Tizenegyedik Fejezet

Sziasztok! És íme, meghoztam a tizenegyedik fejezetet. Bocsánat, hogy ilyen későn hoztam, de cserében jó hosszú lett! Az esetleges elírásokat nézzétek el nekem, nem nagyon volt időm átnézni. Jó olvasást! :)

Nyomodban

Amit az ember eltervez, általában sosem szokott úgy sikerülni, ahogy ő azt akarja. Ez volt velem is, amikor nem az ébresztőóra halk duruzsolására, hanem a riasztó észveszejtő sikítására ébredtem. Szélsebesen, ám kómásan rohantam le a lépcsőn, kettesével véve a fokokat. Mikor kifulladva leértem, Nate-et láttam a riasztó gombjaival babrálni. Megint elfelejtette a kódot. Ha harmadszorra is rosszul írja be, nekünk végünk, akkor jönni fog a rendőrség. Félrelöktem Nate-et a szerkezettől és bepötyögtem a helyes számkombinációt.

- Nate, mégis mit csináltál? - vontam kérdőre, mert azért mégis csak hajnali három óra volt.

- Az titok! - mondta és karba fonva a kezét, égnek emelte az orrát.

- Ne már, Nate! Légyszíves mondd el! - kérleltem, és próbáltam neki boci szemeket produkálni, de nem volt hatásos.

- Nem! - rázta meg szórakozottan a fejét. - Majd meglátod! - Ez volt a végszava, mert megfordult és felrobogott a lépcsőn. Egy utolsót pillantott rám és szólásra nyitotta a száját, de meggondolta magát, ismét megrázta a fejét. Aztán mégis megszólalt. - Tudom, hogy mire készülsz, de nem hiszem, hogy könnyű lesz. - Értette, arra, hogy meg akarom találni Abbyt. Valamit tudhat, amit nekem nem mondott el. Valamit sejthetett, ami fájhat nekem.

A tornacipőmet kötöttem be, mikor rájöttem, hogy hatalmas tévedésben vagyok, mivel még mindig pizsama van rajtam. Idegesen lerángattam magamról, az immár bekötött lábbelit. Felsiettem a szobámban és valami olyan ruhát kerestem, ami az ilyen hidegebb órákban tökéletes. Így előkerítettem egy egészen halvány, kék színű, hosszúszárú farmert, hozzá egy babarózsaszín blúzt és egy fehér kardigánt.

Ötletem sem volt, hol lehet most Abby, ezért Anythony felé vettem az irányt, az egyetlen olyan helyet, ami valószínűnek hatott. Nem érdekelt, hogy feltételezhetően alszik; ez most egyáltalán nem számított. Maximum felkeltem, rám amúgy sem szokott mérges lenni.

Nem tudom, hogy miért indultam útnak gyalog, mikor Anthony tőlem autóval lakik, több mint negyvenöt percre. De sétálva ez legalább a háromszorosa. Ennél gyorsabb megoldáshoz kell folyamodnom. Az agyam egyfolytában kattogott és eszembe jutott egy csodálatos, kézenfekvő terv. A varázserőm. Nincs más, csak a portálnyitás. A portálnyitás, ami megannyi erőt és fáradtságot vesz igénybe. Talán mégsem ez a megfelelő gondolat. Továbbhaladtam a járdán és töprengtem, a tökéletes után kutatva. A szupergyors futás is eszembe jutott, de azt pedig teljességgel elfelejtettem. Ezért marad a jól megszokott, többórás sétálás. Hacsak… Ha csak nem jár most a busz. Megálltam a legközelebbi megállóban, ahol leellenőriztem a menetrendet. Ha minden igaz, akkor pár percen belül ide ér. Lekuporodtam a keskeny padra és vártam a hatalmas járműre. Rajtam kívül egy lélek sem tartózkodott itt. Félálomban voltam, amikor a busz hangos csikorgással lefékezett előttem. Felszálltam, és a legelső szabad helyre levetettem magam. Kinéztem az ablakon és figyeltem a mellettünk elhaladó tájat.

A Nap már megjelent a horizontot és narancssárgává varázsolta a tájat. Elérkeztünk a végállomáshoz, ami azt jelentette, hogyha nem kelek fel most, valószínűleg elalszom. A járgány megállt én pedig szinte elestem a hirtelen lassítás hatására. Kipattantam, és Anthonyék háza felé lépegettem. Miért kell ilyen messze lakni? Ha jól emlékszem Anthony a vasút túloldalán lakik, ami a buszpályaudvartól nincsen olyan távol.

Végre valahára, megérkeztem Anthonyék házához. A vöröses színű tető tökéletes összhangban volt az építmény narancssárga falaival.  Az ajtóhoz vezető utat virágágyássor követte végig. A falon kicsi, barna keretes ablakok ültek. Megkerültem a házat és a szemközti végébe álltam meg. Anthony szobájával szemben találtam magam, csak egy fekete bejáró választott el tőle. Halkan bekopogtam rajta és Anthony reakciójára várakoztam. Az ablakon nem tudtam bekukucskálni, mert túl magasan volt és, mert túlságosan pici volt. Anthony nem nyitotta ki, ezért kicsit hangosabban dörömböltem be. Ez már hatásosabb volt, mert mozgolódást hallottam bentről és nem sokkal később Abby fáradt arca jelent meg az ajtóban.

- Abby! - ugrottam rögtön a nyakába, de ő nem viszonozta az örömömet és egy könnyed mozdulattal eltolt magától.

- Te meg mit keresel itt? - kérdezte csöppet sem kedvesen.

- Aggódtam érted Abby… - sóhajtottam szomorúan. Ezek szerint tényleg nem szándékozik engem látni.

- Erre egyáltalán nincs szükségem! Ugyanúgy, ahogy a pátyolgatásodra sem! - húzta össze parányira a szemét.

- Abby, én azt hittem, hogy mi… legjobb barátnők vagyunk - mondtam elcsukló hangon.

- Tudod… én is azt hittem, de nem! Anthony ráébresztett, hogy ez nem így van! - szólt elgondolkodva és egyre feljebb vitte a hangját.

- Anthony csak árt neked! Kihasznál téged! - Próbáltam meggyőző lenni, de nem figyelt rám, csak mondta a magáét.

- Hogyan ártana Stefanie? Nem ő hagyott engem cserben! - Szinte üvöltött már. Furcsa volt azt hallani tőle, hogy Stefanie, mivel ő sohasem szólított másnak csak Stefnek vagy Stefynek. Anthonynak sikerült befolyásolnia.

- Mikor hagytalak cserben, Abby? - kiáltottam én is. - Kérlek, gyere haza velem! Anyukád nagyon aggódik érted. - Vettem könyörgőre a figurát.

- Azt hiszed, hogy ez meghat, pedig nem!

- Annyira megváltoztál, Abby! - szóltam csalódottan.

- Én változtam meg? Nem tudom, hogy ki hagyta ott azt a pink és fekete mániás énjét! Most pedig megyek és visszafekszem Anthony mellé! Ha nincs beleszólásod? - mondta ki könyörtelenül és rám csapta az ajtót. Talán igaza lehetett, hogy már nem hordok, annyi rózsaszín ruhát, de már nincs szükségem rájuk. Az a múlt. Akkor nem volt varázserőm és teljesen a mélyben voltam. De ez mostanra megváltozott, Adam boldoggá tesz. Nem úgy, ahogy Anthony teszi Abbyvel. Az egy teljesen más eset. Ott csak Abby szereti Anthonyt, viszont pedig nem. Adam és az én kapcsolatom viszont felhőtlen és, ha igaz, akkor ez igaz szerelem. Mivel másképp nem kaphattam volna vissza  a varázserőmet.

- Kihasznál téged, Abby! - suttogtam és végigsimítottam az ajtón, majd elindultam visszafelé. Most már nincs mit tennem. Amíg Anthony befolyása alatt áll, addig nem tudok semmit sem csinálni. Ez már nem az az Abby, akit megismertem, ez egy teljesen más egyén.

Visszamentem a pályaudvarra és megnéztem annak a busznak a menetrendjét, ami visszavisz a lakhelyem közelébe. Ujjamat végigfutattam a táblán és, amikor a nyolc órához értem, elképedve konstatáltam, hogy a busz már három perce elment és a következő csak egy óra múlva indul. Ijedten kaptam a telefonomhoz és Adam számát tárcsáztam. Adam nem vette fel, ezért újra felhívtam. Kinyomta a hívást, és rá pár másodperc múlva SMS-em érkezett. Ez állt benne:

Adam: Stefy! Matek van! Te hol vagy?

Én: A buszpályaudvaron - válaszoltam tömören.

Adam: Mit keresel te ott?

ÉN: Abbyt kerestem…

adam: És?

