2014. január 25., szombat

Ötödik Fejezet

Sziasztok! Meghoztam az ötödik részt! Remélem tetszeni fog! Ha érdekel a történet kérlek iratkozz fel, pipálj vagy komizz! Jó olvasást! :))


Én és Te

Adam nagyon jó hangulatában van, úgyhogy számíthatunk tőle erre-arra.













A park felé tartottam, ahol Adammel megbeszéltem, hogy találkozunk. Mivel a nap kissé unalmasan telt, eldöntöttük, hogy eljövünk ide. A nap hétágra sütött és még az ég is tiszta volt. Az út, amely a park felé vezetett tele volt levelekkel. Jó volt most egy kicsit sétálni, teljesen kikapcsolódtam tőle. Az enyhe szél az arcomba csapott. Egyáltalán nem fáztam, pedig csak egy nyári ruhát vettem fel, aminek a felső része rózsaszín, alsó része meg színátmenetesen fekete. A cipőm sem volt a legmelegebb, mivel egy szál magassarkúban voltam, és még harisnyám sem volt, hogy melegítsen.
Amikor odaértem a parkhoz, Adam még nem volt sehol, ezért letelepedtem egy padra, ami egy fa árnyékában állt. A gondolataim teljesen elkalandoztak. Egy hete még Davidel jártam. Daviddel, akiben teljesen megbíztam. Daviddel, akivel nagyon jó barátok voltunk. Daviddel, akihez sok szép és megannyi rossz emlék fűz. Daviddel, aki a szemem láttára csalt meg. Daviddel, aki csak egy buta libának nézett. Ezzel szemben, Adam, egy olyan srác, aki ilyet sohasem tenne meg velem. Már az első pillanattól kezdve levett a lábamról. Mindig próbálkozott és mindig megvédett… Pontosabban három napja. Három napja mást sem csinált. Talán benne nem kell csalódnom. Talán benne végre megbízhatok.
Az gondolataimból egy madár ébresztett fel, aki hangosan elkezdett csiripelni. Hiába forgattam a fejemet jobbra meg balra egyszerűen nem láttam. De valaki mást viszont igen. Adamet. Arcán, mint mindig ott volt az a jellegzetes mosoly. Haját a nap annyira megvilágította, hogy inkább tűnt aranyszínűnek, mint barnának. Lassú, de magabiztos léptekkel közeledett felém. Amikor megpillantott engem a szeme szinte felragyogott.
Örömömben majdnem felpattantam a padról, de mégsem tettem. Elé sietni és a karjai között lenni. Ez lett volna a legbensőbb vágyam. De valahogy nem az én tetteim lettek volna. Az egy másik ember lenne, nem pedig, én, Stefanie Brandy, a magabiztos lány.
Amikor Adam odaért hozzám, mosolygást és csillogást vettem ki a tekintetéből.
- Szia - szólt. - Nem rohansz le? - kérdezte visszafojtott nevetéssel.
- Szia - köszöntem. - Nem az én szokásom, de ha akarod, visszamehetsz és elismételhetjük - mondtam halálkomoly hangon, de a szememből látszott, hogy viccelek.
- Én beérem ennyivel is - mondta és kinyújtotta a kezét felém. Megragadtam a kezét, azt remélve, hogy le tudom rántani magam mellé, de ez sikertelen volt. Helyette ő húzott fel engem. A lábamon alig bírtam megállni és el is estem volna, ha Adam nem tart meg. A szemembe nézett; miközben én még mindig tántorogtam, én így szólt:
- Sohasem éreztem senkivel olyan jól magam, mint veled, Stefanie Brandy.
Oldalra döntöttem a fejem és továbbra is a szemébe néztem. Most tűnt fel, hogy az a szeme, amit először kékeszöldnek hittem, valójában kék színű. - Oh, Adam - szóltam csöppet elérzékenyülve. - Én meg sosem láttam olyan fiút, aki ennyire elakarta érni a célját. Ráadásul meg is szerezte - folytattam.
Adam ajkával gyengéden megérintette az enyémet. Elengedte a kezemet és a derekamra a helyezte az övéit, amivel még közelebb rántott magához. Karjaimmal átkaroltam a nyakát. Olyan forró és perzselő volt a csókja, hogy szinte levegőt alig kaptam, jó érzés töltött el. Adammel lenni jobb volt a világ bármely dolgánál. Az arcom kipirult, a pillanat hevétől. Mást sem akartam csak, hogy vele legyek, hogy ez a perc örökké tartson.
Valakinek a pillantását éreztem magamon, pontosabban magunkon. A bizonytalanságom Adamnek is feltűnt, ezért eltávolodott tőlem.
- Mi a baj, Stef? - kérdezte lágyan.
- Úgy érzem, valaki figyel minket - szóltam. Körbeforgattam a fejemet, de nem láttam senkit. A parkban egy árva lélek sem volt rajtunk meg egy öreg néni kívül. Elképzelni nem bírtam, hogy a néni nézett volna minket, mivel ő a galambjaival volt elfoglalva.
- Senki nincs itt csak én és te - mondta csodálkozva Adam. - Meg az az öreg néni.
- Mindegy - legyintettem. - Valószínűleg csak képzelődtem.
Leültünk a padra, és a fejemet Adam vállára hajtottam. Összefogott kezünk Adam combján nyugodott. Beszívtam erős szappan és dezodor illatát. Ez az illat nem volt semmihez sem fogható. Egészen mámorító volt.
- Nincs kedved valamikor tanulni föcire? Bár úgy is meg fog minket buktatni… - nevette el magát Adam.
