesen idegen volt számomra, de nem érdekelt.

Amikor jobban megnéztem, észrevettem, hogy szőke haját már nem olyannak látom, mint amilyen eredetileg volt. Most már barna volt és sokkal rövidebb. A magassága is megváltozott. Legalább 10 cm-rel nagyobb lett. Érdeklődve hátranézett rám, és rájöttem a hirtelen jött segítségnyújtási vágyamra. A srác nem volt más, mint Nate. Nate álcázó varázslattal. Csak tudnám, mit keres itt…

A portás visszajött és Nate-hez fordult.

- Az igazgató azt kéri, menj az irodájába. Brandy! - szólított meg. - Mutassa meg neki merre van az iroda, ha már most jött ön is!

A portás hozzáillesztette a kártyáját a szerkezethez és beengedte vele Nate-et, én pedig a sajátommal követtem a bátyámat. Amikor kellő távolságra kerültünk a portától, megszólaltam.

- Mit keresel itt Nate? - vontam kérdőre az említettet.

- Honnan tudtad, hogy én vagyok az? Eltűnt az álca? - kérdezte rémülten.

- Nem, dehogyis, nyugi - mondtam bíztatóan. - Azt hiszem visszatért az egyik képességem, amit a Titkos Könyvből tanultam - folytattam bizonytalanul.

Menet közben elmondtam Nate-nek, hogy nem kell aggódni, mert Mr. Edwards nagyon jó fej. Nate persze egyáltalán nem izgult, azt állította, hogy nem szokott, pedig mindenki szokott, még én is. Alkalomadtán.

A folyosón nagyon sokan voltak, ahhoz képest, hogy mindjárt becsöngetnek. A tömegben Adamet kerestem, de valahogy nem akadtam a nyomára. Ide-oda kapkodtam a fejemet, amikor valaki megérintette a vállamat, majd maga felé fordított. Anthony volt az - megint. Megkérdezte, hogy áll-e még a holnapi nap. Persze igent mondtam. Ant már augusztus elején megígértette velem, hogy elmegyek a válogató edzésre. Eddig is benne volt az iskola amerikai focicsapatában, de csak cserejátékos volt. Azok között is talán az utolsó. Nem az volt a baja, hogy nem játszott jól, hanem az, hogy szörnyen izgulós. A tavalyi válogatáson is kihagyott egy csomó dobást, de volt egy, ami bement és ezáltal bekerült. Nem is értettem, hogy. A csapatban - egyelőre - David a legjobb, ezért is ő a csapatkapitány.

Miután a kérdésre válaszoltam el is tűnt a tömegben. Még jó, hogy nem kérdezett Nate-ről. Nem tudtam volna megmondani, hogy milyen nevet talált ki magának, mert ebbe még avatott be.

Mr. Edwards ajtaján kettőt kopoghattam, mire ő rögvest kinyitott. A szokásosnál furcsább módon most nem hívott be minket.

- Sziasztok! - mosolygott ránk az igazgató és behúzta maga mögött az ajtót.

- Jó reggelt! - köszöntünk egyszerre.

- Mr. Ryanboo szólt, hogy vagy valaki be akart jönni, de látom, hogy csak te vagy az, Daniel B. Trew. Köszöntünk az iskolában! Remélem tetszeni fog ez a pár nap! Leszólok még Mr. Ryanboonak, hogy legközelebb engedjen be, mert tényleg cserediák vagy - szólt. - Kicsit paranoiás - tette hozzá nevetve, de alig hallottuk, mert csengő hangos berregése elnyomta. Ezzel visszament az irodájába és intett nekünk egy utolsót.

Elindultunk vissza a terem felé, de még a szekrényemnél megálltunk egy pillanatra, hogy elő tudjam szedni az első órára a felszerelésemet, ami a matematika volt. Mi sem volt jobb annál, mint a napot egy kemény, számolós, gondolkodós órával kezdeni. A folyosó még mindig tömve volt, így halkabbra kellett vennem a figurát.  

- Daniel B. Trew? Mi? Honnan jött? - kérdeztem heccelődve.

