Tizenkilencedik Fejezet - Első Rész

Sziasztok! Először is szeretnék bocsánatot kérni Tőletek, hogy ekkorát csúsztam ezzel a fejezettel, de olyan szinte kevés időm volt, hogy csak na. Nem akarom húzni az időt és krónikákat zengeni, ezért csak annyit mondanék, hogy a fejezet másik felét igyekezek megírni, de nem tudom, hogy mikor lesz készen. Hamarosan kezdődik a suli, plusz edzéseim is rendszeresen vannak (reggel futás, délután/este edzés), gépezni/írni meg nem nagyon jut időm. Ez egy kicsit rövidebb lett, mivel már így is sokkal hosszabb lett a teljes, mint amennyi szokott, ezért bontottam kétfelé. Remélem megértitek és csupán a türelmeteket kérném, hogy várjátok ki az új részt. Jó olvasást! :D

Soha nem feledlek

Rémes álmomból egy hatalmas villámlás keltett fel. Az eső hangosan kopogott a tetőn és az ablakon. Az ég dörgött és villámok cikáztak végig rajta. Felültem és lábaimat lelógattam az ágyról. Két percig csak némán bámultam magam elé, majd a hátam mögé tekintettem. Chance még javában aludt és hangosan horkolt, őt nem keltette fel a dühöngő vihar. A tegnapi nap eseményei teljesen kihullottak az emlékeim közül. Csak abban mertem reménykedni, hogy nem történt semmi lényeges tegnap.

Felálltam majd halk léptekkel a nappalinak nevezett helységbe siettem. Chance szerencsémre nem kelt fel. A bejárati ajtóhoz léptem, hogy kijussak innen. Kezem a kilincsre emeltem, s lenyomtam azt, de nem akart kinyílni. Chance biztosan bezárta. Az ajtó közvetlen közelében egy szekrényt pillantottam meg. Odaléptem ahhoz és feltártam a tartalmát. A szekrényajtón kulcsok függtek, már csak az volt a kérdés, hogy melyik nyitja azt az ajtót. Találomra kivettem egyet és a zárba helyeztem. Hiába forgattam, a kulcs nem mozdult. Kihúztam és visszaraktam a helyére. Egy újabbat vettem ki, de ez sem nyitotta ki az ajtót. Végigpróbáltam egyesével mindegyiket, de egyik sem volt jó. Csalódottan levetettem magam a kanapéra. Egy hirtelen ötlettől vezérelve kezem a fotel oldala és a karfa közé süllyesztettem. Ujjaimat kitapintottam pár odarejtett érmét és egy kulcsot. Nehézkesen kihúztam onnan, majd megpróbáltam ezt is a lyukba illeszteni. Kétszer elfordítottam, mire kattant a zár és feltárta előttem a külvilágot. Ám abban, amikor feltárult előttem az igazi élet, a riasztó hangos vijjogása rázta meg a házat. Ezt már Chance is megneszezhette és léptei zaját hallottam közeledni. Egy percet sem vesztegethettem, rögtön kiszaladtam a házból. Futottam, ahogy csak a lábam bírta, hogy magam mögött hagyjam ezt a házat. A viharos szél az arcomba csapott, az eső eláztatta a hajamat és nedvesen tapadt a bőrömre. A fejem fölött szürke felhők gyülekeztek.

Hátranéztem, hogy lássam, mennyire van közel Chance. A fiú a nyomomban volt, de mégsem elég közel ahhoz, hogy elkaphasson. Csak futottam és futottam, eddig a pillanatig eszembe sem jutott, hogy Chance háza pont a palota mellett van.

Egy alak tűnt fel előttem. Jellegzetes külsejéről azonnal felismertem. Fekete, tövig nyírt haj, hosszú orr, borostás arc, amin meglátszott az idő pora. Háta ugyanabban a szögegyenességben állt. Barton Shaul, a tanács harmadik legfontosabb tagja. Barton is felfedezett engem és eszelős léptekkel közeledett felém. Úgy éreztem magam, mint egy falhoz szorított kis egér, akit két éhes macska tart sakkban.

