Nyolcadik Fejezet

Sziasztok! Meghoztam az új részt! Ebben a részben Anthony nagyobb szerepet fog kapni és kicsit megismerhetjük a történetet az ő szemszögéből is. FIGYELEM! Ez a rész egy címet tartalmaz, amely nem valódi, csupán kitaláció! Remélem tetszeni fog! Jó olvasást!! :)

Gondolataidban járva

Másnap délután ismét átjött hozzánk Abby és Adam is, hogy megtudjuk a tegnapi nap eseményeit Nate, pontosabban Anthony szemszögéből. Letelepedtünk egy körbe a nappali szőnyegén és törökülésben maradtunk. Nate kinyújtotta felém a kezét, amire csodálkozva néztem, majd megfogtam, de ő értetlenül kirántotta.

- Mit csináltam rosszul? Azt hittem ezt kell? - furcsálltam a helyzetet.

- Csak illeszd rá, nem kell megfogni - szólt higgadt hangvétellel és a kinyújtott kezem alá illesztette a sajátját. Másik kezemet Adam felé tartottam, amit ő gyengéden megérintett. Abby is kitárta a kezeit és így kész is voltunk a körrel.

- Mondjátok utánam! Cogita! Memento! - mondta könnyed hangvétellel a varázsigét. A szavai árulkodtak arról, hogy milyen jól tud latinul; kiejtése tökéletes volt.

- Cogita. Memento. Cogita. Memento - hangzott egyszerre és már szinte benne is voltunk Nate gondolataiban, amikor Abby megszakította a kört és hirtelen felállt.

- Bocsi, mindenkitől, de rájöttem, hogy valakinek figyelnie is kéne - magyarázkodott Abby.

- Teljesen igazad van - értett egyet Nate -, de akkor lesz vége az „utazásunknak”, amikor én úgy gondolom, hogy elég lesz. Akkor keltek fel, amikor én is - magyarázta idézőjelet mutatva a levegőbe.

- Ezt értem, de ha valaki megzavar minket? - gondolkodott logikusan.

- Ez esetben, ki akarsz maradni a buliból? - szólt Nate egy kacsintás kíséretében.

- Valakinek muszáj lesz és valószínűleg Adamnek és Stefynek fontosabb lenne látnia - jelentette ki kedvesen.

- Majd te is láthatod - mosolygott rá Nate. - Külön, csak neked - folytatta, amitől Abby elpirult és szóhoz sem jutott. - Akkor kezdjük előröl! Abby, te pedig mindenképp kelts fel, ha valami gond lesz! - szólt és újra megfogtuk egymás kezét.

- Cogita. Memento. Cogita. Memento. Cogita - hangzott el többször egymás után a varázsige. A testem bizsergett a varázslat hatásától. Melegség járta át az egész valómat. Lehunytam a szememet, mivel a srácok is így tettek. Most végre ténylegesen sikerült kapcsolódnunk Nate emlékezetére.

Anthony a szobájában található fekete ajtón át kisurrant a szabadba. Amint elhagyta a házuk tájékát, nagy léptekkel sietette tovább. Jól tudta, hogy a szülei nem tesznek semmit, azért mert kilógott hazulról; mivel már így is ő volt az egyetlen gyerekük, aki nem költözött el onnan. Anthony volt az egyetlen reményük és a szeme fényük. Legkisebb gyerekként nem nehéz kedvencnek lenni. Bár sokat tett ellene, hogy ne legyen a mami pici gyereke, mégis csak egyre közebb került hozzá. Mindenegyes rossz tettével és félrelépésével az anyja még inkább megakarta óvni.

Bekanyarodott a sarkon, majd tovább haladt a cím felé, amit Stefy megadott neki. A ház, ami előtt megállt, eltért a szomszédos házaktól. Ez egészen másképp nézett ki. Kimagaslott a többi közül és már az utca végéből látni lehetett. Akkor nem gondolta, hogy ide kell majd jönnie. Egészen félelmetesnek hatott a szürke téglákból álló falaival és sötétségével. Még egyszer megnézte a házszámot. A cetli, amire leírta a koordinátákat megegyezett a házon lévővel. Mindkettőn ott állt a 36-os házszám. Leküzdötte a félelmét, nyelt egy nagyot és bekopogott a hatalmas ajtón, amibe egy spirálforma volt vésve és át lehetett rajta látni. Elsőre nem jött ki senki, majd másodjára sem ezért, kinyitotta azt és bement a helyiségbe. Végighaladt a folyosón minden egyes szobába betekintve, majd végül megtalálta azt a szobát, amit keresett. Ez jóval eltért az eddigiektől. Ennek világos volt fala és bútorok is inkább fehérek voltak. Odalépett az íróasztalhoz, ami az ablak előtt állt. Az asztalon egy köteg papír és egy halom könyv foglalt helyet. Végigfuttatva ujjait a könyveken megtalálta az egyetlen fekete borítósat. Egy hirtelen rántással kiszedte azt a helyéről, aminek hatására a felette lévő irományok leestek a földre, föltárva elé a legfelső tartalmát. Az egyik oldalon egy ábra volt egy kacskaringós virágról, aminek a nevét nem lehetett kiolvasni, mert összefolytak a betűk. A másikon pedig egy hosszadalmas szöveg, amit nem értett, mert idegen nyelven volt íródva. Mérgesen összecsapta a könyvet és visszarakta a többivel együtt a helyére. Megfogta a könyvet, amit Stefy kért tőle és a sporttáskája mélyére süllyesztette. Lassan elhagyta a szobát. Visszaérve a bejárati ajtóhoz valaki megszólította.

- Ki vagy te? - kérdezte egy erőteljes férfihang.

- Anthony Writh - szólt a fiú és megfordult a hang irányába. Egy nagydarab széles vállú, erős testalkatú férfi állt előtte, akinek a vállig érő fekete haja volt. Fekete köpenybe burkolózott, ami a földet súrolta.  Anthonyt kirázta a hideg a látványától.

- Mit keresel te itt? - folytatta mogorván a kérdezősködést.

- A barátnőm küldött ide valamiért - mondta félénken, de jólesően a szavakat, mivel a barátnőjének vallotta a Stefyt ezelőtt az ember előtt.

- És hogy hívják a te kis barátnődet? - érdeklődött megnyomva az utolsó szót.

- Ez nem hinném, hogy magára tartozik - rázta meg gyengéden a fejét.

- Felőlem hallgathatsz is, de annál fájdalmasabb és hosszadalmasabb lesz - sziszegte fenyegetően.

Anthony éles szúrást érzett a tüdejében, majd a torkában és kiszáradta a szája. Úrrá lett rajta a fájdalom és beszélni kezdett. - Stefanie Brandynek hívják - préselte ki a szavakat, majd újra visszatért belé az élet. Ismét tudott nyelni és lélegezni is. Vibrálóan világos kezével megmasszírozta a nyakát.

- Örülök, hogy beszélni kezdtél - bólogatott elismerőn.  - Már csak egy kérdésem lenne. Hol lakik ez a leányzó? Ha erre válaszolsz el is mehetsz - emelte fel a fejét.

- Azt… nem mondhatom el - mondta falfehér arccal.

- Talán még kérsz a haragomból? - fenyegette meg.

- Nem… Dehogyis… - dadogta. - Itt lakik nem messze.

- Ez nem elég! Beszélj söpredék, különben nem látod soha többet! - szólt élesebben, és Anthony újra nehezebben kezdett lélegezni. Szinte összeroppant az érzéstől.

- A Treaten Street 43 alatt lakik - mondta ki a szavakat fájdalmasan és összeszorította a száját. Kikotyogta ennek az ismeretlennek Stefy hollétét. Ezt még meg fogja bánni. Ha nem ő, akkor a lány biztosan; mert jó vége nem lehet.

- Örvendek, hogy egy ilyen segítőkész fiatallal találkoztam. Az ígéretemet betartom, úgyhogy el is mehetsz - mondta kimérten a szavakat és kezet nyújtott felé. Anthony ahelyett, hogy elfogadta volna a gesztust kiviharzott az ajtón és vissza se nézett addig, amíg el nem ért az utca sarkáig. Ekkor valamennyire lelassította a lépteit. Hazafelé vette az irányt. Nagyon megrázó volt neki ez a találkozás. Korábban sosem találkozott ilyen emberrel. Bűvésznek gondolta vagy valami ilyesminek.

Hazaérve csak a kocsi kulcsáért ugrott be, de azt is észrevétlenül tette. Csak remélni tudta, hogy megengedik Stefy szülei, hogy láthassa őt. Amióta David bemutatta őket egymásnak, azóta szerelmes a lányba.

Nate emlékei halványulni kezdtek, majd teljesen eltűntek. Elengedtük egymás kezét. Csináltam egy fejkörzést, hogy kiropogtassam fájó nyakamat, majd felálltam a szőnyegről és elkezdtem feldolgozni az előbb látottakat. Ezek szerint Anthony elárult a tanácsnak és tudják, hogy hol tartózkodom. Addig van időm, amíg meg nem jelölik a házat, akkor majd rekordsebességgel kell elhagynunk az otthonom.

- A barátnője? - kérdezte Adam röhögve.

- Amikor meghallottam, majdnem elnevettem magam, de nem tudtam - válaszoltam.

- Majd felvilágosítom ki Stefanie Brandy barátja valójában - hangoztatta a szemembe nézve.

- Rendben - szóltam, majd odaléptem Adamhez és hozzá simultam. Kezével végigsimította a hajamat. A szívem hevesebben kezdett verni, nagyon jól éreztem magam.

- Hallottad, hogy Anthony elmondta, hogy hol lakok? - súgtam a fülébe.

- Hallottam - mondta halkan. - Akkor mi lesz?

- Majd elmegyek, ha megtalálnak - jelentettem ki még mindig suttogva.

- Én is megyek veled - szólt, s egy puszi nyomot a fejem búbjára.

- Úgy gondoltam én is - öleltem át szorosabban.

- Mit pusmogtok ti? - hallottam meg Nate hangját és felé fordultam.

- Lényegtelen - legyintettem. Úgy tűnt Nate ennyivel is beérte, mert megint Abbynek kezdett ecsetelni valamit. Adam a vállamnál fogva maga felé fordított. Elmosolyodtam, majd Adam fülébe súgtam. - Szerinted nem kéne neki elmondani?

- Szerintem tud ő róla - mondta.

- Akkor meg miért nem szólt nekem? Miért nincs totálisan kiakadva? Miért nem ijedt meg? - záporoztam a kérdéseimmel.

- Nem tudom - szólt, és ujjait végigfuttatta az arcomon. - Valamikor csak rájön. Addig is hallgassunk róla.

Nem válaszoltam neki, csupán egy bólintással jeleztem beleegyezésemet. 


xoxo Melissa