- Stefy, hogy is mondjam… Khmm… Van egy igazi Daniel B. Trew - túrt bele a hajába azzal a megszokott mozdulattal.

- Mit csináltál vele? - kérdeztem felhúzva az egyik szemöldökömet.

- Csak hozzákötöztem egy székhez és adtam neki altatóbűbájt. Meg majd kap egy kis memóriaelixírt, hogy elfelejtse az egészet. Plusz - mondta felmutatva a mutatóujját -, most jön a kedvencem, úgy fog emlékezni rá, hogy elmaradt a cserediákprogram - nevette el magát a saját kis tervén, ami szerintem egyáltalán nem volt nevetséges. Csak tudnám, hogy jut ilyen az eszébe…

- Nate, te normális vagy? - kérdeztem kicsit hangosabban a kelleténél, mire a körülöttünk lévő diák ránk néztek. - Bocs, Daniel, nem bírom megjegyezni a nevedet - mondtam tettetve.

- Semmi gond - játszotta tovább ő is.  - Figyelj, biztonságban van. A ház le van védve varázslattal. - folytatta suttogva.

- Mit csináltál a házammal? És mit keres ott? - néztem rá fenyegetően.

- Nyugi, nem okoztam bajt - szólt és kezével megsimította az arcom.

- Daniel B. Trew? Mit jelent a B.? - érdeklődtem.

- Bernard - mondta visszafojtva a nevetését.

- Te nem vagy komplett - ráztam meg a fejem és elröhögtem meg.

Továbbra is suttogva elmondtam neki, hogy külön menjünk be, mivel "nem ismerjük egymást". Meg persze azért, mert nem akarom, hogy Adam lásson minket együtt, ki tudja, mit gondolna. De ezt már csak magamban mondtam.

Amikor Nate után nem sokkal később én is beléptem az osztályba rögtön Adamhez siettem. A tanár, Mr. Cowber szerencsémre még nem volt bent.

- Szia - csókolt meg.

- Szia! - köszöntem én is. Többre nem futotta az időm, mert Mr. Cowber szélsebesen belépett az ajtón. A maradék haja elég zilált volt. Kezében papírkötegek voltak, amik össze-vissza álltak. Dolgozatok. Hurrá!

A dolgozat feladatai kivételesen nem voltak olyan nehezek, mivel a tavalyi év végi anyagból írtunk. Ezért nagy valószínűséggel jól fog sikerülni. Bár úgy érzem ennél fontosabb dolgaim is lesznek a közeljövőben. Amikor Anthony elárult nem csak a lakhelyemet kotyogta ki, hanem esélyt is adott a tanácsnak arra, hogy megtaláljon. Hogy elfogjon és megöljön. Vagy, hogy véglegesen elvegyék a varázserőmet.

Eleinte Nate-tel is meg akarta íratni a dolgozatot, de aztán rájött, hogy cserediák, és egy kézrázás kíséretében széles mosolyra húzta a száját. Helyette feladatokat adott neki, amik sokkal nehezebbek voltak, mint a dolgozat kérdései. Persze Nate könnyedén megbirkózott a feladattal. Ezt már rég megtanulta.

A tanítás további része merő unalommal telt. Hazaérve Nate beszámolt a fejleményekről, amiket megtudott. Ezeket napközben nem mondhatta el, mert túl nagy feltűnést keltettünk volna.

Sokáig gondolkoztam azon, hogy vajon honnan tudja valakiről, hogy ember-e vagy sem. Mikor sokáig értetlenül néztem rá elárulta, hogy az az egyik különleges képessége, hogy érzi a természetfölötti lények jelenlétét. Az osztályban boszorkánymesterek rajtam, Abbyn és Adamen kívül nem voltak.