Nem tudtam, hogy melyik a rosszabb. Bevárni Chance-t, aki hamarosan úgyis a tanács elé vinne, vagy Barton felé rohanni, aki elkap, és rögvest összehívja a gyűlést. Ha nem állok meg, akkor Chance nem fog jutalmat kapni, mivel nem tudja bizonyítani, hogy fogva tartott és nem tud feladni sem.

Így futottam tovább, míg nem a kiáltozó Barton előtt nem találtam magam. Még tovább akartam haladni, hogy kikerüljem őt, de ott helyben megmerevedtem. A testem olyan lett, minthogyha kőből lenne, moccanni sem bírtam. Futáshoz emelt lábam, megállt a levegőben. Szó szerint arcomra fagyott a kínkeserves nézés, és az erőfeszítéstől lebiggyedt száj. Szél fújta hajam lobogva dermedt meg. Szemem üvegesen meredt előre, mégis kitűnően láttam, és a külvilág ingereit kitűnően tudtam érzékelni.

Barton még jobban megközelített, majd halkan, de parancsolóan szólalt meg.

- Örvendek, hogy ismét találkoztunk, Stefanie Brandy! Tudom, hogy magának nem oly kedves ez a találkozás, de én felettébb örülök neki, hogy a saját kezeim által kerül újra elénk. A jutalmat ugyan nem kapom meg, mivel én tűztem ki, de ezt a bágyadt arcot látni felettébb szórakoztató. - Barton hangja mindig megrémített. Ahogy halkan fenyegeti meg a boszorkánymestereket, sokkal rosszabb, mintha üvöltene. Egy pillanatnyi hatásszünet után a férfi még halkabbra fogta. - Ha a szabadulása mellett döntenének, én megcáfolnám az igazukat. Maga, és a bátyja sem úszhatja meg büntetés nélkül. Apropó, hol van Nathan? Gondolom, ő is itt van valahol, egyedül nem jöhetett. - Barton szúrós szemmel méregetett, de én nem tudtam válaszolni. Valószínűleg ez nem is izgatta, talán csak egy költői kérdésnek szánta. Tekintete a távolba révedt. Arcára mosoly ült ki, a szeme is mosolygott. Már nem engem figyelt, ez nyilvánvaló volt. - Mi járatban errefelé, Chance? - Mostanra meghallottam a hátam mögül a fiú lépteinek dobogását. Beért engem.

- Csak gondoltam, benézek apámhoz - válaszolta. - Ez Brandy? - kérdezte, mintha azt sem tudnád, hogy itt vagyok. Pedig pontosan tudta, hogy én, én vagyok. Túl akar járni Barton eszén. Nem tudom, hogy mi a célja vele, de az biztos, hogy így nem fogja megkapni a várva-várt jutalmát.

- Igen - bólintott Barton. - Segítenéd megkötözni? A varázslat nem tart örökké.

- Persze - szólt Chance, majd mögém lépett. Kezeimet megfogta és hátul szorosan egymáshoz illesztette őket. Mozdulata könnyed volt, mikor én mozdulni sem bírtam. Úgy irányított, mint egy bábút.

Barton kezében kötél kezdett el kacskaringózni, majd kezemre tekerte, szorosra húzta, annyira, hogy már belevájta a húsomba. A férfi mellett egy újabb ember jelent meg. Sötétszőke haja volt, pont, mint Chance-nek. Szeme meghatározhatatlan színű volt, benne gonoszság csillogott. Jeremy Peather, a vezetőnk, Chance apja.

- Gratulálok, Barton! - csapot elismerően az említett vállára. - Szép munkát végzett! - bólogatott egyetértően. - Stefanie! - fordult felém a vezető. - Kérem, fáradjon a palotába! A gyűlés hamarosan összeül, és meghozzuk az ítéletet maga fölött. - Tetőtől talpig végigmért, majd észrevette, hogy Barton megdermesztett. - Természetesen nem szabad lábon. Fiam! - szólította fel Chance-t. - Kérlek, gyere velünk és vidd be a palotába!

Chance hozzám lépett és a lábamtól kezdve felemelte, majd úgy vett vállára, ahogyan legelőször tette. A különbség most csak az volt, hogy nem éreztem a hasamba nyilalló fájdalmat, amit Chance csontos válla okozott. Lábaim és kezeim ugyanabban a groteszk pozícióban voltak, ezért a fiú visszaállította őket az alaphelyzetbe.

A palotába érve újra érezni kezdtem az ereimben a vér áramlását és pislogni is tudtam. Kiropogtattam fájó ujjaimat, lábaimmal is ugyanezt tettem volna, de Chance vállán ez nem sikerülhetett. Viszont ez egy újabb szökési lehetőséget adott, hogy elmúlt a varázslat. Karjaimat megpróbáltam kicsúsztatni a csomóból, de sikertelen volt, a kötél szorosan tekeredett rám. Addig mocorogtam, míg Chance észre nem vette.

Halványan elmosolyodott és hozzá fűzte.

- Stefy, Stefy! Innen már nincs visszaút! Ha észrevetted volna, előttünk apám, mögöttünk Barton megy. Hamarosan itt vagyunk a palotában.

Nem láttam sokat, mivel minden fejjel lefelé volt és csak hátra felé tudtam bámulni. Annyi biztos volt, hogy már nem voltunk messze, hiszen Chance háza már messze volt. Megpillantottam a labirintusszerű sövényt és az itt-ott megbújó szobrokat. A középen álló szökőkutat még nem vettem észre. Onnan már csak pár lépés vezetne, a hosszú és széles márványlépcsőig.

A palota falai továbbra is makulátlanok voltak, pedig az évek során meg kellett volna, hogy repedezzenek. A három szürkés, cserepes tornyok felém magasodtak. A hatalmas cseresznyefából készült ajtó látványa tárult elém, amikor Chance lerakott a lábamra. Bent már nem tehette meg azt, amit kint. Innen már nem volt visszaút.

Jeremy Peather kitárta az ajtót, Chance pedig belökdösött rajta. Az épület belül görög stílust képviselt. Díszítő oszlopai ion típusúak voltak, felül csigavonalakban tekeredő vésetekkel. A falakon képek függtek, jobb oldalt a vezetőink arcmásai, bal oldalt pedig a jelenlegi tanácstagoké, ragok szerint sorrendbe rakva. Az ablakokat magasra tették, így nem zavartak bele a képek sokaságába. A terem üres volt, mert jelenleg nem rendeztek bált. Az előtérből egy keskeny folyosó vezetett a különböző szobákba. Az egyik irányban a lakó részleg felé lehetett menni, a másikban a könyvtár és egyéb szükséges helyek felé. Az utóbbi felé haladtunk mi is, mivel itt foglalt helyet a tárgyaló terem.

xoxo Melissa

Sokat jelentene nekem...

Sziasztok! Mint a cím is elárulja, most nem fejezetet hoztam, az majd vasárnap fog kikerülni. 

Hetekkel ezelőtt jelentkeztem egy blogversenyre, azon belül is a legjobb író kategóriába. A blogon, amelyet ITT tudtok megtekinteni, van legfölül a modulsávban egy szavazás. Ha szánnátok rám egy percet és gazdagítanátok egy szavazattal, az nagyon sokat jelentene nekem. Előre is köszönöm minden kedves olvasómnak, esetleg idetévedőnek, aki szavaz rám! Ha nem lenne mindenki számára egyértelmű, akkor megemlíteném, hogy a Melissa Bane - Magic World-re kell szavazni. Kérek mindenkit, akit kicsit is érdekel a történetem vagy megfelelőnek talál arra, hogy rám szavazzon, az tegye meg. Nektek csak pár percbe telne, ami nekem sokat jelentene. Tehát, ha (!) sikerülne elérnem valami kiemelkedő helyezést, (első, második, harmadik) akkor mindenképpen hosszabb fejezettel érkeznék, avagy dupla résszel. Mindez csak rajtatok múlik! Ha szavaztok, akkor kérlek nyomjatok egy pipát az 'elolvastam'-ra, és így tudni fogom, hogy hányan voksoltatok rám. KÖSZÖNÖM MINDENKINEK, TI VAGYTOK A LEGJOBBAK!! :D <3 <3

Addig is hoznék egy képet, egy szereplőről, akinek fontos szerepe lesz majd a történetben. 

Vajon ki ő?

Talán Stefy újabb barátnője?

Esetleg ellensége?

Megmentője?

Vagy Nate-nek barátnője lesz?

Lehet, hogy ezek közül egyik sem?

Várom elképzeléseiteket ide kommentben!

xoxo Melissa

Tizennyolcadik Fejezet

Sziasztok! És íme, most nem is olyan későn, meghoztam a tizennyolcadik fejezetet. Ez a rész hosszabbra sikeredett, mint az eddigiek. Remélem elnyeri tetszéseteket! Várom véleményeiteket, akár pipa, akár komment formában. A két hét leforgása alatt újabb két díjjal gazdagodtam. Ezúton is szeretném ezeket megköszönni Liliana Carternek és Esztinek! :D Illetve köszönöm Nektek, hogy olvassátok a történetemet. Jó olvasást! :)

Nem kívánt esküvő

Kelletlenül elvettem a Chance kezében tartogatott ruhát. Berontottam a legközelebbi szobába, amely szerencsémre a fürdőszoba volt, és magamra zártam az ajtót. Ez a hely kulturáltabb volt, mint a lakás többi része. A szennyes tartóban púpozva voltak a ruhák, annyira sok volt, hogy szinte kifolytak a helyükről. A szobának a falai gyönyörű kék márványcsempékből voltak. Rögtön az ajtó mellett jobbra volt egy tükrös szekrény, amelyben a mosdókagyló volt. Ennek is csodálatos fehér színe volt. Ezzel szemben egy régimódi kád volt kék függönnyel elválasztva. Kicsit arrébb egy átlagos, fekete WC csésze volt. Egészen elfogadható volt ez a hely.

Ha Chance ide is utánam jön, nem gondolkodok, megölöm.

Kibújtam cipőimből, amelyeken meglátszottak az elmúlt napok gyötrelmei. Piros blúzom tiszta por volt, még rajta éktelenkedtek a varázsszeres foltok, anyaga néhány helyen meg is nyúlt egy kicsit. Farmernadrágom sok helyen elszakadt, főleg a térdénél, ahol elestem.

Beálltam a kádba, mivel a fürdés is bőven rám fért. Húsz perc alatt nem fürdök le, ezért maradt a zuhanyzás. A vizet egészen melegre állítottam és hagytam, hogy végigcsurogjon rajtam. Jót tett nekem és erővel töltött fel, hogy lemoshatom az elmúlt napok szennyeződéseit. Hajmosásra is szükségem lett volna, de arra már nem maradt volna időm.

Mikor kellően felfrissítettem testemet, kikászálódtam a kádból. Mivel női tusfürdővel nem találkoztam, ezért be kellett érjem a kézmosó szappannal. Törölközőt szintén nem találtam és Chance-t sem hívhattam be, így varázslathoz folyamodtam.

Képzeletemben megjelent egy puha pamuttörölköző. Varázsigét mondtam, majd csettintettem egyet. Kezemben megjelent az említett darab, amivel megszárítottam nedves testemet.

Felvettem a ruhát, amelyet bárhogy húzogattam nem takarta el fehérneműmet. Ismét varázslatot kell használjak. Részletesen magam elé képzeltem a ruhát, de nem egy újat, hanem a régit, azt kell most megváltoztatnom. Tüllből készült alsórészén végigfuttattam ujjaimat. Arra gondoltam, hogy sokkal hosszabb lesz és elképzeltem úgy. Éreztem, ahogy kezemet egyre lejjebb húzom és már nem a bőrömet, hanem az anyagot tapintom. Kinyitottam szememet és a varázslat tényleg sikerült. Szoknyám a földet súrolta, alsó rétege selyemből, fölső rétege tüllből készült, csípőmnél még mindig ott volt a sztreccses szatén öv. Fölső része továbbra is csillámlott. A fátylat hajamba tűztem, amely fokozatosan omlott hátamra. Szépnek is lehetett volna nevezni, hogyha nem kényszerből veszem fel. Cipőt ugyan nem adott a fiú, de nem érdekelt. Nem az a lényeg most, hogy szép legyek, hanem hogy túléljem. A házasságot meg lehet szakítani, így ezzel nem lesz gond, az agymosással már annál inkább.

Remegő kézzel kinyitottam az ajtót. Chance természetesen már ott állt és várt rám. Arcán kaján mosoly ült.

- Lassú voltál. Már majdnem utánad kellett menjek - lehelte Chance. Most is közel állt hozzám, annyira, hogy még lélegzetvételét is hallottam. - Okos kislány vagy te - szólt és tekintetével végigmérte a ruhámat. - De ez nem sokáig marad így - mondta és éreztem, ahogy ruhám visszanyeri eredeti alakját. Alja folyamatosan fogyott, már csak a combom tövét súrolta.

- Szemét! - öntött el a méreg. Arcom piros lett a kínos helyzettől.

Erőmet megint a ruha hosszabbítására fordítottam. Az anyag már a térdemig ért, amikor megint fogyni kezdett. Chance ereje és az enyém vetélkedett egymással. Az egyik növesztette, a másik fogyasztotta a ruhát. Hol csökkent, hol nőtt.

- Hiába minden próbálkozásod! Erősebb vagyok nálad, jobb boszorkánymester vagyok, mint te! - kiáltotta és egy lépést tett felém. Közelebb volt, mint eddig. Egy centi sem választott el tőle. Hátrálni akartam, de az ajtónak ütköztem.

- Tudni akarod, hogy miért tűnt el a varázserőd, amikor megszöktél? - kérdezte kihívóan, majd egy rántással leszedte magáról pólóját és az egyik halom tetejére hajította. - Tetszik a látvány, mi? - érdeklődött és meg egyet lépett felém. Kezemet meztelen mellkasának támasztottam és egy erős mozdulattal ellöktem magamtól. Undorodtam a helyzettől annak ellenére, hogy mellkasa tökéletesen ki volt dolgozva és hasán is látszódott mind a nyolc kocka, de ez sem ért fel Adam látványával.

- Tudom, hogy mi történt akkor - jelentettem ki, mintha az utolsó mondatát meg sem hallottam volna. - Amikor dimenziót ugrottam, eltűnt az erőm - mondtam teljes magabiztossággal.

- Tévedsz - rázta meg a fejét és szemembe nézett. - Az apám vette el - hangsúlyozta ki az apám szót. - Lehet, hogy azt mondták, nem veszik el, csak akkor, ha azt választod. De így is, úgy is megtették volna. Nem számított, melyik mellett döntesz. Csodálkozom, hogy egyáltalán visszatért… Nem kellett volna… Emberként nem bírtál volna élni… Belepusztultál volna! - mondta ki kegyetlenül. - Ha az apám vagy a tanács észreveszi, hogy van erőd, akkor nem fognak kegyelmezni, végleg elveszik! - ujjait végighúzta karomon, majd megállapodott a kezemnél. Kirázott tőle a hideg.

Meghökkenve álltam előtte és kirántottam szorításából a kezemet.

Tudtam, hogy igazat mond, mégis próbára akartam tenni. Viszont én nem mondhatom el neki az igazat, még a végén továbbadja az apjának. Abból a harcból biztos nem kerülnék ki győztesként.

- Nem hiszem el - tagoltam a szavakat.

- Akkor csak figyelj! - emelte fel a hangját. Kezemért nyúlt, én pedig odaadtam neki. Kezemet mellkasára helyezte, pont a szíve fölé. - Az apám vette el az erődet - szólt színtisztahangon. Az apám szót most is pont ugyanúgy mondta. Figyeltem szívdobogását, de most sem tért ki a megszokott ütemből. Igazat mondott és teljesen hihető volt az egész. Pofonegyszerű volt és reális, nem tudom, hogy nem jutott eszembe.

Kopogás hangja töltötte be a teret. Kezemet elhúztam és az ajtónak támasztottam. Sebezhető voltam.

Chance ellépett tőlem és magára vett egy másik pólót. Nem azt, amelyiket levette, hanem egy másikat, amely a leghatalmasabb kupac közepén hevert. Kihúzta a ruhadarabot, mire a teljes halom ledőlt. Felvette és a zaj irányába sietett. Most volt a legjobb alkalom a szökéshez. Körbetekintettem, de egyetlen alkalmas ablakot sem találtam. Az egyik túl kicsi volt ahhoz, hogy kiférjek rajta, a másik be volt szögezve, valahol meg szimplán tele volt rakva tárgyakkal. Túl nagy zajt keltenék azzal, hogyha ennél próbálkoznék.

Csalódottan visszadőltem az ajtónak.

- Stefy, drágám! Gyere ide! - szólt mézes mázas hangon a fiú.

Gondolkodás nélkül az ablakhoz rohantam. Be kell vetnem a teleportáló varázslatot. Csak három métert tudok vele megtenni, de nem számít, legalább kijutok innen. Eltudok innen szökni. Erősen koncentráltam és a szabadba képzeltem magam. A varázsige szavai nehézkesen jöttek a számra, de eszembe jutottak. Ám ahelyett, hogy kint találtam volna magam, Chance ölelő karjaiba zuhantam.

- Varázslattal se ki, se be nem lehet jutni - tájékoztatott és továbbra is karjaiban tartott.

- Tegyél le! - szóltam. Üvöltöttem volna, de nem tehettem meg, mert a pap tekintetét éreztem magamon. A férfi idős volt, haja fogyatkozott, csak a füle mögött meg a feje hátulján nőtt már. Őszülő félben volt. Kedvesen nézett rám, mégis zavaró volt, mikor tekintete rajtam időzött. Termetét tekintve alacsony volt. Egy fekete, papi, bársonyöltözet volt rajta.

- Gyerekek! - szólt tekintélyt parancsolóan a pap. - Erre most nincs időm, vannak egyéb dolgaim is, amit még el kell intéznem a mai nap folyamán - szólított fel minket mély, bariton hangján. 

Chance letett a lábamra, én pedig jó messzire, amennyire csak lehet, elhúzódtam tőle. Kezemet szoknyámhoz érintettem és újra megnövesztettem azt. Most Chance nem mert beleszólni, a pap előtt nem. Elképedve nézett rám, de nem tett semmit. Visszafordult az úrhoz, akinek tovább magyarázott valamiről. Nem érdekelt, hogy miről beszélnek, csak abban reménykedtem, hogy olyan dologról, ami nem érint engem, bár erre kevés esélyem van.

Ekkor néztem először körbe, amióta a fiú visszahelyezett a földre. A nappali - ha lehet annak nevezni - fel volt díszítve. A fekete függönyök kicserélődtek fehérre és piros masnikkal kötötték át őket. A teremben végre rend volt. A fotelt, a televíziót és az asztalt a falhoz tolták, egyenes utat engedve az alkalomra felállított lugashoz. Ez különböző színű és fajtájú virágokból volt összedrótozva. Kinti kellék lett volna, ezért is furcsálltam, hogy felállított egyet a házban. Ehhez egy rózsaszirmokkal szórt, piros, arany szegélyes szőnyeg vezetett. Chance komolyan vette a dolgot, hiszen ő tényleg szeretett engem.

- A pap egyben a házassági ügyintéző is - mutatott a fiú a lugas mögötti asztalra, amelyen papírok tömkelege hevert. Chance kezemet az övére helyezte és úgy vezetett az oltár elé. Hányingerem támadt. Mit fog szólni Adam, hogyha elmondom neki az igazat. Valószínűleg nem fogom megmondani, hiába utálok hazudni, ezt meg kell tennem az ő érdekében.

Chance kihúzta nekem a széket én pedig leültem, majd ő is helyet foglalt mellettem. A boldog menyasszony szerepét kellett magamra öltenem. Annak a látszatát kellett keltenem, aki hónapok óta várja ezt a napot.

A pap először Chance elé tolta a papírokat, amelyeket ő nyugodt szívvel és mosolyogva írt alá. Aztán rám került a sor. Végig néztem a szerződést, mik a feltételei, hátrányai és előnyei. A szemem megakadt egy mondaton.

Az Ombrisban kötetett házasság nem szakítható meg, csak kiváltó okok miatt.

Ez a rész tovább folytatódott és megannyi új információval látott el engem. Itt nem szakítható meg, de máshol igen. Megvan a kibúvóm.

Reszketve emeltem kezemet az aláírandó rész fölé. A toll hegyét a papírra a nyomtam és végigszántottam gyöngybetűimmel.

Megtettem, most már érvényes a házasság, bár nem értettem, hogy mi jója származik belőle Chance-nek. Ha úgyis a tanács elé visz, akkor teljesen mindegy, hogy kije vagyok és kije nem.

Ezután eldaráltuk a házassági fogadalmat, aminél legszívesebben csukva tartottam volna a számat. El kellett fogadnom férjemül, amire szintén nemet mondtam volna. De nem tehettem.

Most pedig a legrosszabbra kell felkészülnöm, az agymosásra.

Miután a papnak Chance megfizette munkálatait, a szobájába vezetett. Ott egy székre ültetett és a kezemet hátrakötözte. Nem akartam engedelmeskedni, de ő megfenyegetett. Ismét.

Ebben a szobában szintén rendetlenség volt, nem csinált rendet a tiszteletemre. Itt is gyér volt a felszerelés. Egy franciaágyból, szekrényből és asztalkából állt az egész. Pont, mint az én vendégszobám, mielőtt Nate beköltözött. Szökésre itt sem volt esélyem, mivel ennek a szobának nem volt ablaka.

A varázserőmmel ugyan ki tudnám oldani a kötelet, de nem érne semmit. Nem tudnék elfutni, mert Chance rajtam tartja a szemét. Innen nincs menekvés.

Chance valamiféle gyógynövény port szórt körém a földre, amelynek nagyon erős és tömény szaga volt. Szerencsémre nem kábított el. Akkor nem bírtam volna szabályozni a varázslatot. Bűbájt mormolt, amelyből egy szót sem értettem, de nem azért, mert latinul volt, hanem mert hadart és szavai kivehetetlenek voltak. A varázslattól el kellett volna elaludjak, de ez nem történt meg. Lehunytam a szememet, hogy Chance meg ne tudja, hogy ébren vagyok. Körülöttem mászkált, de nem tudtam mit csinált. Olajt öntött a fejemre, amelyet aztán jól belém is passzírozott. Ezért még kapni fog.

A következő percek vagy akár órák, kimaradtak, mert elaludtam. Tehát mégsem sikerült megakadályoznom a varázslatot. Az emlékeim kezdtek széthullani. Úgy éreztem, hogy helyesen cselekedett Chance. Belezavarodtam mindenbe. A legfőbb ideje, hogy aludjak.

- Gyere, drágám aludni! - szólt Chance és eloldozott majd felhúzott a székről. Magához vont és megcsókolt.

xoxo Melissa