Második Fejezet

Sziasztok! Meghoztam a második részt, remélem tetszeni fog! Jó olvasást és pipálgassatok!! :)

Adam

Beültünk Abby fekete BMW-jébe és elindultunk Davidhez. David nem messze lakik az iskolától, úgyhogy még időben be is tudunk érni. Abby rácsatlakoztatta az iPhone-ját a kocsi lemezlejátszójára, és Bruno Marst indított. Ő a kedvenc énekese. Mióta az eszét tudja, azóta Bruno Marst hallgat.

Hangosan üvöltettük a Grenade-et, mikor megszólaltam, hogy lassítson és halkítsa le a zenét, mert ez már Davidék utcája. Tovább hajtott, majd megláttam Davidék hatalmas házát, a nagy üvegablakokkal, a hófehér falával, a bronzszínű ajtajával és a szupermodern garázsukkal. De ennek a látványa nem igazán döbbentett már meg. Az már inkább, hogy a házuk előtt egy teljesen ismeretlen autó állt. Magamban filózni kezdtem, de semmire sem jutottam. Az anyukájáé nem lehet, mert ő hajnali műszakos és mindig a garázsban parkol. Apukája nem velük él, így ez is kilőve. A takarítónőjük tömegközlekedéssel jár, bár a fizetéséből kitelne egy kocsira. Így nem maradt senki, aki ismerhetnék. Ezt megosztottam Abbyvel és arra jutottunk, hogy benéz David ablakán, ami a "palotájuk" jobb oldalán található. Abby leállította a motort és kiszállt az autóból és az ajtót halkan becsukta. Én pedig addig átlépve a kuplungon, becsúsztam a vezetői ülésbe, hogyha valami baj lenne, rögtön tudjunk indulni. Megnéztem, hogy áll Abby. Elképedve láttam, hogy Abby éppen előrevetette magát bukfencbe, mint egy kommandós, majd guggolásban ott termett az ablaknál. Pont olyan magasan, hogy belásson, mivel az ablak padlótól plafonig ért. Még szerencse, hogy a terasz miatt egy kicsit meg volt emelve. Különben már rég lebukott volna. Benézett az ablakon, de hamarosan mellettem termett és indítottam a gázt, miközben ő az övével szöszmötölt.

- Mit láttál?- kérdeztem idegesen.

- Sajnálom Stef...-  mondta elhaló hangon.

- Mi? Mit sajnálsz? Bökd már ki? Észrevett? - néztem rá értetlenül.

- Davidet láttam...egy lánnyal. Éppen csókolóztak, de szerintem volt ott több is... Hogy is mondjam... Daviden nem volt fölső, a csaj meg egy szál fehérneműben volt. Aztán pedig az ablaka felé nézett és elindult. Én pedig rohantam, mint az őrült - mondta gyorsan, mégis érthetően. Egy kis pillanat múlva újra megszólalt - Most mit fogsz tenni?

- Hát, amit egy épp eszű ember tenne ilyenkor... Szakítok vele.

- Jól teszed! És ne legyél szomorú! Nem éri meg! Mire beérünk úgy is találkozni fogsz valakivel, aki be fog jönni neked. Ezt megérzésből mondom. Tudod, hogy milyenből.

- Köszi a biztatást! Amúgy, hogy nézett ki a lány?

- Tudod, hogy mindig segítek neked- mondta a kedvesen.

- Hát persze, hogy tudom. És ne haragudjál, hogy ilyen hevesen kérdezgetlek. De David terén tudod, milyen vagyok.

- Nem haragszom. Ja, és szőke haja meg csokibarna bőre volt. Ismersz valakit, aki így néz ki?

- Nem.

- Akkor nem vagyok egyedül. Nem lehet, hogy pompon lány?

- Nem hiszem, akkor legalább látásból ismerném... vagy leírásból. Voltam már David focimeccsén és ott nem volt.

- Talán beteg volt.

- Fizikai képtelenség, hogy mindig beteg legyen.

- Az más. Akkor nem tudom.

- Itt vagyunk!

Már csak a parkoló legvégében volt hely. De még mindig jobb volt annál, mint hogyha egyáltalán nem lett volna. Kiszálltunk a kocsiból és bementünk az épületbe. Nem változott tavaly óta semmi. Ugyanaz a portás, ugyanazzal a ronda vicsorítás szerű mosollyal. Ugyanazok a szekrények és falak. Ugyanaz a hightech kártyás beléptető rendszer, ami most még nem üzemel. A kilencedikesek miatt. Még nem kapták meg a vonalkóddal ellátott kártyát.

- Khmm... Miss Brandy és Miss Morgan! - szólított meg minket a portás - Nem kéne sietni? Mindjárt kezdődik a tanítás!