Mivel még az osztályfőnökünk sem mondta el, hogy kivel cserélt helyet Nate, ezért nekem kellett kiderítenem. Nem volt olyan nehéz a dolgom, mert Nate elém ült le és az Christian helye volt. Tehát Chris egész nap hiányzott és ez a hét végéig így marad. Tehát Chrisről nem tudunk meg semmi fontos információt. Olyan információkat, amik akár fontosak is lehetnek számunkra, legalábbis nekem biztosan. Még mindig nem tudom, hogy Adam miért rángatott el olyan gyorsan a parkból, de a végére fogok járni, még akkor is, ha ő nem tud semmit. Valaki biztosan tudja Christian titkát.

xoxo Melissa 

Nyolcadik Fejezet

Sziasztok! Meghoztam az új részt! Ebben a részben Anthony nagyobb szerepet fog kapni és kicsit megismerhetjük a történetet az ő szemszögéből is. FIGYELEM! Ez a rész egy címet tartalmaz, amely nem valódi, csupán kitaláció! Remélem tetszeni fog! Jó olvasást!! :)

Gondolataidban járva

Másnap délután ismét átjött hozzánk Abby és Adam is, hogy megtudjuk a tegnapi nap eseményeit Nate, pontosabban Anthony szemszögéből. Letelepedtünk egy körbe a nappali szőnyegén és törökülésben maradtunk. Nate kinyújtotta felém a kezét, amire csodálkozva néztem, majd megfogtam, de ő értetlenül kirántotta.

- Mit csináltam rosszul? Azt hittem ezt kell? - furcsálltam a helyzetet.

- Csak illeszd rá, nem kell megfogni - szólt higgadt hangvétellel és a kinyújtott kezem alá illesztette a sajátját. Másik kezemet Adam felé tartottam, amit ő gyengéden megérintett. Abby is kitárta a kezeit és így kész is voltunk a körrel.

- Mondjátok utánam! Cogita! Memento! - mondta könnyed hangvétellel a varázsigét. A szavai árulkodtak arról, hogy milyen jól tud latinul; kiejtése tökéletes volt.

- Cogita. Memento. Cogita. Memento - hangzott egyszerre és már szinte benne is voltunk Nate gondolataiban, amikor Abby megszakította a kört és hirtelen felállt.

- Bocsi, mindenkitől, de rájöttem, hogy valakinek figyelnie is kéne - magyarázkodott Abby.

- Teljesen igazad van - értett egyet Nate -, de akkor lesz vége az „utazásunknak”, amikor én úgy gondolom, hogy elég lesz. Akkor keltek fel, amikor én is - magyarázta idézőjelet mutatva a levegőbe.

- Ezt értem, de ha valaki megzavar minket? - gondolkodott logikusan.

- Ez esetben, ki akarsz maradni a buliból? - szólt Nate egy kacsintás kíséretében.

- Valakinek muszáj lesz és valószínűleg Adamnek és Stefynek fontosabb lenne látnia - jelentette ki kedvesen.

- Majd te is láthatod - mosolygott rá Nate. - Külön, csak neked - folytatta, amitől Abby elpirult és szóhoz sem jutott. - Akkor kezdjük előröl! Abby, te pedig mindenképp kelts fel, ha valami gond lesz! - szólt és újra megfogtuk egymás kezét.

- Cogita. Memento. Cogita. Memento. Cogita - hangzott el többször egymás után a varázsige. A testem bizsergett a varázslat hatásától. Melegség járta át az egész valómat. Lehunytam a szememet, mivel a srácok is így tettek. Most végre ténylegesen sikerült kapcsolódnunk Nate emlékezetére.

Anthony a szobájában található fekete ajtón át kisurrant a szabadba. Amint elhagyta a házuk tájékát, nagy léptekkel sietette tovább. Jól tudta, hogy a szülei nem tesznek semmit, azért mert kilógott hazulról; mivel már így is ő volt az egyetlen gyerekük, aki nem költözött el onnan. Anthony volt az egyetlen reményük és a szeme fényük. Legkisebb gyerekként nem nehéz kedvencnek lenni. Bár sokat tett ellene, hogy ne legyen a mami pici gyereke, mégis csak egyre közebb került hozzá. Mindenegyes rossz tettével és félrelépésével az anyja még inkább megakarta óvni.

