Tizennegyedik Fejezet

Sziasztok! Na itt is lennék a beígért fejezettel. Remélem tetszeni fog Nektek, jó olvasást! Annyit még szeretnék mondani, hogy a másik blogomon (LINK), amit Faith-tel közösen vezetek, azon blogverseny zajlik. Úgyhogy akinek van blogja és kedve, az nyugodtan jelentkezzen! :)

Nincs más választásom

- Stefy, ha te nem teszed meg, akkor mástól mit várjak - mondta csalódottan és hirtelen ökölbe szorította a kezét. Az asztal felé emelte, hogy rácsapjon, de végül mégsem tette, kinyújtóztatta ujjait.

Nem akartam belemenni, mivel akkor magamat is veszélybe sodornám. Nem akartam kockáztatni. Nem akartam, hogy elfogjon a tanács. De valami mégis vonzott ahhoz, hogy megtegyem. Egy érzés, aminek nem tudtam ellenállni. Ráadásul a bátyám, és érte meg kéne tennem.

- Kérlek, Stefy, nem maradhat rajtam ez a varázslat. Különben is utálom ezt a külsőt és nem akarok ilyen satnyán kinézni. Nézed meg a hajam, olyan, mintha fehér lenne. Könyörgöm, segíts rajtam - nyafogott Nate úgy, mint egy kisgyerek.

- Megteszem - egyeztem bele. Nem volt könnyű egy olyan dologban részt venni, amiben egyáltalán nem akartam. Olyan szívfacsaró érzés volt.

- Köszönöm - mosolyodott el és már sietett is volna tovább, hogyha nem fogom meg a vállát.

- Nate! - szóltam rá. - Még semmit sem mondtál el - nyeltem egy nagyot, és elkezdtem felsorolni a bennem lévő kérdéseket. - Mikor kel indulnom? Milyen növényt kell elhoznom? Hogy néz ki az a növény? Hol található az a növény?

- Ja, persze! - nevette el magát. - Egy perc - kacsintott és otthagyott engem a konyhában.

Több perc is eltelt mire Nate visszatért, de úgy éreztem megérte. Egy hatalmas, poros könyvet nyújtott felém. Majd leülve mellém a székre, felcsapta könyvet hátul, a tartalomjegyzéknél. Ujjaival követni kezdte a sorokat és a lap közepe táján megállította azt. Odalapozott a megfelelő oldalszámhoz és elém tolta könyvet.

- Ez lenne az! - mutatott rá Nate egy rajzra, amely egy lila virágot ábrázolt és az Acontium napellus névre hallgatott. A növénynek lila színű hosszú szirmai voltak, amelyek lefelé konyultak. Méretes szárán tüskére hasonlító összetett levelek ültek. Az egész virág csodálatosnak, kábítónak tűnt. Szememmel végigpásztáztam a sorokat, hogy rábukkanjak a virág előfordulásának helyére, ám az sehol sem találtam. Felhasználásánál többek között szerepelt a holtakkal való beszélgetés és az állatmérgezés is, de ellenanyagként is szerepelt egy másik növénnyel párosítva. Ezen felül méreg az embereknek is. Milyen szerencse, hogy én nem vagyok ember.

- Ez csodaszép - szóltam csillogó szemekkel. - Ezt hol találom meg? - tettem fel azt a kérdést, amelyre nem találtam meg a választ.

- Ombris hegyvidékein, azokon a hegyeken, amelyek északon fekszenek. - Számomra ezek az információk hasztalanok voltak, hiszen nagyon régen voltam Ombrisban és akkor sem volt azon a tájékon, amikor még ott éltem. Megrántottam a vállam és kérdőn néztem Nate-re, mire ő hezitálva folytatta. - Azok a hegyeken terem meg, amelyek a házunktól balra fekszenek.

- Ezt nem gondolhatod komolyan - ijedtem meg, annak a gondolatnak a hatására, hogy vissza kell térnem az otthonomhoz.

- Pedig halálkomoly - szólt halkan. - Eltudnál menni holnap?

- Nate, ennyit nem lóghatok a suliból, kirúghatnak - ráztam meg a fejem nemtetszésem jeléül.