Na, ezt megkaptuk. Nem is néztük az órát. Gyorsabban kezdtünk menni, és így csengetésre pont beértünk. Abbyvel már a kocsiban megbeszéltük, hogy egymás mellé fogunk ülni, ahogy minden évben szoktunk. Általánosban csak az első hónapokban maradhattunk így, mivel mindig ülésrend volt. De most azonban a tervünk meghiúsult, mert nem volt már két hely egymás mellet. Csak az első padban a tanár előtt, attól legtávolabb hátul és Anthony mellett is volt egy, aki valószínűleg Davidnek foglalta a helyet. Anthony David legjobb barátja és így én is jól ismerem. Nagy haverom is, csak hát semmi esélye nálam, annak ellenére, hogy hamuszürke szeme és sötétbarna haja van, amit mindig a szemébe fésülve hord, mert emós. Jellemében nem, csak kinézetben.

Leültem az utolsó padba valaki mellé, akit még sohasem láttam, de már megfogott, az első pillanattól fogva. Az aranybarna hajával és a nem tudom milyen szemével. Majd meglesem, ha lesz rá alkalmam. Aranyos srácnak tűnik és valamiképp különlegesnek. Felnézett rám a kékes-zöld szemével és mosolyogva köszöntött.

- Adam Lawris vagyok, te pedig...

- Stefanie Brandy - vágtam közbe.

- Azt akartam mondani, hogy te pedig gyönyörű...- mondta céltudatosan.

- Oh, köszönöm - pirultam el.

Abby leült Miranda mellé. Sosem bírtam azt a lányt. Már a fél iskolával járt. Még a tizenkettedikes fiúkat is sikerült elcsábítania. És ez csak tavaly volt, ki tudja mi lesz idén... A vörös hajával és kék szemével nem okoz neki semmi akadályt. Másoknak ez lehet, hogy bejön, de én nagyon utálom, olyan ádáz. Régen jó barátnők voltunk, de elárult engem. Ezt sohasem fogom bocsájtani neki. Bíztam benne, de fölösleges volt. A hátam mögött mindig kibeszélt. Abbynek nincsen különösebb oka, hogy utálja őt. Abby senkiről sem tud rosszat mondani, ha még nem tapasztalta nála. Davidet azért utálja, mert tudja, hogy milyen, és most már én is.

Öt perc késéssel, de azért megérkezett az osztályfőnökünk is. Tartott egy névsorolvasást és persze Davidet rögtön kiszúrta, hogy nincs sehol. Nem mondtam neki semmit, mivel nem volt kedvem, később úgy is megkapja.

Mrs. Knight lediktálta az órarendet és elmondta a tanév menetét, majd elmondhattuk a nyári élményeinket.

- Stefy, te hol voltál? - kérdezte a tanárnő.

- A nyár nagy részét barátoknál töltöttem Hawaii-on. A többit pedig itthon - válaszoltam.

- Oké, köszönjük Christian?

- Párizsban voltam, ahogy minden évben - mondta vontatottan.

- Köszönjük. Ja, igen! Valamit elfelejtettem - tekintetét Adamre emelte, majd úgy folytatta. -  Adam, kérlek, állj fel! Gyerekek, ő itt Adam Lawris. Párizsból jött, új még itt, de gondolom, hogy ez feltűnt már nektek. Nyugodtan barátkozzatok vele! Adam, mondanál magadról pár szót?

- Oké, persze. Párizsból jöttem, eddig ott laktam a szüleimmel, de el kellett költöznünk, mert apámat kitiltották az országból. Drogdíler volt és a rendőrség elkapta, majd nem sokkal később túladagolásban meghalt. Így anyám elhatározta, hogy visszajövünk ide Londonba. Nagyon pörgős életem volt, mert sokat költöztünk. Állítólag itt születtem, de nem maradtunk többet fél évnél, mert apám utálta ezt a helyet. Majd Spanyolországba mentünk, de itt sem voltunk többet három évnél. Utána Németországban négy és fél évet maradtunk. Aztán ugye Franciaországba mentünk és nyárig ott éltünk.  

- Köszönjük Adam! Reméljük, te nem jársz így!

- Ó, nem! Én nem drogozom…

- Bocsánat, csak az apukád miatt gondoltam. És szeretném a részvétemet nyilvánítani - szólt zavartan.

- Köszönöm.

- Akkor az óra további részében lehet beszélgetni, rajzolni stb., de nem lehet elülni a helyetekről.

Ez az! Most legalább egy kicsit megleshetem Adamet. Nem akartam túl feltűnően csinálni, ezért előkaptam a táskámból egy papírt és rajzolni kezdtem. Mangát. Amit általában szoktam. Ezt most egy lány lesz, ahogy az ágyán fekve zenét hallgat és lelógatja a fejét az ágyról. Remélem sikerülni fog. Mélyen elmerültem benne, mármint a rajzban, amikor második óra végén kinyílt az ajtó és David lépett be rajta.

- Nocsak-nocsak! David! Tudod, hogy hány óra van?- tett szemrehányást Mrs. Knight.

- Elnézését - motyogta David.

- Ennyi? Elnézést? Valami magyarázatot várnék! - követelte a tanár. Erre a mondatra már én is felkaptam a fejemet. Ez érdekes lesz.

- Elaludtam…

- Persze, biztosan. A rúzsfoltok az arcodon is erről árulkodnak.

David lesütötte a szemét. Lebukott. Már nem gyanakodhat arra, hogy „kémkedtünk” utána.

- Most már nincs több kérdésem. A helyedre mehetsz, de megkapod az igazolatlant. Még két húzásod van! - figyelmeztette Mrs. Knight, miközben az ujjával kettőt mutatott.

Mielőtt David leült volna a helyére oda jött hozzám és egy csókkal köszöntött volna, ha nem tolom el magamtól. Ehhez semmi kedvem, ne csókolgasson, mikor az előbb még azzal a másik lánnyal volt.

- Mi a baj drágám? - suttogta David.

- Óra van! - vetettem oda neki valami kézenfekvőt, amire ő a helyére ment.

- Ez meg ki volt? - kérdezte halkan Adam. - A barátod?

- Már nem sokáig... - feleltem és ezzel a beszélgetésünk abba is maradt.

Órák után kimentem a szekrényemhez és ott vártam meg Davidet.

- David, szakítani akarok! - jelentettem ki.

- Miért? Olyan jók voltunk együtt - válaszolta.

- Tudod te azt jól! És nem, nem voltunk - szóltam mérgesen.

- Legalább egy utolsó csókot hadd kapjak!

- Nem!  - mondtam és már indultam volna, de ő a falhoz szorított és vadul csókolgatni kezdett. Próbáltam ellökni magamtól, de nem sikerült. Segítséget akartam kérni, de nem jött ki hang a torkomon. Éppen a blúzom kezdte kigombolni, amikor egy éles hangot hallottam meg  a hátam mögül.

- Hagyd békén! - mondta és a nyakánál fogva elhúzta tőlem Davidet, majd ellökte. - Húzz el te barom és vissza se gyere! - folytatta. Adam volt az. Megvédett. - Jól vagy? - kérdezte tőlem nyugodtabb hangvétellel.

- Most már igen - válaszoltam. -  Köszönöm - szóltam könnyezve.

- Ne sírj, nem éri meg! - mondta és magához húzott.

- Nem miatta sírok... Vagyis miatta, de nem azért, mert dobtam, hanem mert...

- Figyelj, nem kell magyarázkodnod! Nincs kedved eljönni velem fagyizni vagy valami?- kérdezte hezitálva.

- Randi? - néztem rá kérdőn

- Fagyi jó lesz? - terelte el a szót.

- Hmm?

- Nem, vagyis igen, nem tudom. Minek vegyük? - szólalt meg félénken

- Most még randizni nem akarok, de szívesen elmegyek veled fagyizni - próbáltam magamra erőltetni egy mosolyt.

- Oké, akkor mehetünk?

- Persze - egyeztem bele.

Ó istenem! Adam nagyon aranyos. Ilyen rendes fiút még sohasem láttam. Abbynek igaza volt. Egy-kettőre elfelejtem Davidet. Már a parkolóban voltunk, amikor valaki hátulról ráugrott Adamre. Ez nem más volt, mint David. Adam könnyedén áthajította a feje fölött, de Davidnek ez nem volt elég. Újra rátámadt. A két srác egymásnak feszült. A „közönség” füttyögött meg tapsolt. A válluknál fogva lökdösték egymást. David szemöldökpiercingjénél már felszakadt a bőr, de ez sem állította meg őt.

- Adam, hagyd abba! - kiáltottam és próbáltam szétválasztani őket.

- Nem, ezt most meg fogja kapni! Amit veled tett az elfogadhatatlan! - kiáltotta és ezzel behúzott egyet Davidnek, mitől ő hátraesett és futásnak eredt.

- Ezt még megkapod! A következő alkalommal nem úszod meg szárazon! - üvöltötte David Adamnek.

- Azt majd meglátjuk! Szerintem nem én leszek a vesztes oldalon! Még Stefanie is az enyém lesz! - vágott vissza ő.

- Hé, abba azért ne legyél biztos! - mondtam cseppet sem meggyőzően. Adam csak mosolygott és a fejét csóválta.

- Mehetünk? - szólt Adam.

- Remélem most már igen - bólintottam.

xoxo Melissa