Sziasztok! Meghoztam az új részt. Nagy valószínűséggel két hét múlva hozom a következőt. Szeretnék kérni mindenkit, aki olvassa a történetet, pipáljon vagy írjon megjegyzést, mert szeretném tudni, hogy mit gondoltok az adott részről.
Jó olvasást!
Soha nem feledlek
Pár másodperc múltán már ott landoltam Mao mellett, amikor az egyik őr behajított a cellába és hagyta, hogy végigszánkázzak a koszos kövön.
- Stefy vagyok! - nyújtottam kezet illedelmesen a lány felé.
- Mao! - bólintott, de nem fogadta el a kezemet. Csalódottan visszaejtettem magam mellé, miszerint a barátságunk Mao-val nem kezdődött valami fényesen. Bár nem is azért voltam itt, hogy barátokat szerezzek.
Mao visszafordult a fal felé és halkan elkezdett dudorászni valamit.
- Mit dúdolsz? - próbáltam szóra bírni a lányt.
- Úgy sem értenél meg - rázta meg a fejét Mao.
- Miért?
- Mert mindenki kinevetett érte - válaszolta tömören.
- Miért? - ismételtem meg a kérdésemet.
- Szerintük nevetséges az, hogy éneklek. Az, hogy saját dalokat írok.
- Engem nem zavar. Szerintem nagyon… kreatív. Folytasd, kérlek!
- Nem - rázta meg a fejét. - Most hallottál utoljára énekelni. Szeretném elrejteni az emberek elől az igazi énemet. Nem akarom, hogy bármi kivetnivalót találjanak rajtam.
Nem gondoltam, hogy Mao örülne neki, hogyha tovább faggatnám, ezért inkább felálltam és kinyújtóztattam elzsibbadt végtagjaimat.
Ahogy közelebbről megnéztem a rácsokat észrevettem, hogy valami vékony csillogó réteg fedi. Ugyanilyen nyomokat fedeztem fel az ablak előtt lévőn is. Az emeletes ágy fém részét is ez fedte.
- Kőris - felelte Mao a bennem felmerülő kérdésre. - Kőrissel van bevonva. Visszaszorítja a boszorkányok erejét. Nem tudunk használni semmiféle varázslatot, kivéve, ha előzőleg bájitalt ittunk. Akkor még megmarad a varázsszer hatása, de az erődet nem tudod használni. Még a különleges képességedet sem. Ne is próbálkozz! - nézett mélyen a szemeimbe.
Mao intelmének ellentmondva mégis megpróbálkoztam varázslattal. A kijutásra kellett koncentrálnom. Az időm már lejárt, Abbyt fogságban tartja Chris, Adam biztos aggódik értem, Nate pedig nem ért semmit, és nem tesz semmit. Muszáj innen kiszabadulnom. Egy ajtónyitás fölösleges lenne, mivel hatalmas zajt csapna és az őrök is ide jönnének, esetleg felkelnének édes álmukból. Ezért más módszerhez folyamodtam. A pár méteres teleportálás jól jönne, akkor kint lennék az épületből.
Próbálkozásaim kudarcba fulladtak, akárhogy akartam nem tudtam átjutni a falon. A fejem minden egyes kísérletnél egyre jobban kezdett fájni, lábam meg-meg rogyadozott. Végkimerültségemben a padlóm kötöttem ki, forgott velem a világ.
- Én szóltam - jegyezte meg halkan Mao és közelebb kúszott hozzám. Feltápászkodott a földről és lábaimat az égnek emelte, hogy több vér áramoljon a fejembe. Pálcika lábain azt hittem, meg sem bír állni, de ő sziklaszilárdan támasztotta a talajt. - Az öngyógyulás sem fog olyan gyorsan hatni.
Mikorra már a fejem kellően kipirult, Mao leengedte a lábaimat.
- Jobban vagy? - kérdezte és törökülésben visszatelepedett mellém a földre. - Miért kerültél ide? - váltott hirtelen témát.
- Te nem hallottál még rólam? - lepődtem meg.
- Nem - rázta meg a fejét. - Honnan kellett volna?
- Mennyi ideje vagy itt?
- Öt éve.
- Akkor még nem hallhattál rólam. Négy éve volt, amikor megszöktem Ombrisból… - kezdtem bele a szokásos mondókából és addig folytattam, amíg meg nem láttam Mao döbbent arckifejezését.
- Te ezt mind megtetted?
Válaszom csupán egy néma bólintás volt.
A beszélgetés folyt tovább és úgy éreztem, hogy valamelyest közelebb kerültem Mao-hoz. Megtudtam, hogyan került fogságban, elmondta a szomorú és a nevetséges részleteket is. Már nem olyan lány volt, amilyennek az első pillanatban gondoltam.
Napok teltek el, talán egy hét is, de lehetett több, mert ezek többnyire összefolytak. A nap keléséhez és nyugvásához próbáltam viszonyítani az időt. Néha kaptunk ételt is, de az nem volt kielégítő. Egyetlen egyszer próbálkoztak meg a faggatásommal, nemleges választ adtam, amelynek kínzás lett a vége. A végtagjaim azóta is sajognak a sokkolótól.
Éjfél körül járhatott, a Hold magasan volt az égen. A keskeny ablakon át néhány csillagot is fel bírtam fedezni. Mao már aludt, ő megszokta ezt az életmódot, de én nem, sok álmatlan éjszakám volt, amikor csak forgolódtam és Abby-éken árt az eszem. Vajon mi lehet velük most?
Az éjszaka csendjét halk léptek zaja törte meg. A falhoz lapultam, nem akartam, hogy elvigyenek, el szerettem volna velük hitetni, hogy alszom. Nem kívántam ismét a markuk közé kerülni, túl korán volt ahhoz, hogy kivégezzenek, vagy kínozzanak. Nem kéne, megint döntés elé állítsanak.
Közelebbről hallottam a hangokat, már szinte éreztem közelségét. Az ajtó előtt egy alak jelent meg, értem jött. A pislákoló lámpa fénye kísérteties árnyékot vetített mögé. Görbe orrát a fény még jobban eldeformálta, egyenes hátát pedig kihangsúlyozta. Miközben a különböző kulcsokat a zárba helyezte, száját halk szitkozódások hagyták el. Amikor megtalálta a megfelelőt, kitárta előttem a hangosan nyikorgó ajtót. A felső ágyon fekvő Mao-t még ez sem keltette fel. Barton besietett a cellába és hevesen közeledett felém. Egy pillantást se kellett vetnie rám, tudta, hogy figyelem. Kezemnél fogva kirántott az ágyból, ellenkezni sem volt esélyem.
- Ne! - kiáltottam. - Még nem telt le az időm! Nem adom fel a bátyámat!
- Csitt! - tapasztotta kezét a számra. - Nem az vagyok, akinek hiszel! - mondta szelíden. - Koncentrálj!
Barton utasítására minden figyelmemet rá összpontosítottam. Koncentráltam, minden erőmmel koncentráltam, de nem történt semmi.
- Semmi - leheltem ki a szavakat, egyfolytában rázva a fejemet. Hátrálni akartam, de kezét rákulcsolta a csuklómra.
- Stefy, koncentrálj! - kérlelt. Minden erőfeszítésemet beleadtam, de semmi sem változott, csak a fejem kezdett el észveszejtően hasogatni.
Tudtam, hogy igazából nem Barton áll előttem, de azt viszont nem, ki van az álca mögött. Nem bízhattam a sorsomat egy idegenre, ezek után nem.
- Ki vagy?
- Az, akit nem adtál fel - szólt titokzatosan, majd arcára nem illő mosoly ült ki.
- Hát, eljöttél értem? - néztem meghatódva a varázslat mögött lapuló Nate-re.
Kérdésemre csak bólintással válaszolt.
- Jobb, hogyha eltűnünk innen.
Nate, hogy a trükkünk sikeres legyen egy bilincset rakott a kezemre. Háta mögött kullogva elindultam, de pár méter megtétele után, megtorpantam.
- Mao-t nem hagyhatjuk itt - jelentettem ki és kérlelve bátyámra néztem.
- Stefy, kedves ez a világmegmentő akciód, de nem szabadíthatunk ki minden jött-mentet. Azt se tudjuk, mit követett el. Lehet, hogy gyilkos - váltott suttogásba.
- Tudom, hogy miért került ide. És ő nem gyilkolt, veled ellentétben - motyogtam.
Nate arcára hatalmas kérdőjel ült ki, aztán nyugodt hangvétellel folytatta.
- A szükség megkívánta. De nem szeretném ostoba veszekedéssel tölteni a szabadulásra szánt időt. Pontosan huszonhárom percünk van az őrségváltásig.
- Mao ártatlan, csak a családját védte. Nem hagyhatjuk cserben. Ő volt az, aki nem hagyta, hogy meghaljak. Életben tartott, ha ő nem lett volna, már én se lennék - érveltem. Egy másodperc erejéig minthogyha valamiféle beleegyezést láttam volna Nate tekintetében, de aztán visszaváltott a régire.
- Adam aggódik miattad. Már egy jó ideje ott szobrozik a nappalinkban és semmiképp nem hajlandó elmenni - vetette be Nate az aduászt. Tudta, hogy ettől megenyhülök és sietni akarok.
- Rajtad fog száradni Mao jövője.
Nate válaszával mit sem törődve megindultam lefelé a csigalépcsőn. Hamarosan ő is beért engem.
- Visszamentem, de Mao már nem volt teljes mértékben ott.
- Ezt meg, hogy érted?
- Stef, ezt nem lehet szépen kifejezni, de Mao megfojtotta magát.
- Mi? Az nem lehet - ráztam vadul a fejemet és közben belül teljesen összeroppantam. Próbáltam megfékezni a feltörő érzelmeket, és sikerült is.
- Jobb így neki - vígasztalt Nate és végigsimította a karomat.
Most már nem hezitáltam, nem volt itt maradásunk. Nate vezetésével kijutottunk a börtönből és az előcsarnokba értük. A lámpa épphogy csak derengett, mozgásunk nem volt olyan biztos. A főkapu előtt, ami már csak a külvilágtól választott, egy nő ácsorgott. Fekete haja gyengéden keretezte arcát.
- Mit csinálsz itt, Barton, ezzel a leánnyal? Csak nem sétálgatni mentek ezen a hűvös éjszakán? - szólalt meg metsző hangján Emeline.
- Hova gondolsz, Emeline! Ez egy alsóbbrendű, rabnak nevezhető senkiházi! Jobban szeretném, hogyha egy napig a megfigyelésem alatt állna. Sok bajunk okozója lehet még! Azt a másik leányt is eltette az útjából.
- Milyen lánnyal? - értelmezte a lényeget.
- Végzett a cellatársával, Mao Hastingersszel.
- Ó, édes Istenem! - fogta szörnyülködve a fejét Emeline. - Vidd innen ezt a semmirekellőt!
- További szép estét! - biccentett Nate.
Maga mögött vezetve egészen az épület kertjéig vezetett. Ott előszedte a méretes kabátja alá rejtett varázsszereket és rövid készülődés után előttünk állt a működő portál.
xoxo Melissa