Bekanyarodott a sarkon, majd tovább haladt a cím felé, amit Stefy megadott neki. A ház, ami előtt megállt, eltért a szomszédos házaktól. Ez egészen másképp nézett ki. Kimagaslott a többi közül és már az utca végéből látni lehetett. Akkor nem gondolta, hogy ide kell majd jönnie. Egészen félelmetesnek hatott a szürke téglákból álló falaival és sötétségével. Még egyszer megnézte a házszámot. A cetli, amire leírta a koordinátákat megegyezett a házon lévővel. Mindkettőn ott állt a 36-os házszám. Leküzdötte a félelmét, nyelt egy nagyot és bekopogott a hatalmas ajtón, amibe egy spirálforma volt vésve és át lehetett rajta látni. Elsőre nem jött ki senki, majd másodjára sem ezért, kinyitotta azt és bement a helyiségbe. Végighaladt a folyosón minden egyes szobába betekintve, majd végül megtalálta azt a szobát, amit keresett. Ez jóval eltért az eddigiektől. Ennek világos volt fala és bútorok is inkább fehérek voltak. Odalépett az íróasztalhoz, ami az ablak előtt állt. Az asztalon egy köteg papír és egy halom könyv foglalt helyet. Végigfuttatva ujjait a könyveken megtalálta az egyetlen fekete borítósat. Egy hirtelen rántással kiszedte azt a helyéről, aminek hatására a felette lévő irományok leestek a földre, föltárva elé a legfelső tartalmát. Az egyik oldalon egy ábra volt egy kacskaringós virágról, aminek a nevét nem lehetett kiolvasni, mert összefolytak a betűk. A másikon pedig egy hosszadalmas szöveg, amit nem értett, mert idegen nyelven volt íródva. Mérgesen összecsapta a könyvet és visszarakta a többivel együtt a helyére. Megfogta a könyvet, amit Stefy kért tőle és a sporttáskája mélyére süllyesztette. Lassan elhagyta a szobát. Visszaérve a bejárati ajtóhoz valaki megszólította.

- Ki vagy te? - kérdezte egy erőteljes férfihang.

- Anthony Writh - szólt a fiú és megfordult a hang irányába. Egy nagydarab széles vállú, erős testalkatú férfi állt előtte, akinek a vállig érő fekete haja volt. Fekete köpenybe burkolózott, ami a földet súrolta.  Anthonyt kirázta a hideg a látványától.

- Mit keresel te itt? - folytatta mogorván a kérdezősködést.

- A barátnőm küldött ide valamiért - mondta félénken, de jólesően a szavakat, mivel a barátnőjének vallotta a Stefyt ezelőtt az ember előtt.

- És hogy hívják a te kis barátnődet? - érdeklődött megnyomva az utolsó szót.

- Ez nem hinném, hogy magára tartozik - rázta meg gyengéden a fejét.

- Felőlem hallgathatsz is, de annál fájdalmasabb és hosszadalmasabb lesz - sziszegte fenyegetően.

Anthony éles szúrást érzett a tüdejében, majd a torkában és kiszáradta a szája. Úrrá lett rajta a fájdalom és beszélni kezdett. - Stefanie Brandynek hívják - préselte ki a szavakat, majd újra visszatért belé az élet. Ismét tudott nyelni és lélegezni is. Vibrálóan világos kezével megmasszírozta a nyakát.

- Örülök, hogy beszélni kezdtél - bólogatott elismerőn.  - Már csak egy kérdésem lenne. Hol lakik ez a leányzó? Ha erre válaszolsz el is mehetsz - emelte fel a fejét.

- Azt… nem mondhatom el - mondta falfehér arccal.

- Talán még kérsz a haragomból? - fenyegette meg.

- Nem… Dehogyis… - dadogta. - Itt lakik nem messze.

- Ez nem elég! Beszélj söpredék, különben nem látod soha többet! - szólt élesebben, és Anthony újra nehezebben kezdett lélegezni. Szinte összeroppant az érzéstől.

- A Treaten Street 43 alatt lakik - mondta ki a szavakat fájdalmasan és összeszorította a száját. Kikotyogta ennek az ismeretlennek Stefy hollétét. Ezt még meg fogja bánni. Ha nem ő, akkor a lány biztosan; mert jó vége nem lehet.

