Első Fejezet

Sziasztok! Látom, hogy azért nézitek a blogot, úgyhogy hozom az első részt. Majd hozom a második részt is, addig pipálgassatok szorgosan!! Remélem tetszeni fog!!

A kezdetek

Az ébresztőóra idegesítő pityegése keltett fel rémálmomból. Szaggatottan, szinte fulladozva vettem a levegőt. Mihelyt helyreállt a légzésem, idegesen rácsaptam a vekkeres órámra. Félve végigsimítottam a nyakamon, hátha találok rajta valamilyen rendellenességet. De erre szó sem volt, egyetlen karcolással és vágással sem gazdagodtam.

- Csak álom volt, csak álom! - kezdtem nyugtatni magam, majd pár pillanattal később kikászálódtam a pihe-puha ágyamból.

A tizenegyedik osztály első napjára készülődtem és arra, hogy találkozzak Daviddel. A fiút már általános óta ismerem, akkor sosem gondoltam volna, hogy vele fogok járni. Most viszont pont ez történt, egy hónapja együtt vagyok vele. A kapcsolatunk nem felhőtlen, de nekem egyelőre ez is megfelel. Nem mondanám, hogy ő a legsegítőkészebb, legártatlanabb barát. Talán nála jobbat is választhattam volna. De nekem csak egyetlenegy célom van ezzel a kapcsolattal, amit senkinek sem mondok el, meg Abbynek sem, aki a legjobb barátnőm.

David régebben egészen másképp nézett ki, akkor még nem volt a focicsapat kapitánya, de még a külsője sem volt ilyen ideális. A rendszeres sport és kondizás hatására a teste tökéletesen kigyúrt lett. Csábító mosolyával lányok tömegét vonzza maga után. Egészen sötétbarna haja kuszán súrolja a homlokát, egy-egy tincs túlnövi a másikat és versenyzik, melyik a hosszabb. Két égszínkék szeméből szinte semmit sem lehet kiolvasni. Ezekkel az adottságokkal akár egy újság címlapján is megállnál a helyét.

Mára megbeszéltük, hogy együtt megyünk suliba, bár nem csodálkoznék, ha ez másképp történne. Daviddel már annyiféle időpontot megbeszéltünk, hogy ekkor, s ekkor, találkozunk, de általában az sohasem jött össze. Természetesen David miatt.

Ijedten összerezzentem, mikor valami egészen érdekes hangot hallottam meg. Először sejtelmem sem volt, hogy mi lehet ez, aztán, amikor a fél házat összejártam, a zaj megszűnt. Ledobtam magam az ágyamra, mire az elkezdett rezegni. Nem az ágyam adta ki a zörejt, hanem a telefonom, ami békésen, de zizegve pihent az alvóalkalmatosságon. Ez nem az a csengőhang volt, mint a múltkori, hanem egy teljesen másik. Tányértörés-szerű hangot hallatott. Ehhez nem voltam hozzászokva, valószínűleg David ezt állította be legutóbb. Amikor unatkozik általában ezzel szokott foglalatoskodni. Legtöbbször Green Dayt vagy Linkin Parkot választ ki.

- Szia! - szóltam bele rögtön a készülékbe, amikor felkaptam az ágyról.

- Szia, Szivi! - köszöntött David mézes-mázasan.

- Mizujs? Jössz? - kérdeztem a kíváncsiságtól fűtve.

- Hát, az a helyzet, hogy elaludtam, most keltem fel. Ha érted is elmegyek, akkor már nem érünk be - közölte hezitálva.

- Nem baj, megvárlak - makacskodtam.

- Jobb lesz, ha nem késsel el már az első napon - mondta kedvesen.

- Ez igaz, de veled mi lesz?

- Maximum tíz percet kések, de beérek - nyugtatott sikertelenül.

- Jó - sóhajtottam. - Akkor majd ott találkozunk. Szia!

- Szia! - szakította meg a hívást.

Nem hittem el, hogy megint lerázott, bár számíthattam volna rá. Megszokhattam volna, hogy mindig ezt teszi velem. Éreztem, hogy valami lehet David-del, de fogalmam sem volt, hogy mi lehet az. Abby segítsége kell, talán ő tudja, hogy miért történt.