Én: Inkább hagyjuk… Nem akarok róla beszélni…

adam: Nem volt jó, mi? Sajnálom… L Na, de nem lényeges, miért hívtál?

én: Mivel itt vagyok a pályaudvaron és a következő busz csak 9 órakor jön.

Adam: Indulok! J

Kedves volt Adamtől, hogy felajánlotta, hogy elvisz, de ez lehetetlenség volt. Adam órán volt és nem akarhattam, hogy miattam kapjon igazolatlant. Visszakellett utasítanom az ajánlatát.

Én: De matek van, nem?

Adam: De…

Én: Akkor? Mr. Cowber? Úgysem enged el L

Adam: Tényleg…

Én: Nem gond, majd megkérem Nate-et!

adam: Mrs. Brandy, mit keres maga a buszpályaudvaron?

én: Mr. Cowber? Jó napot! Adam nem csinált semmi rosszat, csak az apukámmal vagyok bent a kórházban, tegnap bevitték. - írtam le valami hihető. Erre egyáltalán nem számítottam, hogy Mr. Cowber elveszi Adam telefonját és még válaszolni is fog.

Adam: Ne kamuzzon, Brandy! Visszatudom olvasni az üzeneteket! Morgan is ott van Önnel?

én: Sajnos nem, Tanár úr! L

Adam: Brandy! Azzonal jöjjön be órára!

Én: De csak egy óra múlva jön a busz!

ADam: Értem én, csak nem hiszem el, hogy ilyen ritkán jár! Ja és Brandy! Igazolatlan! Ajánlom önnek, hogy érjen be legalább a harmadik órára! Hogyha nem, jelentem az osztályfőnöknek!

Elképedve meredtem a kijelzőre, ahol még mindig ott lebegett az imént lefolytatott beszélgetés. Ezek szerint Adam nem tud értem jönni, de Nate se, mivel ő is bent van a suliban a cserediákprogram miatt. Így marad visszafelé is busz.

Volt valami, amit még Mr. Cowber sem tudott el venni Adamtől. A képességét, hogy tudjunk egymásnak gondolatalatti üzenetet küldeni. Ez az képesség, ami minden boszorkánymesternek, egytől egyig meg van.

Tudsz valami megoldást? - kérdeztem Adamtől, miközben halálosan reménykedtem, hogy válaszolni is fog.

Ez előbb is eszünkbe juthatott volna - hallottam meg a fejemben Adam vidám hangját. - Szólok valakinek, talán ő el tud jönni érted!

De, Adam, nincs mobilod! - emlékeztettem rá, miszerint Mr. Cowber elvette a telefonját.

Ha boszorkánymester tudok neki szólni - mondta teljesen logikusan.

Tényleg.

Adam egy ideig nem szólt semmit, így én is csöndben maradtam. Valószínűleg most kérdezi meg attól a bizonyos valakitől, hogy haza tud-e juttatni. Remélem, szerencsével jár, mert semmi kedvem azzal a rozzant járművel utazni.

Húsz perc múlva ott lesz érted.

Hatalmas sóhajt hallattam el, amikor meghallottam Adam hangját a fejemben. Nagy kő esett le a szívemről, hogy nem kell tovább várakoznom.

Köszönöm! - küldtem felé a gondolatom, szinte elérzékenyülve.

***

Egy fehér BMW gördült be elém. Az eleje hosszú volt, kerekei hatalmasak, ablakai elsötétítve virítottak.  A felém néző ablak lehúzódott és egy nő üvöltött ki felém. Arcán hatalmas mosoly ült, aranybarna haját, amely kísértetiesen hasonlított Adamére, magas copfba fogta. Az itt-ott kilógó tincseket egy vörös, szögletes keretű szemüveggel tűzte hátra. Az arca egészen fiatalos volt.

- Gyere, szállj be! - szólt a nő. Feltéptem az ajtót és belehuppantam az anyósülésbe.

- Jó napot! Stefanie Brandynek hívnak! - mutatkoztam be és felé nyújtottam a kezem.

- Szia! Á, tehát te vagy Stefy! Adam nagyon sokat mesélt rólad - mosolygott rám és kecsesen megrázta a karomat. - A nevem Tiara Lewris.

- Nem is tudtam, hogy Adamnek van egy nővére - mondtam ki a szavakat, mert mostanra bizonyossá vált számomra, hogy aki mellettem ül, az nem más, mint Adam testvére.

- Jaj, de aranyos vagy - nevetett fel harsányan -, de én nem Adam nővére, hanem az anyukája vagyok - simította végig a karomat.