- Örvendek, hogy egy ilyen segítőkész fiatallal találkoztam. Az ígéretemet betartom, úgyhogy el is mehetsz - mondta kimérten a szavakat és kezet nyújtott felé. Anthony ahelyett, hogy elfogadta volna a gesztust kiviharzott az ajtón és vissza se nézett addig, amíg el nem ért az utca sarkáig. Ekkor valamennyire lelassította a lépteit. Hazafelé vette az irányt. Nagyon megrázó volt neki ez a találkozás. Korábban sosem találkozott ilyen emberrel. Bűvésznek gondolta vagy valami ilyesminek.

Hazaérve csak a kocsi kulcsáért ugrott be, de azt is észrevétlenül tette. Csak remélni tudta, hogy megengedik Stefy szülei, hogy láthassa őt. Amióta David bemutatta őket egymásnak, azóta szerelmes a lányba.

Nate emlékei halványulni kezdtek, majd teljesen eltűntek. Elengedtük egymás kezét. Csináltam egy fejkörzést, hogy kiropogtassam fájó nyakamat, majd felálltam a szőnyegről és elkezdtem feldolgozni az előbb látottakat. Ezek szerint Anthony elárult a tanácsnak és tudják, hogy hol tartózkodom. Addig van időm, amíg meg nem jelölik a házat, akkor majd rekordsebességgel kell elhagynunk az otthonom.

- A barátnője? - kérdezte Adam röhögve.

- Amikor meghallottam, majdnem elnevettem magam, de nem tudtam - válaszoltam.

- Majd felvilágosítom ki Stefanie Brandy barátja valójában - hangoztatta a szemembe nézve.

- Rendben - szóltam, majd odaléptem Adamhez és hozzá simultam. Kezével végigsimította a hajamat. A szívem hevesebben kezdett verni, nagyon jól éreztem magam.

- Hallottad, hogy Anthony elmondta, hogy hol lakok? - súgtam a fülébe.

- Hallottam - mondta halkan. - Akkor mi lesz?

- Majd elmegyek, ha megtalálnak - jelentettem ki még mindig suttogva.

- Én is megyek veled - szólt, s egy puszi nyomot a fejem búbjára.

- Úgy gondoltam én is - öleltem át szorosabban.

- Mit pusmogtok ti? - hallottam meg Nate hangját és felé fordultam.

- Lényegtelen - legyintettem. Úgy tűnt Nate ennyivel is beérte, mert megint Abbynek kezdett ecsetelni valamit. Adam a vállamnál fogva maga felé fordított. Elmosolyodtam, majd Adam fülébe súgtam. - Szerinted nem kéne neki elmondani?

- Szerintem tud ő róla - mondta.

- Akkor meg miért nem szólt nekem? Miért nincs totálisan kiakadva? Miért nem ijedt meg? - záporoztam a kérdéseimmel.

- Nem tudom - szólt, és ujjait végigfuttatta az arcomon. - Valamikor csak rájön. Addig is hallgassunk róla.

Nem válaszoltam neki, csupán egy bólintással jeleztem beleegyezésemet. 


xoxo Melissa

Hetedik Fejezet

Sziasztok! Jó idő után, de meghoztam az új részt. Úgy gondolom ezek után is tartsuk be az 5 pipás határt! Nagyon örülök, hogy elértük a 3 rendszerest és a több mint 1100 oldalmegjelenítést! Ebben  a részben újra feltűnik Nate és  több szerepet kap Anthony is, bár a következő fejezetben még jobban megismerhetjük majd. Remélem tetszeni fog! :) Szavazzatok a kedvenc szereplőtökre! Ha lenne valami megjegyzésed, legyen az pozitív vagy negatív nyugodtan írd meg nekem komiban. Bármelyféle megnyilvánulásnak nagyon örülnék! Jó olvasást!  

Megjelölve

Beléptem az ajtón és a nappaliban tényleg ott volt Nate. A kedve valószínűleg nem volt a topon. Mereven bámult maga elé. Amikor hangos csörömpöléssel leejtettem a kulcsomat a padlóra, felkapta a fejét.

- Stefy, beszélnünk kell! - mondta komoran.

- Mi a baj, Nate? - kérdeztem leülve vele szemben a kanapéra.

- Nem lehetek ott, ahol eddig laktam - szólt a földet bámulva.