Abby a legeslegjobb barátnőm a világon, nem bírnék nélküle élni. Még óvodában ismertük meg egymást. Ő volt az egyetlen, aki nem csúfolt, nem közösített ki. A többiek mind különcnek, furcsának találtak. Lehet, az is voltam, meg most is az vagyok, de én ezt nem annak nevezném. Én ezt talán ízlésbeli különbségnek hívnám. Fekete, szürke, pink és vörös, ezek voltak a kedvenceim és csak ilyen színű ruhák voltak a szekrényemben. Most inkább rockosabban öltözködöm. Abbyt nem érdekelte, hogy nézek ki, mindezek ellenére kedves volt velem. Sokszor keltünk egymás védelmére, és minden titkunkat megosztjuk egymással.

Küldtem egy SMS-t Abbynek, amiben csupán ez állt: S.O.S.

Ez a lánynak általában mindig elég arra, hogy pár másodperc múlva már az ajtóban toporogva várja, míg én kinyitom azt. Nem olyan nehéz ideérni, mivel az utca túloldalán lakik.

A tükör előtt állva igazgattam szőke, gödör hajamat, amit itt-ott vörös tincsek ötvöztek. Feltettem egy leheletnyi fekete szemhéjpúdert és egy virító vörös rúzst. Mikor ezzel sikeresen végeztem, leindultam a lépcsőn és az előszobában megláttam Abbyt, ahogy idegesen egyik lábáról a másikra helyezi a súlyát.

- Stefy! - visította, hosszan megnyomva az utolsó betűt. Egy szoros öleléssel köszöntött, amit már jól megszoktam. Hollófekete szögegyenes haja csak úgy szállt a levegőben. Smaragdzöld szeme boldogan csillogott, ahogy általában szokott. Abbyre többek között jellemző volt az is, hogy mindig vidám és mosolyog. Vannak olyan pillanatai is, amikor szomorú, de ezek nagyon ritkán következnek be. A kedvesség is tökéletesen rá illik, nincs olyan ember vagy élőlény, akivel bármi rosszat tenne. Még olyanokkal is megpróbál jóban lenni, akikkel lehetetlenség. Csak egy ember van, akit egyszerűen nem bír elviselni. Ez a valaki, a barátom, David. Amikor elmondtam neki, hogy együtt vagyok vele, rám hagyta a dolgot. Sohasem díjazta a kapcsolatunkat. Lehet, hogy igaza van, de én nem érzem úgy, hogy David rosszat tenne velem.

- Abby! - köszöntöttem csodálkozva. - Hát, te meg, hogy jöttél be?

- Van kulcsom - jelentette ki és felmutatta azt a bizonyos tárgyat.

- De honnan? - lepődtem meg és összehúztam a szemöldököm.

- Csináltattam egyet, hogy ne kelljen mindig a beengedésemmel bajlódnod - mondta, mintha természetes lenne.

- Hát jó… - sóhajtottam, és ráhagytam a dolgot.

- Na, mi a helyzet? David? - kérdezte hevesen. Abby tökéletesen fején találta a szöget, mint mindig. Olyan mintha a gondolataim között olvasna.

- Pontosan. Már nem bízom benne annyira. Megint lemondta, a segítséged kéne - bólogattam.

- A szemét! Persze, hogy segítek! Nekem már az elején sem tetszett, de ezt te is tudod. El kéne menni hozzá!

Abby valószínűleg már egy teljesen kidolgozott tervet szőtt magában, úgy hogy ez csak pár percet vett igénybe. Egy teljes tervet, ami arról szól, hogyan leplezzük le Davidet. Talán ezt már egy hónappal ezelőtt eltervezte. Talán a falai tele vannak ragasztva a különféle ötletekkel.

- Miért? - Tudtam, hogy mi következik, de azért fel kellett tennem.

- Hát, hogy megtudjuk, miért mondta le.

- Oké… - egyeztem bele bizonytalanul. Nem tetszett az ötlet és tudom, hogy ez a bizalom hiányára utal, de ki kellett derítenem, hogy mi van Daviddel. David sosem volt olyan áldott jófiú féle. Ki tudja hány lánnyal kavart előttem. 

xoxo Melissa