- Stefy, ha nem szakítjuk meg a varázslatot, örökre így maradhatok - mutatott végig magán. - De szerezhetek neked igazolást, avagy megállíthatom az idő egy bizonyos pontig - húzta féloldalas mosolyra a száját.

- A másodikat választanám - vettem könnyedebbre a figurát.

- Rendelés felvéve! - kiáltotta el magát boldogan. - Akkor ma éjféltől csütörtök éjfélig megállítom az időt. Ne felejtsd el, ez csak itt működik, Ombrisban ugyanúgy telni fognak a napok. Tehát hogyha visszaérsz, akkor itt még mindig hétfő lesz, de Ombrisban már csütörtök - kezdett hangosan gondolkodni Nate. - Előkészítek mindent, ami szükséges lehet az utadra és a varázslathoz egyaránt, te addig menj fel pihenni, mert hosszú és gyötrelmes napok állnak előtted - küldött fel engem a szobámba én pedig engedelmeskedve neki, felcaplattam a lépcsőn és arra a három órácskára lehunytam a szemem. Nem gondolkoztam azon, hogy a nappali ruhában fekszem le, hiszen az most úgy sem volt fontos.

Szinte el sem aludtam, amikor Nate először szólongatással próbált meg felébreszteni, majd vállamnál fogva elkezdett rázni. Idegesen rácsaptam a kezére, mert semmi kedvem sem volt felkelni. Talán egyszerűbb és könnyebb lett volna, hogyha el sem elalszom. Akkor még nem voltam fáradt, de most már az vagyok.

- Szólnom kell Adamnek - motyogtam Nate-nek, aki mostanra a lábamnál kezdett húzni, hogy kiszedjen, de én ellenálltam, és erősen kapaszkodtam az ágy keretébe.

- Majd szólok neki - szólt Nate lihegve.

- Nem, én szólok neki. Nekem kell szólni neki - mondtam halkan, mert nem sikerült hangosabban beszélnem.

- Ha szólhatsz neki, akkor végre felkelsz? - próbált meg egy egyezséggel rábeszélni a felkelésre.

- Rendben - egyeztem bele, mivel ez neki is és nekem is egyaránt megérte.

Először felültem, aztán felkeltem az ágyamból, amely még mindig hívogatóan terült el az ablakom előtt. Majd két nap múlva, újra lefekhetek bele.

Meg sem fordult a fejemben, hogy Adam most ne lenne ébren, bár az igazat megvallva az is egy lehetséges opció volt, hogy alszik. Pár perc séta után megérkeztem Adamék házához és halkan bekopogtam az ajtón. Mivel ezt hasztalannak vélten, ezért inkább becsöngettem az éjnek évadján. Kívülről is hallottam a csengő dallamos búgását. Nem kellett várnom sokat, mire Adam édesanyja, Tiara jelent meg az ajtóban.

- A szívbajt hoztad rám, Stefy! Te meg mit keresel itt? - nézett rám kétségbeesetten Tiara és a hatás kedvéért mellkasára tette a kezét.

- Adammel szeretnék beszélni. Ha esetleg ébren van, tudnál neki szólni, hogy jöjjön ki? - mondtam céltudatosan és egyet előrébb léptem.

- De éjfél van - szólt fáradtan. - Azt nem említettem a múltkor, hogy Adamnek szüksége van legalább nyolc óra alvásra? - kérdezte szinte suttogva.

- Ezt nem hiszem el! Elfelejtettem! - csaptam a homlokomra. - Ezek szerint most alszik? - kérdeztem félve.

- Igen - bólintott -, de ha gondolod, megnézhetem a kedvedért.

- Azt megköszönném - helyeztem át súlyomat egyik lábamról a másikra.

Tiara besietett a házba, én pedig tovább álldogáltam az ajtóban. Gondolhattam volna arra, hogy megjelenéssel felkeltem Adam anyját, de abban a percben nem izgatott, amikor becsöngettem. Csak arra gondoltam, hogy értesítsem Adamet. Talán semmit sem ért, hogy ide eljöttem, talán ért valamit. Abban a pillanatban nem tudhattam. Őszintén reméltem, hogy Adam ébren van. A szemébe akartam mondani, hogy elmegyek Ombrisba. Nem akartam azt, hogy Nate mondja el Adamnek. Abból semmi jó sem származna.

- Nekem nem válaszol, de ha gondolod, megpróbálhatod - jött vissza hozom Tiara.

Tiara szabaddá tettem előttem az ajtót, én pedig beléptem a házba. Az előszobában kiléptem magassarkúmból, hogy a fapadlón ne hallatszódjon cipőm koppanása. Rögtön Adam szobája felé fordultam. Ám az ajtóban megtorpant. Fogalmam sem volt, hogy kopogjak-e vagy sem. Ott álltam egyhelyben, majd Tiara, kisegítve engem, gyengéden belökte az ajtót. Könnyed léptekkel szeltem át a szobát és az ágyán fekve megpillantottam Adamet. Háton fekve aludt, egyik kezét a párnája alá fektette, másik kezét pedig teste mellett nyugtatta. Haja kócosan keretezte fejét. Mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt. Elragadtató látványt nyújtott. Mikor Adam ágyához értem, becsukódott mögöttem a nyílászáró. Egyedül maradtam a szobában az alvó Adammel.

- Adam? - szólítottam halkan az alvó fiút és kezemmel végigsimítottam az arcán. Érintésem hatására Adam szempillája megremegett. Mintha próbálta volna kinyitni a szemét. - Adam? - szóltam újra. - Én vagyok az, Stefy.

Adam végre kinyitotta a szemét és kicsit hunyorogva, rám emelte tekintetét. Karját kinyújtóztatta, majd egy hatalmasat ásított.

- Hát te? - kérdezte rekedt hangon.

- Valamit mondanom kell - mondtam titokzatosan, pedig egyáltalán nem akartam kertelni.

- És nem várhatott volna reggelig? - kérdezte egy halovány mosoly kíséretében.

- El kell mennem Ombrisba - fújtam ki a levegőt.

- Micsoda? - kérdezte a kelleténél hangosan, kikerekedett szemekkel. Felült az ágyában, így én is letudtam telepedni mellé. - Ugye csak álmodom? - rázta meg ijedten a fejét, mintha nem akarná elhinni azt, amit az imént mondtam.

- Nincs más választásom - susogtam. - Ellenanyagot kell szereznem, egy bizonyos Acontium napellust. Ha nem megyek el Ombrisba, Nate örökre ilyen formában maradhat. Nem tudom, hogy te észrevetted-e, de Nate-nek már napokkal ezelőtt vissza kellett volna változnia - hadartam úgy, hogy szinte levegőt sem vettem közben.

- Stefy, mindig van választásod - szólt lassan Adam. - Mellesleg Nate is eltudna menni!

- Nem mondanám. Neki sokkal hosszabb a listája, mint az enyém - ráztam meg gyorsan a fejem.

- De nem mehetsz el! Elfoghatnak, Stefy! - fogta meg a kezemet. Tekintetéből és hanglejtéséből csak úgy sugárzott az aggodalom.

- Natenek sokkal több dolog van a listájának. Ennyivel tartozom neki.

- Stefy, az életeddel nem tartozol neki! - nevetett fel harsányan, nem úgy, ahogyan szokott. Ebben a nevetésben inkább volt gúny, mint vidámság.

- Sajnálom, Adam, de muszáj lesz megtennem - mondtam lassan és egy puszit nyomtam az arcára. - Szeretlek.

- Én is téged. Vigyázz magadra! - húzott közelebb magához, pedig már pont indulni akartam. Egy csókkal köszönt el tőlem, ami egy utolsó löketet adott nekem az útra. Ebből két napig egyáltalán nem fogok kapni.

Elléptem Adamtől és egy utolsót szóltam neki:

- Nate leállította az időt, de mi attól független tudunk még beszélni.

Adam nem válaszolt, csupán egy bólintással. Kezével intett még egyet én pedig kint találtam magam a házból.

Adammel még lehetőségem nyílhat beszélni, mivel a boszorkánymesterekre nem hat ki a varázslat. Talán még Abbyvel is tudok beszélni, bár az esélytelen.

xoxo Melissa