- Ezt meg, hogy érted? - próbáltam a szemébe nézni.

- Megtalált a tanács - suttogta. - Nem maradhatok a házamban. Megjelölték - mondta, de az értetlen arckifejezésemet látva kifejtette. - A spirálforma. Egy spirált égettek az ajtómba. Ez a bosszú jele. Ha visszamegyek oda, akkor elkaphatnak.

- Nate, szerintem te nem csak tanultál… - szóltam gyengéden. - Valami mást is tettél. Nem igaz?

- Hát, meglehet - túrt bele a hajába idegesen. - Nálam van a Fekete Könyv, amiben a legfontosabb és legtitkosabb varázslatok vannak.

- Ennyi? - néztem rá kérdőn.

- Nem egészen - rázta meg a fejét. - Megöltem az akkori vezetőnket - bökte ki végül. Jól tudtam, hogy miről beszél. Ő gyilkolta meg Remus Peather vezetőnket, senki nem mondta meg, hogy mi történt vele. Nem ő volt a legjobb vezető. Szigorúak voltak a törvények, amit kitalált. Az utódja Jeremy Peather akart engem kivégezni. Nem sajnáltam Remust, de mégis megindokolatlan düh támadt bennem.

- Ne már, Nathaniel! - förmedtem rá. - Mégis miért?

- Nathannek hívnak! - kiáltott rám idegesen.

- Bocsi én nem… én nem tudtam - nyögtem ki a mondatot.

- Nem lakhatnék itt? Nálad? - kérdezte szégyenlősen.

- Mert egy lyukat égettek az ajtódba? - kérdeztem cinikusan.

- Ez nem csak egy lyuk, nem mehetek vissza oda, megölhetnek - mondta most már a szemembe nézve.

- Oké, benne vagyok. Megmutatom a vendégszobát - adtam meg magam.

- Köszönöm, Stefy! - ölelt át engem, majd feltápászkodott a fotelból. - Mutasd!

Natetel a nyomomban felbaktattam a lépcsőn. A vendégszoba pont az enyém mellett foglalt helyet. Sosem használtam ezt a szobát, ezért sem volt benne túl sok dolog. Csupán egy ágy volt, mellette egy éjjeliszekrény, azon egy lámpa és a fekhellyel szemben egy ruhásszekrény. Ebben a helyiségben is volt egy hatalmas ablak, amiből beáradt az éjszaka fénye. A sarkokban pókhálók ültek.

- Ez aztán a tisztaság! - mondta visszafojtott nevetéssel Nate.

- Nem számítottam rá, hogy vendégem lesz - céloztam arra, hogy egyáltalán nem számítottam rá, hogy nálam fog lakni.

- Figyelj, nem akartam bunkó lenni, csak szörnyen ideges vagyok. Ezer bocsánat! - szólt sajnálkozó hangon.

- Nem vagyok mérges rád, de lenne egy nagyon fontos kérdésem - mondtam az ajtónak támaszkodva. - Nálad van a könyv? - kérdeztem meg felhúzva az egyik szemöldökömet. Nate levette a szemét rólam és megint a földet kezdte pásztázni.

- Nincs - túrt bele ismét a hajába.

***

Szombat reggel, miután minden lehetséges boszorkánymestert áthívtunk, akit ismertünk, nekikezdtünk a terv kieszelésének. Egyik oldalamon Adam, a másikon pedig Abby foglalt helyet, Nate a szobában fel-alá mászkált.

- Tehát vázoljuk fel a helyzetet! Ha bármilyen boszorkány bemegy a házadba, akkor azt kinyírják? - vonta le a következtetést Adam Nate mondanivalójából.

- Pontosan - helyeselte Nate.

- Akkor fel kell áldoznunk valakit - mondta Adam határozottan, de amikor észrevette az ijedt arckifejezésünket helyesbített. - Mármint egy embert.

- Ez egész jó ötlet - szólaltam meg én is.

- Feláldozhatnánk Davidet - mondta egy hirtelen ötlettel Adam.

- Adam - dorgáltam le. - Attól még, hogy utáljuk, nem kell feláldozni - mondtam visszafojtott nevetéssel.

- Stefy, Adam! Most nincs időnk a poénkodásra!  Bármikor átkutathatják a házat! - szidott le minket Nate. Nem voltam hozzászokva ehhez az ideges Natehez, sőt egyszerűen irritált.

- Mi lenne, ha Anthonyt áldoznánk fel - szólalt meg először Abby mióta átjött. - Ha Stefy kéri meg valami ürüggyel biztosan megteszi.

- Ki az az Anthony? - kérdezte meglepődve Adam.

- Tudod az az emós fiú, akinek a szemébe van fésülve a haja és az, aki mindig a padján fekszik - világosítottam fel.

- Ja, az a gyerek - értette meg Adam. - Mit akar az tőled? - húzta fel magát egy kicsit a dolgon.

- Adam, nyugi, én téged szeretlek - mondtam bíztatóan és ezt megpecsételtem egy csókkal.

- Khm - tettetett egy köhögést Nate. - Ennek sincs itt az ideje!

- Bocs, Nate - mondtam elhúzódva Adamtől.

- Majd később befejezzük - mondta mosolyogva Adam.

- Okés - mosolyogtam vissza.

- Igazán köszönjük, hogy ezt megosztottátok velünk, de ez sem érdekelt - szólt ingerülten Nate. - Valamelyikőtök hívja fel azt az Anthony gyereket - folytatta valamivel higgadtabban.

- Jó, beszélek vele, de nem ígérek semmit - jelentettem ki és kikerestem a telefonomban Anthony számát. A srác három csöngés után fel is vette.

- Szia, Stefy! Mizujs veled? - szólt bele Anthony a tőle szokatlanul boldog hangon.

- Szia, Ant! Kérhetek ez óriási szívességet? - mondtam ki bátortalanul a szavakat a választól félve.

- Persze, mi lenne az? - lelkesedett.

- El kéne menned valahová és elhoznod valamit - közöltem sejtelmesen.

- Nem fogok ellopni semmit! - hallottam meg a tiltakozást a hangjában.

- Dehogyis, hova gondolsz? - kérdeztem teljes meglepődéssel. - Csak otthagytam valami cuccot és nem mehetek el otthonról - találtam ki valami hihető történetet.

- Az más, büntetést kaptál?

- Igen - mondtam komolyan, de nem volt olyan könnyű, mert a háttérben Adamék nagyon nevettek.

- Akkor jó, hová kéne mennem és mit kéne elhoznom? - érdeklődött.

Elmondtam neki a címet, amit Nate diktált nekem és azt mondtam, hogy egy regényt kell elhozni, aminek az a címe, hogy Fekete Könyv, és az íróasztalon hagytam. Elég könnyen bevette a sztorit, azt hittem nehezebb lesz. Mikor letettem a telefont rajtam is úrrá lett a nevetés.

- Mikor megy el érte? - kérdezte meg elsőnek abbahagyva a nevetést Nate.

- Ma - szóltam vidáman.

- Akkor meg kell szállnom őt - bólogatott Nate.

- De, Nate, észrevehet - mondtam féltve őt.

- Emlékezz, ő ember és különben is, észrevétlenül bele tudok lépni az elméjébe - háborodott fel.

- Ezt nem tudtam - mondtam bűnbánóan. - Különleges képesség?

- Az - válaszolta.

- Essünk neki - csapta össze a tenyerét Adam. - Nekünk van valami dolgunk?

- Nem kell, már gyakorlott vagyok benne.

Nate kényelmesen elhelyezkedett a kanapén, arra számítva, hogy még egy ideig így marad. Csodálkozva figyeltük, ahogy a fiú Anthony képét nézi és erősen koncentrál arra. Majd lehunyta a szemét és mélyeket lélegzett. Varázsigét mormolt. Szinte eggyé vált a papírral, amit a tenyerén tartott. Egy hirtelen pillanatban megmerevedett és elejtette a lapot. Karjai maga mellé hullottak, de teste még mindig ugyanabban a pózban maradt. Tágra nyílt szemekkel néztük, hogy mit fog most következni, de nem történt semmi. Valószínűleg egy darabig nem is fog. Nate beszámolt arról is, hogy akár órákig transzban maradhat.

Nem vártunk tovább arra, hogy Nate felkeljen, ezért elkezdtünk tanulni. Eredetileg ezt kettesben terveztük Adammel, de szerintem nem volt túl nagy gond, hogy Abby is ott volt. Belemélyedtünk a földrajz rejtelmeibe, már amennyire lehetett, mivel alig értettem valamit belőle. Nem ez volt az a tantárgy, amit könnyen meg lehetett tanulni. Abby felnézett a könyvéből és csodálkozva nézett ránk, ahogy mi egy könyvből tanulunk. Be kell valljam, ez a közös tanulás valamennyit segített a helyzeten, hogy egyikünk sem értett túlságosan a föcihez.

Nem tanultuk halálra magunkat, de nem is nevezhettük kevésnek. Legalább Mrs. Wayned emiatt nem szólhat be nekünk. Nate még mindig nem kelt fel a kómából, de bármelyik pillanatban megtörténhet. Ugyanabban a testhelyzetben volt jelenleg is. Furcsa volt Nate merev arckifejezését nézni, ahogy lassan beszívja és kifújja a levegőt.

Kint besötétedett és a fényforrást a fejünk fölött lévő lámpa jelentette. Már legalább 7 órája transzban volt. Teljes figyelmünket neki szenteltük. Felpattant mohazöld szeme.

- Hamarosan itt lesz a könyvvel - mondta elnyújtva a szavakat. Az arca nagyon fáradtnak és álmosnak tűnt és ezt még egy ásítással is bizonyította. - Ha feltöltődök energiával, mindent elmondok nektek vagy lehet, hogy meg is mutatom.

Anthony felénk igyekezett és úgy tudta, hogy a szüleim itthon lesznek, ezért el kellett intéznünk a terv legfontosabb részét. A szüleimet. Vagyis inkább az ál szüleimet. Adam és Abby vállalták a szerepet, természetesen álcával. Egy varázsige segítségével, Adam, egy harmincas éveiben járó szőke hajú, királykék szemű, erős, de vékony testalkatú férfivé változott. Abby pedig szintén egy harminc év körüli; vörös, göndör hajú, fufrus nővé, aki olyan vékony, mint egy nádszál. Nate felment az újdonsült szobájába aludni, azzal a céllal, hogy ne zavarjon meg minket az Anthonyval való találkozás során.

Meghallottam a csengő dallamos hangját és mentem volna ajtót nyitni, de Abby megelőzött és kint is termett az ajtón. Kis idő múlva az ajtó újra kinyílt és Abby után Anthony lépett be.

- Szia, Stefy! Jó estét, Mr. Brandy! - köszönt Anthony.

- Örvendek a szerencsének! - rázott vele erősen kezet Adam.  - Te vagy az a fiú, aki zaklatja a lányomat? - játszotta túl a szerepét.

- Micsoda? - nézett rá döbbenten a fiú. - Nem én… nem zaklatom a maga lányát - szólt zavartan.

- Én is ezt mondanám - mondta fenyegetően és megrázta ökölbeszorított kezét.

- Én csak egy könyvet hoztam - fakadt ki Anthony és átnyújtotta nekem a könyvet. - Elnézést, de mennék is - nyúlt a kilincs után, de Adam megszorította szabad kezét.

- Ne merd zaklatni a lányomat, különben pórul jársz! - nézett a szemébe.

- Jól van, na! Csak hagy menjek már! - idegeskedett tovább és próbálta kirántani a kezét Adam fogásából.

- Mellesleg jobb, hogyha fiúnak nézel ki, amikor udvarolni szeretnél. Feltéve, hogy a jövőben szeretnél barátnőt! - mondta gúnyolódva Adam a hangjában kemény éllel és elengedte Anthony karját, aki rögtön kisietett a szabadba.

Röhögésben törtünk ki. Adam túlságosan is jól játszotta az apám szerepét. A barátom és a barátnőm visszanyerték eredeti formájukat, amikor elmúlt a varázslat hatása.

xoxo Melissa
Ui.: Raktam fel trailert, nézzétek meg! ;)