- Elnézést, Mrs. Lewris! - szóltam bűnbánóan és lesütöttem a szememet.

- Kérlek ne! Nem szeretem, hogyha magáznak. Az annyira öregít - nézett rám barna szemeivel, amit egy szintén barna szemhéjfestékkel hangsúlyozott ki. Ezeket a szemeket Adam kivételesen nem tőle örökölte.

- Akkor, elnézést, Tiara! - mosolyogtam rá. Nem is tudom, hogyan gondolhattam azt, hogy Adam nővére, mikor a fiú megmondta, hogy nincsen testvére. Talán azért hittem, mert az arca és az egész nő olyan fiatalos. Huszonöt évesnél nem nézett ki többnek, de ez érthető volt, hiszen ő is boszorkánymester.

- Stefy, merre laksz? - fordította felém ismét a fejét.

- Azt hiszem, megvárom Adamet - mondtam bizonytalanul.

- Akkor jössz hozzánk?

- Igen - bólintottam.

Egy olyan utcába kanyarodtunk be, amit látásból már ismertem, mivel az unalmas délutánokon mindig errefelé sétáltam. Ez pont két háztömbnyire található az otthonomtól. Úgy érzem ez a környék legnyugalmasabb és legzöldebb területe.  Az utca két oldalát fák díszítették. Az úton nem gördültek át flakonok és minden részén tisztaság uralkodott. Nem érződődött cigarettafüst se semmiféle bűz. A levegő friss volt és oxigénben gazdag. A kertekbe tökéletesen zöld és egyenletes gyep volt telepítve.

A ház, ami előtt leparkoltunk maga volt a tökély és a harmónia ötvözete. A falak hófehér színei összhangban voltak az ajtó és a tető bronzos színével. A telek szélei kerítéssel voltak szegélyezve, amelyek szintén bronzos árnyalatban pompáztak. Az udvar két oldalán egy-egy hatalmas tölgyfa állt. A ház bal oldalán egy kör alakú veteményeskert volt, ahová fűszernövények lettek ültetve, mind azért, hogy a varázslásban segítségükre legyenek.

Amikor beléptem az épületbe még jobban szíven ütött az érzés, hogy ez maga a megtestesült tökéletesség. Leterítettem a kardigánomat a fogasra, majd ledobtam magam a puha műbőr kanapéra, ami fehér színben tündökölt. A falakat képek díszítették. Voltak köztük családi portrék, de névtelen festők művei is feltűntek itt-ott. A televízió jobb oldalán két hatalmas, padlótól plafonig érő szekrény foglalt helyet. Mindkettő dugig volt rakva különféle könyvekkel. Megpillantottam pár varázslattal kapcsolatos könyvet, tudományokkal foglalkozó iratokat és regényeket is.

Tiara letelepedett mellém és átnyújtotta a kezében tartott egyik csészét, amiben forró tea gőzölgött. Nem is tudom mikor ittam ilyen finom és üdítő italt, de ez valami isteni volt. Az ízek tökéletes összhangot alkottak, a méz és a citrom is megfelelő mennyiségben volt benne.

- Adam mesélt nekem erről a Davidről is, de tényleg ilyen szörnyű vagy az ő állítása szerint ilyen?- köszörülte meg a torkát Tiara.

- Sajnos, tényleg ilyen szörnyű - bólogattam.

- Most mi is történt vele? Mert, amit Adam mondott, abból nem értettem meg túl sokat. Reggel volt és, ha nem alszik legalább nyolc órát, akkor nagyon fáradt lesz. Persze, ha éjfélig fent marad, akkor meg egyáltalán nem alszik. - Értettem, mire utal Tiara az utolsó mondatával. Éjfélkor feltöltődik energiával és nem lesz szüksége alvásra.

- Teljesen megváltozott külsőleg és belsőleg is, csak a szeme maradt a régi - próbáltam meg csak a lényeget elmagyarázni.

- Tudom mi a baja! - kiáltott fel, majd felugrott a kanapéról és a könyvespolchoz sietett. Leemelt egy könyvet és felém mutatta a borítóját. Ez állt rajta vérvörös betűkkel: Amit az átváltozásról tudni kell.

- Mi a baja, Tiara? - kérdeztem türelmetlenül és ujjaimmal dobolni kezdtem a combomon.

- Megszállták… - mondta ki halkan.

- Ki? - néztem rá értetlenül.

- Inkább mi… - szólt sejtelmesen.