- Jó ötlet, tanulhatnánk! Mondjuk hétvégén? - csillant fel a szemem. - Nincs túl sok esélyünk jó jegyet kapni, ezek után, de megpróbálhatjuk - bólogattam mosolyogva.
- Oké, akkor hétvégén - egyezett bele Adam.
- Olyan furcsa, alig tudok rólad valamit - mondtam eltűnődve.
- Mit szeretnél tudni? - érdeklődött Adam.
- Mindent - mondtam kuncogva. - Igazából nem tudom, de szeretnélek megismerni. Például mi a kedvenc ételed?
- A mandarin. Azt szeretem. Viszont, ha te is kérdezel, akkor én is.
- Rendben, akkor felváltva.
- Miért rózsaszín a hajad vége?
- Mert régen rockosan öltöztem, meg minden. Ez az egy, ami megmaradt, abból az időszakomból. Ez még most is tetszik - válaszoltam. - Az én kérdésem pedig, mikor van a szülinapod?
- Március 27-én. Neked?
- December 2-án. Akkor, van testvéred?
- Hé, én jövök! - kiáltott fel Adam.
- Nem, mert már kérdeztél.
- Tényleg - mondta nevetve Adam. - Hát, nincs. Neked van?
- Egy bátyám. Egyelőre nem jut eszembe több kérdés.
- Nekem még lenne egy utolsó. Mi van a szemeddel?- kérdezte.
- Hogy-hogy mi?
- Minthogyha szív alakú lenne - mondta furcsállva Adam.
- Csak a kontaktlencsém - hazudtam. Még nem akartam elmondani Adamnek, hogy azért ilyen a szemem, mert boszorkánymester vagyok, és hogyha túlságosan boldog leszek, akkor ilyen lesz. Nem hitte volna el nekem, kinevetett volna és azt mondta volna, hogy idióta vagyok. Ezt egy ember nem tudja feldolgozni. Túl sok lenne neki.
- Esküdni mernék, hogy az előbb még nem volt ilyen - csóválta a fejét Adam. - De lényegtelen. Ha akarsz valamit még kérdezni, akkor bármikor szolgálatodra állok. Csak hogy tudd, akármit elmondhatsz nekem, bennem megbízhatsz.
- Rendben, és bennem is megbízhatsz.
Időközben besötétedett és a lámpák is felkapcsolódtak. Adam csillagképeket mutogatott nekem, de nem túl sok sikerrel, mert valahogy nem találtam őket. De a legalább a Göncölszekeret sikerült megtalálnom.  Ezt még én is ismertem. Még apukám mutatta nekem, amikor kicsi voltam.  
- Nézd, az a csillag az Orion - a kezét az enyémhez fogva bökött arra, amerre a csillag volt. Így legalább én is meg tudtam találni. Ez volt az eddig leglátványosabb és legfényesebb, amit láttam. - A görög mitológiában, Poszeidón fia volt Orion. Állítólag, Orion, addig üldözte szerelmével Atlasz hét lányát, amíg azok csillaggá nem változtak - mesélte. - Elég morbid egy sztori - mondta maga elé bámulva.
- Az - helyeseltem. - Honnan tudsz te ennyit?
- Anyám csillagász - röhögte el magát kínjában. - Nem fázol? - kérdezte.
- Nem - válaszoltam. Valójában tényleg nem fáztam, egyáltalán nem volt hideg.
- Biztos? - húzta fel a szemöldökét.
- Igen, Adam, biztos. Nem akarok még haza menni- szóltam.
- Ki mondta, hogy haza akarlak vinni? - tette fel logikusan a kérdést. - Én csak át akartalak ölelni - mondta és átkarolt engem.
- Ja, bocs - sütöttem le a szemem. - Ez esetben… fázom - mondtam nevetve és Adam is velem együtt nevetett.
- Tudod, most én érzem azt, hogy figyel valaki - mondta elbizonytalanodva, miután elhalkultunk. Mindketten körbenéztünk. Nem láttam senkit, azóta a néni is elment.
- Aha, megvan, már látom. Nézz oda! - mutatott Adam egy lámpa felé, ahol tényleg állt valaki. Egy fiú volt, akinek hidrogénszőke haja volt. Az állása valahogy túlságosan is ismerős volt. Akkor döbbentem rá, hogy ki is ez az alak.
- Christian - mondtam Adam felé fordulva.
- Ez tényleg ő - ismerte fel. - Jobb, hogyha indulunk - szólt sietősen. - Gyere!
Felálltam a padról és már loholtam is Adam után, aki akkora már el is indult. A cipőmben nem volt olyan könnyű futni, de azért megoldottam.
- Adam, hova sietünk? - kérdeztem csodálkozva.
- Ígérd meg, hogy bízol bennem! - mondta, mire én bólintottam egyet. - Mindent elmondok a maga idejében, de ez a pillanat még nem jött el. Bár lehet, hogy már úgy is tudod.
Átvágtunk a parkon és kiértünk a főútra. Itt azért már egy kicsit lassabban mentünk. Autók haladtak el mellettünk. A fényszórók szinte megvakítottak. A kutyák élesen ugattak. Valószínűleg felvertük az egész utcát. Egy saroknyira voltunk már csak a házamtól. Hátrapillantottam, de szerencsére Christian nem követett minket. Nem is tudtam, hogy mért jelentene egyáltalán nekem veszélyt. Christian eddig nem csinált velem semmi rosszat. Még talán jóban is lehettünk.
A házunk elé érve Adam még adott egy búcsúcsókot és megígértette velem, hogy holnap együtt megyünk be a suliba. Az egészet azzal magyarázta, hogy nem akarja, hogy bajom essen. Látszott rajta, hogy tényleg van valami baj, amiről én nem tudok. 

xoxo Melissa 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése