Tizenhatodik Fejezet

Sziasztok! Hát, eljött az a pillanat is, amikor már tizenegy feliratkozóval büszkélkedhetek, ám ebből Ti csak kilencet láthattok. Köszönöm szépen ezt a létszámot és azt, hogy velem vagytok és támogatok! <3 Azonban még jobban örülnék, hogyha ennél is többen lennénk. Illetve attól is nagyon boldog vagyok, hogy kommenteltek és pipálgattok! Csak annyit szeretnék mondani, hogy ezt a szokásotokat nyugodtan folytassátok! :)) Sajnos a következő fejezet időpontja bizonytalan...

Nagyon-nagyon szépen köszönök mindent!! Ehhez a fejezethez is jó olvasást kívánok! Remélem elnyeri a tetszéseteket! :D

Egy régi ismerős

Mi az, hogy mások is vannak ott? Kik? - küldtem gondolataim Abby felé. Felugrottak bennem képek, amiken Adamet kínozzák, vagy éppen Nate-et. El sem bírtam képzelni, hogy a számomra legfontosabb személyek éppen miattam kerüljenek életveszélybe. Nem, ez nem történhet meg. Igyekeztem kiverni a fejemből a rémképeket, míg meg nem hallottam Abby csilingelő hangját.

Nem ismerem őket, sőt szinte alig látok. A teremben sötétség uralkodik, csak körvonalakat látok. Két fiú van itt, az egyiknek mindkét oldalt rövidre van nyírva a haja csak közepén hosszabb a sörénye, de ez a fazon hihetetlenül jól áll neki. Ja, igen! Nem akarok eltérni a tárgytól, de ezt muszáj volt. Barnásfekete haja van, amennyire én látom. A másiknak égbemeredő sötétbarna haja csöppet félre van fésülve, de nem emósan, hanem szolidan, még csak a szemébe sem lóg. Ő talán még szexibb, mint a másik.

Magamban halkan nevettem. Nem kellett sok idő, de Abby máris új zsákmányt talált. Talán ezt a kapcsolatot jobban fogom támogatni, mint az előbbi Anthonysat. Mivel ezek boszorkánymesterek. Mindig jobbak, mint egy ember. Az emberekben eddig csak csalódtam. Ott van David, aki a pasim volt, Anthony, akivel jó barátok voltunk és Miranda, akit egykor a barátnőmnek nevezhettem. Mind-mind ember. Emberek, akikben nem lehet megbízni, mert elárulnák, hátba szúrnak.

Jaj, Abby! Nem csodálom, hogy ezek után elfelejtetted Antet. Akkor Nate nincs ott? És Adam sem?- tettem fel a rettegett kérdést.

Még nem teljesen sikerült feldolgoznom. - Pillanatnyi szünetet tartott, mikor hangja sóvárgásba kezdett átmenni. Nyugodt hangon folytatta. - Nincsenek itt.

Fellélegeztem. Tehát nincsenek veszélyben. Ezek szerint nem kevertem bele őket semmibe, biztonságban vannak, már amennyire lehet.

Abby, bármennyire is akarok, perpillanat nem tudok érted menni, mivel Ombrisban vagyok. Nem tudok hazajutni, mivel nem működik a portálnyitó varázslat. Hidd el, én segítenék, de ez most nem megy.  - küldtem gondolataimat Abby felé, miközben tovább folytattam utamat a régi házunk irányába, annak reményében, hogy ott meg tudok szállni.

Micsoda? Stefy, te mit keresel Omrisban? - hallottam meg Abby sikító hangját a fejemben. Elképzeltem, hogy milyen reakciót váltana ki Abbyból, ha szemtől szemben beszélnék vele. Szemöldöke az égig emelkedne és kérdőn meredne rám. - Ugye nem fogtak el téged is?

Nem, dehogyis, csak Nate megkért, hogy jöjjek el ide - magyarázkodtam.

Nate megőrült vagy csak szimplán megakar öletni? - csúszott Abby hangja egyre magasabb oktávba.

Egyik sem. Ellenanyagért jöttem. - Egyáltalán nem nevettem, pedig Abby valószínűleg csak viccnek szánta. Ez már igazán sok volt, hogy ilyeneket mer gondolni Nate-ről és ezt még hangoztatja is.

Ő is elmehetett volna érte. Nem kell kockáztatnod az életedet, ezzel nem tartozol neki - kezdett el veszekedni velem.

Tudod, Adam is pontosan ezt mondta - jegyeztem meg.

Talán azért, mert igaz. Bármi bajod eshet, ez egyáltalán nem biztonságos.

Mindegy, most már teljesen mindegy. Amint tudok, elmegyek érted - fejeztem be a beszélgetést.

Az út innentől egyre egyenesebb kezdett lenni. Elhaladtam az erdők mellett. Ismét szupergyorsaságra váltottam és figyeltem az elém terülő látványt. A Nap már régen eltűnt az égboltról és csillagok meg a Hold jelentették számomra a világítást. Itt-ott már felkapcsolódtak a gyérfényű lámpák.

Egyre közelebb kerültem a házunkhoz. Megpillantottam az ismerős környéket, amelyen sokszor végig haladtam. Tudtam, hogy a következő jobb kanyar után még egy jön, majd egy bal és ismét egy jobb. Tudtam, hogy a házunknak ezen a helyen kéne állnia. Ám a ház egyáltalán nem volt a helyén. A fű itt is kopár volt. A romok, amelyek megmaradtak, az épület falainak vonalát formázták. Felismertem a sok-sok szoba helyét és a halmokon átlépkedve mindegyikbe beléptem, hogy felidézzem a régi idők emlékeit.

Nem tudom, hogy pontosan mikor, de eleredtek a könnyeim. Azt sem tudtom, hogy menni ideig zokoghattam a volt szobámban, melyből nem maradt semmi. Egyik könnycsepp követte a másikat és egyszerűen nem állt el. Tudtam, hogy fölösleges siratni a múltat. Mégis olyan érzéseket keltett bennem. Nagyon felkavaró volt, hogy egykori otthonomból csupán ennyi maradt. Egy kőhalom sok törmelékkel és bútor darabkákkal.

Beletúrtam a porba, a romok közé, hogy gyerekkori tárgyaim után kutassak. Szinte vakon tapogatóztam, csak az érzékszerveimre számíthattam. Félrelöktem a nagyobb sziklákat, hogy tisztább legyen a terep. Éreztem, hogy kezem már nem csak köveket markol, hanem valami puhábbat is. Kihúztam a műszálas anyagból készült tárgyat, melynek tapintása durva volt. Megforgattam a kezemben tartott tárgyat, hogy tényleg olyan-e, mint amire emlékeztem. Hát, nem hasonlított az emlékeimben élő babára. A baba most már csak fél szemmel mosolygott rám és ruhája szakadt is és piszkos volt, mint a játék további részei. Fonalból készült haja meg volt tépázva. Magamhoz öleltem a kicsi babát, amely mosolyt csalt arcomra. Ölembe vettem a táskámat, amelybe beleraktam a babát, hogy ez legalább megmaradjon nekem.

Nem tudom, hogy mikor, de elaludtam. Ott helyben, a porban, törökülésben. Mélyen aludtam, csak azt éreztem, hogy valaki a hátára vesz, fejem lefelé lógatva.

Mikor felébredtem, megijesztett a látvány. Valaki tényleg a hátára vett, nem csak álmodtam. Fejem minden lépése hatására a combjának ütközött. Hasam a vállának nyomódott. Nem volt valami kényelmes póz. Egy ideig elbóbiskoltam így, aztán észbe kaptam. Valaki megtalált engem és most elvisz.

Vadul kapálózni kezdtem és öklömmel vertem a lábát. Nem, így nem lehet végem, egy ilyen sületlenség miatt.

- Eressz el! Eressz már el! - üvöltöttem és továbbra is próbálkoztam kiszabadulni.

- Csitt! - válaszolta elrablóm. Hangja ismerősen csengett, mély dallamot játszott. Nem tudtam, hogy ki lehet az, pedig kellett volna. Régebben sokszor hallottam ezt a hangot, mikor nevemet suttogta. Tudtam, hogy ki ő, de nem jött nyelvemre a nevem. - Stefy, maradj nyugton! - Végre kiejtette a nevemet és minden a helyére került. Ez a hanglejtés, ahogy a nevemet mondta. A Stet hangosan megnyomta, majd fyt halkabban, de annál gyorsabban ejti. Bódító volt. Most már tudtam, hogy ki ő. A volt barátom, Chance. Mikor elváltunk, vagyis amikor én megszöktem Ombrisból, nem szakítottunk. Arra számítottunk, hogy majd napokon belül visszatérek, és akkor folytathatjuk kapcsolatunkat. Igaz, hogy fiatalok voltunk, tizennégy, tizenöt évesek, de mégis komoly volt a dolog.

- Chance? - kérdeztem.

- Ki más? - nevette el magát és egy gyors lendítéssel lekapott a válláról.

Lábamon nehézkesen álltam meg, bár most nem volt rajtam magassarkú, kivételesen tornacipőre cseréltem kedvenc kiegészítőmet. A nem kívánt túrázáshoz és gyalogláshoz ez a legmegfelelőbb.

Chance majdhogynem egy magasságú volt velem. Sötétszőke haja gyönyörűen szikrázott a napsütésben. Barna szemében felfedeztem azt a jellegzetes csillogást. Megvillogtatta előttem fogas mosolyát. Hangosan felnevetett, mire én is elmosolyodtam. Ruhája most is azokból a jellegzetes barna cuccokból állt. Barna v kivágású póló, sötétbarna bőrdzseki, ugyanilyen barna nadrág és egy fekete cipő, melyen látszott, hogy teljesen új. Nyakában egy fából készült nyaklánc lógott. Bal fülében egy ezüstszínű fülbevaló volt.

Száját szájamhoz préselte és hosszasan megcsókolt. Elvesztem csókjaiban, de abban a pillanatban Adam képet jelent meg előttem. Ezt nem szabad, nem tehetem vele meg. Chance-szel sem és Adammel sem. Adamet szeretem, Chance-t viszont már nem.

Mellkasánál fogva eltoltam magamtól a szenvedélyes srácot.

- Sajnálom, de ezt nem tehetem - suttogtam és szemeimmel a földet kezdtem pásztázni. - Nekem… nekem… barátom van - nyögtem és még jobban elhúzódtam tőle.

- Stefy - rázta meg a fejét csalódottan. - Tőled nem erre számítottam.

- Miért? Mire számítottál? Hogy évekig csak várják? Eltelt több, mint két év. Nem gondolhatod komolyan - kezdtem heves vitába.

- Bármennyire is hihetetlen, Stefy, de én csak rád vártam. Vártam, ahogy telnek a napok, majd hónapok és évek. Én még mindig szeretlek, Stefy. De te itt hagytál. Beleszakadt a szívem, hogy soha többé nem láthatlak. Arra számítottam, hogy amikor majd találkozunk, a szíved még mindig értem fog dobogni, de látom, most már nem így van. - Szenvedélyesen beszélt, hangja néhol megremegett. Tudtam, hogy csalódni fog bennem, de meg kellett, hogy tudja az igazat.

- Lehet, hogy már akkor meg kellett volna tennem, de azt hittem, hogy vissza jöhetek. Most viszont itt vagyok, ha nem is sok ideig, de ma még maradok. Arra akarok kilyukadni, hogy… nekünk… szakítanunk kéne - mondtam és beleharaptam a számba.

- Minek jöttél ide vissza? Minek kellett? Hogy feltépd a sebeimet? - Éreztem, hogy ideje lenne indulnom, hogy ne okozzak neki több fájdalmat. Mégis úgy gondoltam, hogy maradnom kell. Nem hagyhatom itt összetört szívvel.

- Egyáltalán nem erről van szó - ellenkeztem hevesen. - A bátyám miatt jöttem. Hogy szerezzek neki sisakvirágot. - Tudtam, hogy nem volt jó ötlet elmondani neki az igazat, hiszen akár még ő is lehet az, aki beárul engem és a tanácshoz visz.

- Neked nincs is bátyád - húzta össze vonallá a szemét Chance. - Átlátok a szitán, Stefy! Engem nem ilyen fából faragtak. - Chance gyorsan mozgott, talán túl gyorsan. A fiú egy kendőt kanyarított elő a zsebéből, amit a szám elé tett, hogy ne tudjak tőle beszélni. Szorosan meghúzta, majd hátul megkötötte. - Hidd el, én nem akartam ezt, de muszáj volt megtennem. Most pedig menjünk vissza a tanácshoz.

Látásom homályosodni kezdett, miközben a méreg hatni kezdett. Gyógynövényekből kevert méreg volt, amelyet felitatott egy kendővel. Ennek hatására órákra elnyomott az álom.

Amikor felkeltem már esteledett, de Chance még mindig úton volt. A fiú néha hátra pillantgatott rám, hogy ébren vagyok-e már. Mikor felfedezte, hogy ébren vagyok, beszélni kezdett hozzám.

- Elég egyoldalú lesz ez a beszélgetés, de nem zavar engem. Tudod, most megyünk a tanácshoz, hogy megkapjam a jutalmamat - tett egy gyors helyzetjelentést Chance. - Nem kevés dollárt tűztek ki a fejedre. De ha végiggondolom ezt az egészet rájövök, hogy teljességgel megéri ez nekem. Ha már te nem lehetsz az enyém. - lehelte. - De! - emelte fel mutatóujját. - Mindenkinek van választási lehetősége. Az egyik az, hogy odaadlak a tanácsnak, aki börtönbe zárnak, kínoznak, avagy rögtön kivégeznek. A másik pedig, hogy hozzám jössz feleségül és szépen elfeledtetem veled a barátodat. Ezt értsd szó szerint. Egy kis agymosás és volt barát, nincs barát - szólt majd egy pukkanás szerű hangot adott ki. - A rózsaszín álmaidnak vége.

Azt hittem, hogy rosszul hallok, vagy álmodok, esetleg képzelődök, de minden valós volt. Chance megzsarolt. Nem tudtam, hogy melyik a rosszabb választás. Mindkettő elég borzasztó.

xoxo Melissa 

Tizenötödik Fejezet

Sziasztok! Annyira nagyon sajnálom, hogy ilyen későn hoztam az új részt, de egyszerűen nem tudtam. Sajnálatos módon a gépem le van védve jelszóval, ezért csak akkor tudok gépezni/írni, amikor anyukám beírja azt a drágalátos jelszót. Igazándiból már tegnap kiakartam rakni ezt a részt csak valamilyen okból kifolyólag nem volt net. Na, de ezernyi magyarázatot tudnék, hogy miért nem hoztam a 15. fejezetet.

Legyen Nektek annyi elég, hogy mostantól rendszeresebben fognak jönni az új részek, mivel itt a nyári szünet. Remélem továbbra is velem maradtok! Jó olvasást! :)) Várom a pipákat és a véleményeket!

Acontium napellus

Mire hazaértem Nate a kertben várt rám, ahol már megnyitotta a portált. Kezében egy hátizsákot lóbált és hívogatóan intett felém. Féltem ettől az utazástól,  nagyon is. Legalább Nate megígérte, hogy megoldja a Davides ügyet. Remélem meg is tartja. Örülnék neki, hogyha David újra a régi lenne. Még ha az nem is lenne valami kedves David.

Leguggoltam és belenéztem a portál kavargó sűrűségébe. Megpillantottam az Omrisi hegyeket és azt a hatalmas tavat, amely középen feküdt. Csodálatos látványt nyújtott. Ujjaimat belemerítettem a portálba és bizsergést éreztem körülötte. Még nem akartam átmenni, túlságosan is elkápráztatott a látvány és túlságosan féltem a kockázatoktól.

- Stefy, sürget az idő - kocogtatta meg óráját Nate.

Egy nagy sóhajtás közepette felálltam és Nate-hez léptem, hogy elvegyem a hátizsákot. Szorosan magamhoz öleltem bátyám, miután táskámat a hátamra illesztettem.

- Sok sikert, húgom! - engedett el.

- Nem fogsz bennem csalódni, bátyám - jelentettem ki elérzékenyülve.

- Várj egy percet - érintette meg Nate könnyedén a vállamat és maga felé fordított. Két parányi üvegcsét nyomott a kezembe és rázárta ujjaimat. Az egyikben kék, a másikban pedig zöld lötty folydogált ide-oda. - Hangtalanná és láthatatlanná tévő főzet. A táskában többet is találsz, mivel egy ilyen kapszulányi bájital csak négy óráig fejti ki hatását.

Most már tényleg eltávolodtam Nate-től, mindkét üvegcse tartalmát legurítottam a torkomon és az előttem fekvő portálba ugrottam.

Érkezésem egyáltalán nem volt puha. Meg kellett kapaszkodjak, nehogy lecsússzak az érdes tetőről. A tető meredek volt és kiugró részei lenyúzták a felső réteget a bőrömről. Egyre lejjebb és lejjebb kerültem, már csak az ereszbe tudtam kapaszkodni, lábaim a levegőben lógtak. Kifújtam magam és kezeimmel elengedtem az eddig görcsösen szorongatott ereszt. Könnyedén érkeztem a talajon. Látszólag nem volt itt senki. A horzsolásaim már kezdtek is gyógyulni, ezért ezekre nem kellett gondot fordítanom.

Ombrisban hűvös szellő fújt, érezni lehetett már a tél közeledett, bár még két hónap volt addig. Most már nem olyan volt, mint régen. A fű szürke volt, elszáradt és csak néhol terült el egy-egy csomóban. A házak elhagyatottan álltak. Néhány romos volt, de voltak egészen ép épületek is.

Rettegő érzés fogott el, pedig tudtam, hogy senki sem vehet észre. Körbenézve megcsodáltam az Ombrisi tavat, amely Geali-tó névre hallgatott, a magas hegyeket, amelyek felé megindultam. Azt hittem, mindez közelebb lesz és Nate a hegy lábánál nyitja meg a kaput. Ehelyett kilométerekkel arrébb értem földet egy háztetőn.

Az odavezető út poros volt és járdával sem rendelkezett. Húsz percnyi unalmas sétálás után letelepedetem egy farönkre, levettem a hátamról a táskát és feltúrtam tartalmát. Találtam ott egy palack vizet, egy nem kis mennyiségű ételt, egy dobozkát, amelyben különböző üvegcsék voltak varázsitallal töltve és egy könyvet, amelyben gyógynövények voltak. Az üvegcsék mindegyike fel volt címkézve. Volt közte még több láthatatlanná és hangtalanná tévő főzet, de volt portál nyitáshoz használatos varázsszer, amelyet Nate már előre elkészített, így majd csak a varázsigét kell elolvasnom, amelyet az üvegcse helye alá rejtett. Találtam még gyógyításhoz alkalmas italt, amelyre csak akkor lesz szükségem, ha a rendes - automatikus gyógyulás - nem lenne elég gyors, vagy esetleg túl súlyos lenne a sérülés.

Felbontottam a palackot és lassan kortyoltam belőle. A víz kellően frissítette kiszáradt torkomat és egyre több életerővel töltött el. Visszahelyeztem az üveget a helyére és tovább kutattam a táskában. Végül, amikor már azt hittem, hogy nincs esély arra, hogy megtaláljam a szuper gyorsaságot kölcsönző bájital, a kezembe akadt. A dugót kihúztam a palackból és ezt a varázsitalt is a víz után gurítottam. Visszacipzáraztam a táskát és felkeltem a kényelmetlen rönkről. A felállás gyorsabbra sikeredett, mint mire számítottam. A varázsszer már elkezdett hatni. Gyorsan nekiindultam és éreztem az arcomba csapó szelet, amelytől csöppet megkönnyeztem. Éreztem a testemhez tapadó ruhákat. A mellettem lévő tárgyak elhomályosodtak és színes pacákká álltak össze. Csupán előre láttam tisztán.

Kikerültem az elém kerülő fákat és oszlopokat. Mire a hegyhez értem a Nap kezdett felkelni és megpillanthattam a horizonton. Az első sugarak belesütöttek a szemembe, ezért pár pillanatig nem is láttam semmit. Egy akadályba ütköztem, amelytől hátamra estem. Előttem egy nő állt tekintetében bosszúsággal. Nem tudhatta, hogy hol vagyok, ezért idegesen forgatta a fejét, hogy megtalálja a tettest, aki egy ilyen korai órában neki mer menni. A nő ismerősnek tűnt, de a nevére már nem emlékeztem, pedig kellett volna. Amíg a földön csücsültem, elmúlt a varázsszer hatása, megpillantottam a kezemet és a többi testrészemet. Ijedten a számba haraptam. Hogyha ez a nő elmondja bárkinek is, hogy itt jártam, akkor biztosan elkapnak és üldözni kezdenek. Bár nem mintha így lenne ez most is. A nőre néztem, aki megpillantott engem. Szemében düh, majd a felismerés csillogott.

- Stefanie? - kérdezte.

Fogalmam sem volt, hogy mit válaszoljak, hiszen nem bízhatok meg akárkiben. Kivételesen az lesz a legjobb, hogyha hazudok.

- Sajnálom, de nem, Olive-nak hívnak - ráztam meg a fejemet.

- Pedig teljesen olyan vagy, mint Stefanie Brandy. Ott azon a képen - mutatott a nő egy poszterre, ami egy fára volt szögezve. Tényleg az én képem függött rajta, bár elég réginek tűnt. A lapon, a szabad helyen ez a szöveg állt:

STEFANIE BRANDY

KŐRŐZVE

A feladója 280 000 dollárnyi jutalomban részesül.

Kicsit arrébb néztem, ahol pedig Nate fejét pillantottam meg egy ugyanilyen kőrözési poszteren. Az ő lapján ez állt:

NATHAN BRANDY

KŐRÖZVE

A feladója 600 000 dollárnyi jutalomban részesül.

- Steven, gyere már ki! Ez nem Brandy?  - üvöltötte be a nő a házba. Mielőtt bármi is történhetett volna, felpattantam ültemből.

- Sajnálom, de sietnem kell! - kiáltottam és eszeveszett futásnak kezdtem. A táj ismét elhomályosodott körülöttem, de tudtam, hogy még ezzel a sebességgel is láthatnak. Futás közben lekaptam a táskámat a hátamról és úgy kotorásztam, hogy megtaláljam a varázsszeres dobozt. Nem néztem előre, csak a táskámra koncentráltam. Egyre csak futottam, de nem találtam meg a bájitalokat. Kotorásztam a táskában félrelökve a - most - szükségtelen varázsszereket. Végre megtaláltam tengerkék és a mélyzöld színű folyadékot. Kiemeltem az üvegcséket, hogy feltudjam hörpinteni őket, de abban a pillanatban megbotlottam egy kőben és az egész testem előre borult. Végig csúsztam a poros és köves talajon. A kezemben tartott üvegcsék összetörtek és a szilánkok a kezembe fúródtak, a tartalmaik a ruhámra borultak, színes foltokat varázsolva a piros blúzomra. Az egész alkarom is felhorzsolódott és vér áradt ki belőle. Mire végre felkecmeregtem a földről, óvatosan kiszedtem a tenyeremből a nagyobb szilánkokat, de még így is felszisszentem a fájdalomtól. Ismét varázsszerek után kezdtem kutatni, bár a kezemből még mindig szivárgott a vér. Muszáj volt megtalálnom. Ha így meglátnak az út közepén, biztosan elfognak. A kezem remegett, ezért is sok időbe telt, hogy megtaláljam a bájitalokat. Amikor ismét kezembe akadtak a megfelelő varázsszerek, egymás után megittam azokat. Éreztem, ahogy kifejtik hatásukat és körvonalaim homályosodni kezdenek. Éreztem, hogy visszapakolásnál már nem lehet hallani az üvegek csörömpölését. Visszadobtam a táskát a vállamra és futásnak eredtem. Már közelebbről láttam a hegyeket és éreztem, hogy az út emelkedni kezd, egyre meredekebb lesz. Tudtam, hogy elértem a dombokhoz és innen már nem lesz messze a hegy.

Beszívtam a hegy bódító illatát, azt a jellegzetes hideg levegőjét. A talpam alatt ropogott a vékony rétegben lerakódott hó. Jó érzés volt itt lenni a hegyekben, mivel nyaranta, a forró napokon ide jártunk hűsölni. Megdörzsöltem átfagyott végtagjaimat és újabb varázsszerek után néztem. Szükségem volt egy másik varázsitalra, amelytől nem fogok fázni. A sok szer között megtaláltam a bordó folyadékot és elfogyasztottam azt. Éreztem, ahogy minden részemet átjárja a meleg.

Egy erdős részre értem, ahol már több féle növényt láttam. Voltak sárga és piros virágok, kisebb cserjék és bokrok. Nőttek fehér százszorszépek is, amiket gyerekként szívesen szedtem csokorba. Lelassítottam lépteimet, mivel erre esélyes volt, hogy találjak sisakvirágot. Olvastam a könyvben, hogy létezik belőle fehér és lila szirmú is, így mindkettő megfelelő a célra, bár a lilának sokkal több felhasználási módja van. Nate azt mondta, hogy a lilából négy szál kell, mivel bármikor szükségünk lehet rá, a fehérről viszont nem mondott semmit.

Leguggoltam egy odvas fának a tövéhez, amelynél megpillantottam egy köteg lila virágot. A három virág közül, csupán az egyik volt sisakvirág, így azt gyökerestül kitéptem és a táskámban a cuccok tetejére helyeztem nehogy megtörjön a szára vagy kilapuljon.

Azt az utat követtem, ahol az előző virágot találtam és ez volt a jó irány, hiszen újabb sisakvirágokra bukkantam, szám szerint kettőre. Már csak egyet kell találnom, de jó lenne, hogyha a fehérből is szereznék egyet-kettőt.

Mikor már azt hittem, hogy nem lesz ebből a növényből több, egy igazi aranymezőre leltem. A hely teli volt sisakvirággal. Mind fehérrel, mind lilával. Gyönyörűen néztek ki. Egyből a lilákhoz siettem és kiszedtem még egyet a földből. Majd a fehér sisakvirágokhoz kúsztam és a legszebbek közül kitéptem kettőt.

Előkerestem a portálnyitáshoz szükséges varázsszert és mögüle a varázsigét, a megfelelő utasítással együtt.

A port kiszórtam a földre egy majdnem tökéletes köralakba. Megcsináltam a szükséges szertartást és felolvastam a varázsigét, de nem történt semmi. Tudtam, hogy a pornak csillognia kellett volna és a portálnak aktiválódnia, de ez nem történt meg. Hiába próbálkoztam, nem történt semmi. Valami megakadályozta azt, hogy a portált meg tudjam nyitni.

A láthatatlanná és hangtalanná tévő varázsszer hatása megint elmúlt, ezért egy újabb adagokat ittam meg. Mostanra a gyorssá tevő varázslat is elmúlt, és fázni is elkezdtem, ezért újabb adagot vettem be ezekből is.

Mivel semmi sem történt, ezért egy kifelé indultam az erdőből, hogy valahol megtudjak szállni éjszakára és ne fagyjak halálra. A gyors tempónak köszönhetően hamar kijutottam innen.

Stefy! Segíts! - hallottam meg fejemben Abby sikoltozó, rémült hangját. Nagyot dobbant a szívem, amikor meghallottam Abby hangját. Olyan régen nem hallottam ezt a mézédes hangot.

Abby? Mi a baj? - válaszoltam neki.

Jaj, annyira sajnálom! Mindvégig igazad volt, olyan szörnyű barátnő vagyok! Kérlek, ne haragudj rám! Tudod, hogy nem vagyok a hosszú monológok híve!

Abby, eddig sem haragudtam rá, de bökd ki, hogy mi baj, mert megrémiszt ez az ijedt hang.

Igazad volt, mindvégig igazad volt. Anthony feladott Christiannek. Christian boszorkányvadász. Most itt vagyok valami alagsorba, Chris fogva tart és kínoz. De nem csak én vagyok itt, van még több boszorkánymester is - sikította Abby. Alig tudtam, hinni a fülemnek, bár ez megmagyarázna mindent. A fiú viselkedését, hogy miért kémkedett utánunk, amikor Adammel randiztunk a parkban.

xoxo Melissa

Tizennegyedik Fejezet

Sziasztok! Na itt is lennék a beígért fejezettel. Remélem tetszeni fog Nektek, jó olvasást! Annyit még szeretnék mondani, hogy a másik blogomon (LINK), amit Faith-tel közösen vezetek, azon blogverseny zajlik. Úgyhogy akinek van blogja és kedve, az nyugodtan jelentkezzen! :)

Nincs más választásom

- Stefy, ha te nem teszed meg, akkor mástól mit várjak - mondta csalódottan és hirtelen ökölbe szorította a kezét. Az asztal felé emelte, hogy rácsapjon, de végül mégsem tette, kinyújtóztatta ujjait.

Nem akartam belemenni, mivel akkor magamat is veszélybe sodornám. Nem akartam kockáztatni. Nem akartam, hogy elfogjon a tanács. De valami mégis vonzott ahhoz, hogy megtegyem. Egy érzés, aminek nem tudtam ellenállni. Ráadásul a bátyám, és érte meg kéne tennem.

- Kérlek, Stefy, nem maradhat rajtam ez a varázslat. Különben is utálom ezt a külsőt és nem akarok ilyen satnyán kinézni. Nézed meg a hajam, olyan, mintha fehér lenne. Könyörgöm, segíts rajtam - nyafogott Nate úgy, mint egy kisgyerek.

- Megteszem - egyeztem bele. Nem volt könnyű egy olyan dologban részt venni, amiben egyáltalán nem akartam. Olyan szívfacsaró érzés volt.

- Köszönöm - mosolyodott el és már sietett is volna tovább, hogyha nem fogom meg a vállát.

- Nate! - szóltam rá. - Még semmit sem mondtál el - nyeltem egy nagyot, és elkezdtem felsorolni a bennem lévő kérdéseket. - Mikor kel indulnom? Milyen növényt kell elhoznom? Hogy néz ki az a növény? Hol található az a növény?

- Ja, persze! - nevette el magát. - Egy perc - kacsintott és otthagyott engem a konyhában.

Több perc is eltelt mire Nate visszatért, de úgy éreztem megérte. Egy hatalmas, poros könyvet nyújtott felém. Majd leülve mellém a székre, felcsapta könyvet hátul, a tartalomjegyzéknél. Ujjaival követni kezdte a sorokat és a lap közepe táján megállította azt. Odalapozott a megfelelő oldalszámhoz és elém tolta könyvet.

- Ez lenne az! - mutatott rá Nate egy rajzra, amely egy lila virágot ábrázolt és az Acontium napellus névre hallgatott. A növénynek lila színű hosszú szirmai voltak, amelyek lefelé konyultak. Méretes szárán tüskére hasonlító összetett levelek ültek. Az egész virág csodálatosnak, kábítónak tűnt. Szememmel végigpásztáztam a sorokat, hogy rábukkanjak a virág előfordulásának helyére, ám az sehol sem találtam. Felhasználásánál többek között szerepelt a holtakkal való beszélgetés és az állatmérgezés is, de ellenanyagként is szerepelt egy másik növénnyel párosítva. Ezen felül méreg az embereknek is. Milyen szerencse, hogy én nem vagyok ember.

- Ez csodaszép - szóltam csillogó szemekkel. - Ezt hol találom meg? - tettem fel azt a kérdést, amelyre nem találtam meg a választ.

- Ombris hegyvidékein, azokon a hegyeken, amelyek északon fekszenek. - Számomra ezek az információk hasztalanok voltak, hiszen nagyon régen voltam Ombrisban és akkor sem volt azon a tájékon, amikor még ott éltem. Megrántottam a vállam és kérdőn néztem Nate-re, mire ő hezitálva folytatta. - Azok a hegyeken terem meg, amelyek a házunktól balra fekszenek.

- Ezt nem gondolhatod komolyan - ijedtem meg, annak a gondolatnak a hatására, hogy vissza kell térnem az otthonomhoz.

- Pedig halálkomoly - szólt halkan. - Eltudnál menni holnap?

- Nate, ennyit nem lóghatok a suliból, kirúghatnak - ráztam meg a fejem nemtetszésem jeléül.

- Stefy, ha nem szakítjuk meg a varázslatot, örökre így maradhatok - mutatott végig magán. - De szerezhetek neked igazolást, avagy megállíthatom az idő egy bizonyos pontig - húzta féloldalas mosolyra a száját.

- A másodikat választanám - vettem könnyedebbre a figurát.

- Rendelés felvéve! - kiáltotta el magát boldogan. - Akkor ma éjféltől csütörtök éjfélig megállítom az időt. Ne felejtsd el, ez csak itt működik, Ombrisban ugyanúgy telni fognak a napok. Tehát hogyha visszaérsz, akkor itt még mindig hétfő lesz, de Ombrisban már csütörtök - kezdett hangosan gondolkodni Nate. - Előkészítek mindent, ami szükséges lehet az utadra és a varázslathoz egyaránt, te addig menj fel pihenni, mert hosszú és gyötrelmes napok állnak előtted - küldött fel engem a szobámba én pedig engedelmeskedve neki, felcaplattam a lépcsőn és arra a három órácskára lehunytam a szemem. Nem gondolkoztam azon, hogy a nappali ruhában fekszem le, hiszen az most úgy sem volt fontos.

Szinte el sem aludtam, amikor Nate először szólongatással próbált meg felébreszteni, majd vállamnál fogva elkezdett rázni. Idegesen rácsaptam a kezére, mert semmi kedvem sem volt felkelni. Talán egyszerűbb és könnyebb lett volna, hogyha el sem elalszom. Akkor még nem voltam fáradt, de most már az vagyok.

- Szólnom kell Adamnek - motyogtam Nate-nek, aki mostanra a lábamnál kezdett húzni, hogy kiszedjen, de én ellenálltam, és erősen kapaszkodtam az ágy keretébe.

- Majd szólok neki - szólt Nate lihegve.

- Nem, én szólok neki. Nekem kell szólni neki - mondtam halkan, mert nem sikerült hangosabban beszélnem.

- Ha szólhatsz neki, akkor végre felkelsz? - próbált meg egy egyezséggel rábeszélni a felkelésre.

- Rendben - egyeztem bele, mivel ez neki is és nekem is egyaránt megérte.

Először felültem, aztán felkeltem az ágyamból, amely még mindig hívogatóan terült el az ablakom előtt. Majd két nap múlva, újra lefekhetek bele.

Meg sem fordult a fejemben, hogy Adam most ne lenne ébren, bár az igazat megvallva az is egy lehetséges opció volt, hogy alszik. Pár perc séta után megérkeztem Adamék házához és halkan bekopogtam az ajtón. Mivel ezt hasztalannak vélten, ezért inkább becsöngettem az éjnek évadján. Kívülről is hallottam a csengő dallamos búgását. Nem kellett várnom sokat, mire Adam édesanyja, Tiara jelent meg az ajtóban.

- A szívbajt hoztad rám, Stefy! Te meg mit keresel itt? - nézett rám kétségbeesetten Tiara és a hatás kedvéért mellkasára tette a kezét.

- Adammel szeretnék beszélni. Ha esetleg ébren van, tudnál neki szólni, hogy jöjjön ki? - mondtam céltudatosan és egyet előrébb léptem.

- De éjfél van - szólt fáradtan. - Azt nem említettem a múltkor, hogy Adamnek szüksége van legalább nyolc óra alvásra? - kérdezte szinte suttogva.

- Ezt nem hiszem el! Elfelejtettem! - csaptam a homlokomra. - Ezek szerint most alszik? - kérdeztem félve.

- Igen - bólintott -, de ha gondolod, megnézhetem a kedvedért.

- Azt megköszönném - helyeztem át súlyomat egyik lábamról a másikra.

Tiara besietett a házba, én pedig tovább álldogáltam az ajtóban. Gondolhattam volna arra, hogy megjelenéssel felkeltem Adam anyját, de abban a percben nem izgatott, amikor becsöngettem. Csak arra gondoltam, hogy értesítsem Adamet. Talán semmit sem ért, hogy ide eljöttem, talán ért valamit. Abban a pillanatban nem tudhattam. Őszintén reméltem, hogy Adam ébren van. A szemébe akartam mondani, hogy elmegyek Ombrisba. Nem akartam azt, hogy Nate mondja el Adamnek. Abból semmi jó sem származna.

- Nekem nem válaszol, de ha gondolod, megpróbálhatod - jött vissza hozom Tiara.

Tiara szabaddá tettem előttem az ajtót, én pedig beléptem a házba. Az előszobában kiléptem magassarkúmból, hogy a fapadlón ne hallatszódjon cipőm koppanása. Rögtön Adam szobája felé fordultam. Ám az ajtóban megtorpant. Fogalmam sem volt, hogy kopogjak-e vagy sem. Ott álltam egyhelyben, majd Tiara, kisegítve engem, gyengéden belökte az ajtót. Könnyed léptekkel szeltem át a szobát és az ágyán fekve megpillantottam Adamet. Háton fekve aludt, egyik kezét a párnája alá fektette, másik kezét pedig teste mellett nyugtatta. Haja kócosan keretezte fejét. Mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt. Elragadtató látványt nyújtott. Mikor Adam ágyához értem, becsukódott mögöttem a nyílászáró. Egyedül maradtam a szobában az alvó Adammel.

- Adam? - szólítottam halkan az alvó fiút és kezemmel végigsimítottam az arcán. Érintésem hatására Adam szempillája megremegett. Mintha próbálta volna kinyitni a szemét. - Adam? - szóltam újra. - Én vagyok az, Stefy.

Adam végre kinyitotta a szemét és kicsit hunyorogva, rám emelte tekintetét. Karját kinyújtóztatta, majd egy hatalmasat ásított.

- Hát te? - kérdezte rekedt hangon.

- Valamit mondanom kell - mondtam titokzatosan, pedig egyáltalán nem akartam kertelni.

- És nem várhatott volna reggelig? - kérdezte egy halovány mosoly kíséretében.

- El kell mennem Ombrisba - fújtam ki a levegőt.

- Micsoda? - kérdezte a kelleténél hangosan, kikerekedett szemekkel. Felült az ágyában, így én is letudtam telepedni mellé. - Ugye csak álmodom? - rázta meg ijedten a fejét, mintha nem akarná elhinni azt, amit az imént mondtam.

- Nincs más választásom - susogtam. - Ellenanyagot kell szereznem, egy bizonyos Acontium napellust. Ha nem megyek el Ombrisba, Nate örökre ilyen formában maradhat. Nem tudom, hogy te észrevetted-e, de Nate-nek már napokkal ezelőtt vissza kellett volna változnia - hadartam úgy, hogy szinte levegőt sem vettem közben.

- Stefy, mindig van választásod - szólt lassan Adam. - Mellesleg Nate is eltudna menni!

- Nem mondanám. Neki sokkal hosszabb a listája, mint az enyém - ráztam meg gyorsan a fejem.

- De nem mehetsz el! Elfoghatnak, Stefy! - fogta meg a kezemet. Tekintetéből és hanglejtéséből csak úgy sugárzott az aggodalom.

- Natenek sokkal több dolog van a listájának. Ennyivel tartozom neki.

- Stefy, az életeddel nem tartozol neki! - nevetett fel harsányan, nem úgy, ahogyan szokott. Ebben a nevetésben inkább volt gúny, mint vidámság.

- Sajnálom, Adam, de muszáj lesz megtennem - mondtam lassan és egy puszit nyomtam az arcára. - Szeretlek.

- Én is téged. Vigyázz magadra! - húzott közelebb magához, pedig már pont indulni akartam. Egy csókkal köszönt el tőlem, ami egy utolsó löketet adott nekem az útra. Ebből két napig egyáltalán nem fogok kapni.

Elléptem Adamtől és egy utolsót szóltam neki:

- Nate leállította az időt, de mi attól független tudunk még beszélni.

Adam nem válaszolt, csupán egy bólintással. Kezével intett még egyet én pedig kint találtam magam a házból.

Adammel még lehetőségem nyílhat beszélni, mivel a boszorkánymesterekre nem hat ki a varázslat. Talán még Abbyvel is tudok beszélni, bár az esélytelen.

xoxo Melissa

Tizenharmadik Fejezet

Sziasztok! És íme, itt a tizenharmadik fejezet. Ehhez most nem akarok semmit sem hozzáfűzni, csak annyit, hogy jövő héten vasárnap jön az új rész, mivel Timii Hamilton blogján 2.(!!) helyezést értem el legjobb trailer kategóriában. (Megígértem a dupla részt, vagy mi XD) Jó olvasást és remélem elnyeri a tetszéseteket! ;)

Meglepetések sorozata

Még most is ámuldozva és meghatódva bámultam a kezemben tartott kismacskára, amit a dobozban találtam. A cica egészen kicsi volt, pár hónapja születhetett; testét fekete szőr borította a jobb szeme kivételével, ahol egy fehér színű csík húzódott fülétől kezdődően.

- Akkor tetszik? - nézett rám reménykedve Nate. Időközben Adam is lejött a nappaliba és mellettem foglalt helyet a kanapén.

- Hogy tetszik-e? Hogy tetszik-e? - hüledeztem. - Egyszerűen imádom! - mosolyodtam el.

- És ez nem minden - tartott fel a mutatóujját Nate. - Külsőre talán közönséges háziállatnak tűnik, de csöppet sem az. Ez egy mágikus macska, én alkottam.

- Tényleg? - csillant fel a szemem, mert ez már kezdett izgalmas lenni.

- Persze - bólintott. - Reggel csak azért akartam elmenni, hogy beszerezzek bár gyógynövényt és egy dobozt. Az is az előnye, hogy tudsz rajta varázslatokat gyakorolni. Ha kipróbálsz rajta egy bűbájt, akkor harminc perc múlva automatikusan visszaváltozik. Hogyha elfelejtenéd megetetni, akkor sincs semmi gond, mert egy hétig bírja víz és élelem nélkül. - Nate úgy beszélt mintha egy televízióban lenne, ahol egy terméket kell bemutatnia. Teljesen meggyőzően beszélt, úgy ahogy eladónak kell. 

- Nate, ezt a varázslatot honnan szedted? - kérdezte rajtam áthajolva Adam, hogy Nate szemében tudjon nézni.

- A Fekete Könyvből! Miért? - ráncolta össze szemöldökét Nate.

- Mert ha túl sok varázslatot használsz az ilyen titkos könyvekből, akkor annak súlyos következményei lehetnek, mivel olyan erőket hasznosítasz, amik tiltottak. Vigyázz, mert ha felemésztenek az erőket, akkor fekete boszorkány lehet belőled, és onnan nincs visszaút! - mondta Adam. Ezekről még sohasem hallottam, de biztosan igaz volt. Adam nem viccelne ilyennel vagy nem hazudna. Amióta ismertem Adamet egy szó nagyon is jellemző volt rá. A becsületesség. Ám ez csak egy jó tulajdonság a sok közül.

- Engem ne félts! - tartotta fel védekezően a kezét Nate.

- Jó! - bólintott lassan Adam, ami enyhén szólva megijesztett. 

Mikorra Nate végre elengedett minket már besötétedett és Adamnek indulnia is kellett volna. De az utolsó percben, amikor Adam éppen a kabátját akasztotta le a fogasról, utána szóltam.

- Várj még!

- Oké - állította meg kezét a kilincsen. Visszafordult, tekintetét rám emelte, szemében kíváncsiság csillogott; majd kérdőn megvonta a vállát.

Felmutattam a mutatóujjam, amolyan egy perc és jövök stílusban, és felrohantam a lépcsőn. Feltéptem íróasztalom rejtett fiókját és a tömegnyi papír alól kiszedtem azt a bizonyos két könyvet, amit Adamnek tartogattam. Kezemben a könyvekkel lebaktattam a lépcsőn és Adam elé álltam.

- Szeretném, hogyha ezek nálad lennének - nyújtottam felé az irományokat, figyelve arra, nehogy Nate észrevegye, mit tettem.

- Ezt meg miért, Stefy? - rázta meg értetlenül a fejét. - Azt hittem, kellenek neked.

- Kellenek is csak úgy érzem nálam nincsenek biztonságban. Kezd gyanússá válni, hogy a tanács ennyi ideig nem keresett. Csak ezért kutatnák fel a házat, de hogyha ezeket - mutattam a Fekete Könyvre és a Titkos Könyvre - nem találják nálam, felhagynak a keresésével.

- És mi van akkor, hogyha éppen azért kezdenek el jobban keresni, mert nincsenek itt a könyvek. Talán ha itt lennének, és megtalálnák, akkor felhagynának a kereséseddel - tárt fel előttem egy olyan lehetőséget, amire nem is gondoltam.

- De nem csak a könyvek miatt keresnek, hanem valószínűleg azért is, mert elszöktem Ombrisból, mikor el kellett volna venniük a varázserőmet vagy ki kellett volna végezniük - tálaltam ki Adamnek. Ha jól emlékszem ezelőtt még nem említettem neki.

- Mit csináltál? - fogta meg szabad kezével az enyémet, amitől rögtön elöntött a melegség.

- Majd holnap elmondom, mert ha ma belekezdenék, tutira nem érnék a végére - léptem közelebb Adamhez. - Mellesleg nekem is van épp elég kérdésem.

- Holnap érted jövök, és együtt megyünk suliba. Most ne akarj semmi világmegváltó tervet végrehajtani! - mosolyodott el és egy puszi nyomott a számra. Elhagyta a házat én pedig kábultan bámultam az ablakon keresztül távolodó alakját. Jól tudtam, hogy mit akart mondani az utolsó mondatával és kicsit fájt is, hogy ez gondolta. Nem csupán visszaakartam terelni Abbyt a jó útra, hanem vissza is akartam szerezni a legjobb barátnőmet. De az jelen pillanatban esélytelennek tűnt. Most nem számíthattam Abby segítségére, Abby megértésére és Abby vidám jelenlétére. Be kell valljam nagyon hiányzott nekem, de most már semmit sem tudok tenni, csak várni.

A napokra egyre csak teltek, de Abbyt még mindig nem került elő. A csütörtöki és a pénteki napomat már nem pazaroltam arra, hogy Abbynek bebizonyítsam az igazat. De a szombatot és a vasárnapot sem. Viszont időt szorítottam az újdonsült macskámra, aki nevet is kapott, ami Holly lett. Adammel is nagyon sok időt töltöttem és megosztottam vele, hogyan kerültem ide. Ő pedig elmondta, hogyan titkolták el anyukájával azt, hogy mind a ketten boszorkánymesterek. Tiara Adamet akkor tanította, amikor Adam apukája nem volt otthon vagy dolgozott. Ha pedig valami balul sült el, ráfogták arra, hogy csak képzelődik, mert megint túl sokat használt a szerből. Fogalmam sem volt róla, hogy Tiara, hogyan szerethette Zacheryt, mivel én nem bírnék elviselni egy olyan férfit, aki állandóan öntudatlan és valószínűleg azt sem tudja, mit cselekszik. Ezt a témát nem is akartam feszegetni, de Adam tényleg teljes beleadással mesélt. Még arról is, hogyan viselkedett vele az apja. Pedig Zachery nem viselkedett vele kedvesen, csak akkor, amikor Adam még tizennégy éves volt. Akkor még nem használt semmiféle drogot.

Zachery nem dolgozott a legszebb környéken és belekeveredett egy olyan bandába, akik tudta nélkül drogot adagoltak az italába. Zachery ezek után visszajárt hozzájuk és felvásárolta a teljes készletüket, majd saját vállalkozása gyanánt árusítani kezdte. Két műszakban dolgozott és nagyon későn vergődött haza. Valamikor tisztán, drogoktól mentesen, de olykor tudatmódosítótól fűtve, támolyogva tért vissza. Adammel szinte semmilyen kapcsolata nem volt, de amikor igen, akkor nem kellett a fiúnak mitől félnie. Olykor nem fenyegette az a veszély, hogy megveri és teljesen jó volt a kapcsolatuk. Valamikor viszont Tiarával sem volt elnéző és a tányérok csak úgy csattantak a falon. Olyankor Tiara Adam védelmére kelt.

Hétfőn, amikor Adammel ismét együtt mentünk a suliba furcsa jelenségnek lettünk tanúi. A negyedik óra irodalom volt, amikor David mellett nem egy üres hely tátongott, hanem egy vörös hajú lány, Miranda ült. Ez egészen semmiségnek és totálisan átlagosnak tűnt, de mikor az azt követő és azutáni szünetben is együtt voltak, kezdett gyanús lenni dolog.

- Ezekkel meg mi van? - suttogtam Adamnek matematika óra közben és Mirandáék felé biccentettem.

- Együtt vannak - vonta meg a vállát. - Aki jár iskolába az tudja - mondta egy mosoly kíséretében.

- Egy napot hagytam csak ki! Mellesleg csütörtökön még nem láttam őket együtt - mutattam rá a lényegre.

- Tudom, csak vicceltem - simította meg a combomat kedvesen.

- El is felejtettem megkérdezni, bevettek a csapatba? - kérdeztem kíváncsian.

- Be - bólintott.

- Megnézhetem holnap az edzést?

- Meg, de rám ne számíts! - húzta mosolyra a száját.

- Mert? - húztam fel a szemöldököm.

- Attól még, hogy bevettek, nem biztos, hogy bent is akarok maradni - szólt, de érdekes arckifejezésemet látva, folytatta. - Szerdán idejött hozzám az edző és szólt, hogy bekerültem a csapatba. Én meg mondtam neki, hogy sajnálom, de mégsem szeretnék benne lenni. Aztán még egy ideig beszélt nekem arról, hogy még David teljesítményét is felülmúltam, meg hogy én értem el a legtöbb pontszámot - mondta vontatottan és közelebb hajolt hozzám, hogy én is halljam.

- Nem értelek, azt hittem benne akarsz lenni a csapatba - emeltem feljebb a hangom, aminek hatására az egész osztály felém fordult és velük együtt Mr. Cowber is, aki éppen órát tartott.

- Megkérdezhetném mi a baja, Mrs. Brandy? - szólt hozzám Mr. Cowber.

- Semmi gond, tanár úr! - eszméltem fel és a tanár felé fordítottam tekintetem.

- Á, hogyne! - húzta össze a szemét. - Örülnék, hogyha a szívügyeit nem a tanórán beszélné meg - húzta gonosz mosolyra a száját. Mr. Cowber mindig is mestere volt a frappáns beszólásoknak és a mostani is bejött volna, hogyha éppen nem az amerikai fociról beszéltünk volna.

A nap többi része lazábban telt, mint amire számítottam. Ma volt először, hogy Nate nem tartózkodott a suliban. A cserediákprogram egy hétig tartott, így Christian is visszatért. Elég furcsa érzés volt, hogy a házunk padlásán ott volt egy megkötözött, altató hatása alatt álló ember, akinek csupán a nevét tudtok, Bernard.

Miután elbúcsúztam Adamtől és kiszálltam a kocsijából, beléptem a házba, ahol a konyhában leülve, reméltem, hogy most ehetek egy pár falatot, amit majd elkészítek. Ehelyett egészen más történt. Nate a konyhában sürgölődött és valami ételt készített, aminek kinézetéről megítélni sem tudtam, mi lehet az. Mint később kiderült, brownie volt, ami külseje ellenére nagyon finom volt. Helyet foglalt mellettem és ő is falatozni kezdett a süteményéből.

Mielőtt azt hittem volna, hogy Nate ezt puszta kedvességből csinálta, megszólalt és lerombolta csodás elméletemet. Arra kért, hogy megtegyek valamit, amire ő nem képes. Amire ő sohasem lenne képes miattam, de viszont én igen.

Ahogy emésztgettem a hallottak, miszerint el kell mennem Ombrisba, mert Nate-nek szüksége van ellenanyagra, ami csak ott található. Csodálkoztam is, hogy Nate miért nem változott vissza, pedig már két napja lejárt a varázsszer hatása. Mint kiderült, Nate teljesen más bűbájt alkalmazott, mint Adam és Abby, amikor a szüleimnek adták ki magukat.

- Stefy, megtennéd értem? - nézett rám félve Nate.

- Hát én nem is tudom - röhögtem el magam kínom, mivel fogalmam sem volt, hogy megtegyem-e vagy sem.

xoxo Melissa

Tizenkettedik Fejezet

Sziasztok! Ezer bocsánat mind a hét rendszeres olvasómtól, és a többiektől, akik olvassák a történetet csak nem iratkoznak fel, hogy ilyen későn hoztam az új fejezetet. De van ennek jó oldala is, hamarabb olvashatjátok a tizenharmadik fejezetet. Be kell valljam ez a rövid hétvége nem kedvezett nekem, de gondolom sokatoknak se.  Jó olvasást!

Felhívom figyelmetek egy oldalra (True love doesn't know obstacle) , amin jelentkeztem egy versenyre. A modulsávban található egy szavazás, amin a legjobb trailerre lehet szavazni. Arra kérlek Titeket, hogy szavazzatok rám. Akinek nem lenne egyértelmű a Melissa Bane - Magic Worldre kell voksolni. Hogyha sikerül dobogós helyezést elérnem dupla fejezettel jövök Nektek. Nagyon örülnék neki, hogyha sikerülne. Előre is köszönöm szépen, annak aki szavaz! :)

Fény derült a titkodra

- Micsoda? - néztem rá, mint aki semmit sem tud. Komolyan… fogalmam sem volt semmiről és java csak most következett.

- Davidet megszállta egy démon - mondta teljesen higgadtan, de hangján hallatszódott, hogy néhol megremeg. - Találkoztam már ilyennel, csak hirtelen nem jöttem rá - folytatta csalódottan és ide-oda ingatta a fejét.

- Ez hogy történhetett? - ráztam meg a fejemet.

- Mindig másképp történik. Általában a gyengéket szokták megszállni, de David igen erős személyiségnek tűnik - szólt bölcsen és teljes mértékben igaza volt. Szeme állandóan köztem és a kezében tartott könyv lapjai között járt.

- Ezt a valamit ki lehet valahogy szedni belőle? - tettem fel a kérdést, amitől annyira féltem. - Képes vagy rá?

- Én nem, de ismerek valakit, aki igen - emelte rám a tekintetét, amiből sugárzott a félelem. Nem tudtam, hogy mitől fél, hiszen a fia utálta.

- Kit? - csillant fel bennem a remény.

- A bátyád, Nate.

- Ismered Nate-et? - húztam össze a szemöldökömet.

- Igen, talán túlságosan is. Évekkel ezelőtt egy pontosan ilyen ügyben találkoztunk. Egy baráti társaságba jártunk, és meg kell mondjam vonzódtam a bátyádhoz - nevette el magát megvillantva vele hófehér mosolyát. - De aztán később találkoztam a férjemmel, aki habár már nincs velem, még most is tiszta szívből szeretek. De lényeg a lényeg, az egyik barátunkat Adaline-t megszállta egy démon. Különböző módszerekkel és varázslatokkal próbálkoztunk, de egyikünknek sem sikerült. Nate volt az egyetlen, akinek sikerült kiűzni Adaline-ból a démont. Adaline azóta teljesen megváltozott, visszament Omrisba és az ország legszélébe költözött. A házába nem enged be senkit és bezárkózva él. Nate-nek meg sem köszönte a segítségét. Amikor felkelt a kómából, titokban elszökött és senki sem látta. Adaline mindenki számára nagy csalódást okozott - mesélt hosszasan.

- Nate pontosan hány éves is? - gondolkodtam. Hiszen akárhogyan számolgattam ez semmiképpen sem jött ki.

- Száztizenkilenc - mondta ki.

- Nekem azt mondta, hogy harminchét - szóltam elkerekedett szemekkel és hangom egy oktávval magasabbra ugrott.

- Vannak dolgokat, amiket nem szívesen osztunk meg másokkal. Még akkor sem, ha az a valaki a bátyánk, vagy éppen férjünk.

- Mit nem mondtál el Adam apukájának?

- Azt, hogy én boszorkánymester vagyok és a fia is az - sóhajtott. Bizonyára fájó volt kimondania, hogy egy ilyen hatalmas titkot rejtegetett a férjétől.

- Akkor hogyan tudta Adam megtanulni azt, amire most képes? - érdeklődtem.

- Az már egy másik téma. Hosszasan tudnék erről beszélni, de úgy látom menni készülsz. Ha gondolod, kérdezd meg Adamet, biztosan szívesen mesél erről - simogatta meg a karomat úgy, ahogy legelőször tette.

- Ezt meg honnan veszed? - furcsálltam. Az igaz, hogy egy ideje már a blúzomat húzogattam és azzal bíbelődtem, de szerintem ez nem volt feltűnő és egyáltalán nem utalt arra, hogy mehetnékem van.

- Adam majd ezt is elmondjam - hárította a barátomra a dolgot. - De most menj! Ez nem lesz könnyű, de tudom, te megbirkózol vele - mondta kedvesen és a pulóveremmel együtt kitessékelt az ajtón.

- Öröm volt megismerni téged. Ha bármiben segítségedre lehetek, csak szólj! - köszönt el Tiara.

- Úgy szintén! Köszönöm! - lépkedtem át a járdán, ami idefelé a házhoz vezetett. Mélyeket lélegeztem, nehogy legbelülről feltörjön a sírás. A most hallottak nagyon felzaklattak. Zavaró volt, hogy ennyi megválaszolatlan kérdés keringett bennem. A fájdalom, ami a szívemet szorította egyre erősebb lett. Mi lesz akkor, ha Nate már elfelejtette a varázslatot. Mi lesz akkor, ha Nate nem tudja véghez vinni. Mi lesz akkor, ha nem sikerül. Egyszerűen nem mertem arra gondolni, hogy balul süljön el. Hogy esetleg David… Nem… nem… az nem történhet meg.

Végighaladtam az átkötő utcán, ami egyenesen a házamhoz vezetett, csupán egy balkanyart kellett tennem. Felcaplattam a lépcsőn, hogy beléphessek a házba. Körbenézve sehol sem találtam Nate-et, ezért szólongatni kezdtem. Mire ezredszer sem válaszolt, bevetettem az aduászt.  

- Bernard! Bernard, hol vagy? - üvöltöttem, de fölösleges volt, mivel Nate nem tartózkodott itthon.

Lehuppantam a fotelre és dermedten meredtem magam elé. Talán több óráig is így maradhattam, nem tűnt fel az idő múlása. Ez az egész helyzet annyira felbolygatta a lelkivilágomat, hogy szinte moccanni sem bírtam. Ráadásul arra is rájöttem, hogy azért maradtam Adaméknél, hogy közöljek vele valamit, de most már erre sem volt esélyem. Át kellett hívnom, hogy beszéljük. Akár most azonnal. Mostanra biztosan végzett.

Átjössz? - küldtem gondolataimat Adam felé.

Már késő…

Miért? - kérdeztem rémülten.

Mert már itt állok az ajtóban - nevetett.

Erre a hangra már repültem is az ajtó felé, hogy Adam nyakába vessem magam. Adam haja abban a szokásos rendszertelen rendszerességben állt, kigyúrt felsőtestén sötétkék rövid ujjú pólót viselt. Jó állapotban lévő, fekete Nike cipőjén kék pipa virított, ehhez pedig egy fekete farmernadrágot vett fel. Mint mindig most is lélegzetelállítóan nézett ki. Szorosan átöletem, miközben ő folyamatosan vigyorgott.

- Szeretlek, Szöszim! - suttogta a fülembe. Bár idegesítő volt ez a becenév, mégis olyan jól esett. Csak az övé, csak Adamé.

- Én is Téged! - húztam magamhoz annyira közel, hogy szíve dobogását is éreztem. Éreztem teste melegét és éreztem, hogy mellkasunk ugyanabban a pillanatban, egyszerre emelkedik. Éreztem Adam egész lényét és valóját. Legbelül mindig arra vágytam, hogy egy olyan fiút találjak, aki ugyanúgy érez irántam, mint én iránta. És most megtaláltam azt a srácot, Adam személyében.

Egy csókot lehelt ajkamra, majd felmentünk a szobámba. Adam leült az ágyamra én pedig fejemet ölébe hajtva elfeküdtem. Lábaimat felhúztam és szemeimmel folyamatosan Adaméit pásztáztam, aki szintén rám szegezte tekintetét.

- Mi történt Abbyvel? - érdeklődött Adam, mikor hajamat cirógatta.

Én pedig elejétől a végéig mindenről beszámoltam. Ahogy Abby elutasítóan viselkedett, ahogy nem hitt nekem, ahogy azt mondta, hogy én változtam. Mindezt fájó volt újra felidézni, de muszáj volt. Adam helyeslően bólogatott és természetesen a pártomat fogta. Nem én tehettem arról, hogy Abby hátat fordított nekem. Beszámoltam a Davidbe szállt démonról is, amin látszólag csöppet elgondolkodott. Ezen először meglepődtem, hogy Adamet tényleg érdekli, hogy mi van Daviddel, aztán rájöttem, hogy ez nem lehet az oka. Adamnek valószínűleg csak az jutott eszébe, hogy végre megszabadulhat tőle.

- Valamit szeretnék mondani, pontosabban adni - böktem ki végre.

- És mi lenne az? - nézett rám érdeklődve. Feltápászkodtam az ágyról, hogy elővehessem Adamnek tartogatott tárgyat, ám akkor nyílt az ajtó és Nate lépett be rajta.

- Nem hiszitek el, mire jöttem rá! - kiáltotta boldogan, és azt sem vette észre, mikor két kérdő és kissé ideges szempár szegeződött rá. - Tudom mi történt Daviddel - folytatta -, megszállta egy démon. De elnézve titeket - nézett rám és Adamre felváltva - már tudtok róla.

- Igen, Nate, tudunk róla - feleltem fáradtan.

- Azt hittem örültök neki, hogy meg fog halni. Arra nem számítottam, hogy máris gyászolni kezdtek - mondta szórakozottan.

- Mi? - kerekedett el a szemem és olyan ideges lettem, hogy úgy éreztem menten kitoloncolom Nate-et a szobámból.

- Csak vicceltem, nyugi! Nem kell komolyan venni! - nyugtatott meg, de én csak még mérgesebb lettem. Hogy jutott eszébe ilyennel viccelni…

- Adaline sem halt meg! - vágtam a fejéhez.

- Honnan tudsz te Adaline-ról? - bámult rám kérdőn és most ő emelte égnek szemöldökét.

- Tiara elmondta azt, amit te nem - vontam meg a vállam, nemtörődömséget tettetve. - „Mr. harminchét éves” - mutattam idézőjeleket a levegőbe.

- Tiara. - Ahogy kiejtette a nevet valamiféle gyönyörködést éreztem benne és megannyi érzelmet. Már akkor tudtam, hogy Nate és Tiara között volt valami, amikor Tiara említette nekem, de mostanra már biztos voltam benne. Egy újabb titok, amiről semmit sem fogok megtudni. Lehet, sőt, Tiara részéről biztosan elmúlt a szerelem, de Nate részéről nem lehetünk biztosak. - Lehet, hogy ezzel kapcsolatban nem mondtam igazat, de nem tartottam fontosnak. A többi, amit mondtam mind igaz volt - kezdett el egészen másról beszélni.

Ez egészen eddig eszembe sem jutott, hogy Nate esetleg hazudott, de jól esett, hogy nem tette. Mindig is utáltam, hogyha az emberek hazudnak nekem. Főleg akkor, hogyha fontos dolgokról.

- Remélem is, azt nem viselném el - pillantottam félve Nate-re.

- Gyere ide! - hívott bátyám magához. Odaléptem hozzá, mire Nate karjai közé zárt. Legutóbb az első találkozásunknál csinálta. Ez nem olyan, mint amikor Adam ölelt át, ez teljesen más volt. Amolyan megvédelek, ne félj, én sohasem tennék, olyat, amilyet David vagy bármelyik másik fiú tett veled. Ez a mondat nem csak érzés volt, hanem valóság is, mivel Nate ezeket a szavakat küldte nekem gondolatalatti üzenetként.

- Valamit mutatnom kell - szólt és elhúzódtam tőle.

- Most nem jó - ráztam meg a fejem.

- De! Gyere! - fogta meg a kezem, és maga után kezdett húzni.

- Segíts! - tátogtam Adam felé segítségkérően.

- Menj csak! - tátogta vissza szinte nevetve. Nem tudtam mit tenni, ezért követtem Nate-et.

Nate egészen a nappaliig vonszolt maga után, majd ott egy doboz előtt állított meg. A tároló kocka alakú volt és kartonból készült, nem lehetett nagyobb húsz centiméternél. Egy ideig csak kívülről szemléltem, majd Nate unszolására közelebb léptem. Kinyitottam a doboz fedelét és az alján megpillantottam valamit.

- Nate? Ez most tényleg egy… - szóltam hitetlenkedve.

xoxo Melissa 

Tizenegyedik Fejezet

Sziasztok! És íme, meghoztam a tizenegyedik fejezetet. Bocsánat, hogy ilyen későn hoztam, de cserében jó hosszú lett! Az esetleges elírásokat nézzétek el nekem, nem nagyon volt időm átnézni. Jó olvasást! :)

Nyomodban

Amit az ember eltervez, általában sosem szokott úgy sikerülni, ahogy ő azt akarja. Ez volt velem is, amikor nem az ébresztőóra halk duruzsolására, hanem a riasztó észveszejtő sikítására ébredtem. Szélsebesen, ám kómásan rohantam le a lépcsőn, kettesével véve a fokokat. Mikor kifulladva leértem, Nate-et láttam a riasztó gombjaival babrálni. Megint elfelejtette a kódot. Ha harmadszorra is rosszul írja be, nekünk végünk, akkor jönni fog a rendőrség. Félrelöktem Nate-et a szerkezettől és bepötyögtem a helyes számkombinációt.

- Nate, mégis mit csináltál? - vontam kérdőre, mert azért mégis csak hajnali három óra volt.

- Az titok! - mondta és karba fonva a kezét, égnek emelte az orrát.

- Ne már, Nate! Légyszíves mondd el! - kérleltem, és próbáltam neki boci szemeket produkálni, de nem volt hatásos.

- Nem! - rázta meg szórakozottan a fejét. - Majd meglátod! - Ez volt a végszava, mert megfordult és felrobogott a lépcsőn. Egy utolsót pillantott rám és szólásra nyitotta a száját, de meggondolta magát, ismét megrázta a fejét. Aztán mégis megszólalt. - Tudom, hogy mire készülsz, de nem hiszem, hogy könnyű lesz. - Értette, arra, hogy meg akarom találni Abbyt. Valamit tudhat, amit nekem nem mondott el. Valamit sejthetett, ami fájhat nekem.

A tornacipőmet kötöttem be, mikor rájöttem, hogy hatalmas tévedésben vagyok, mivel még mindig pizsama van rajtam. Idegesen lerángattam magamról, az immár bekötött lábbelit. Felsiettem a szobámban és valami olyan ruhát kerestem, ami az ilyen hidegebb órákban tökéletes. Így előkerítettem egy egészen halvány, kék színű, hosszúszárú farmert, hozzá egy babarózsaszín blúzt és egy fehér kardigánt.

Ötletem sem volt, hol lehet most Abby, ezért Anythony felé vettem az irányt, az egyetlen olyan helyet, ami valószínűnek hatott. Nem érdekelt, hogy feltételezhetően alszik; ez most egyáltalán nem számított. Maximum felkeltem, rám amúgy sem szokott mérges lenni.

Nem tudom, hogy miért indultam útnak gyalog, mikor Anthony tőlem autóval lakik, több mint negyvenöt percre. De sétálva ez legalább a háromszorosa. Ennél gyorsabb megoldáshoz kell folyamodnom. Az agyam egyfolytában kattogott és eszembe jutott egy csodálatos, kézenfekvő terv. A varázserőm. Nincs más, csak a portálnyitás. A portálnyitás, ami megannyi erőt és fáradtságot vesz igénybe. Talán mégsem ez a megfelelő gondolat. Továbbhaladtam a járdán és töprengtem, a tökéletes után kutatva. A szupergyors futás is eszembe jutott, de azt pedig teljességgel elfelejtettem. Ezért marad a jól megszokott, többórás sétálás. Hacsak… Ha csak nem jár most a busz. Megálltam a legközelebbi megállóban, ahol leellenőriztem a menetrendet. Ha minden igaz, akkor pár percen belül ide ér. Lekuporodtam a keskeny padra és vártam a hatalmas járműre. Rajtam kívül egy lélek sem tartózkodott itt. Félálomban voltam, amikor a busz hangos csikorgással lefékezett előttem. Felszálltam, és a legelső szabad helyre levetettem magam. Kinéztem az ablakon és figyeltem a mellettünk elhaladó tájat.

A Nap már megjelent a horizontot és narancssárgává varázsolta a tájat. Elérkeztünk a végállomáshoz, ami azt jelentette, hogyha nem kelek fel most, valószínűleg elalszom. A járgány megállt én pedig szinte elestem a hirtelen lassítás hatására. Kipattantam, és Anthonyék háza felé lépegettem. Miért kell ilyen messze lakni? Ha jól emlékszem Anthony a vasút túloldalán lakik, ami a buszpályaudvartól nincsen olyan távol.

Végre valahára, megérkeztem Anthonyék házához. A vöröses színű tető tökéletes összhangban volt az építmény narancssárga falaival.  Az ajtóhoz vezető utat virágágyássor követte végig. A falon kicsi, barna keretes ablakok ültek. Megkerültem a házat és a szemközti végébe álltam meg. Anthony szobájával szemben találtam magam, csak egy fekete bejáró választott el tőle. Halkan bekopogtam rajta és Anthony reakciójára várakoztam. Az ablakon nem tudtam bekukucskálni, mert túl magasan volt és, mert túlságosan pici volt. Anthony nem nyitotta ki, ezért kicsit hangosabban dörömböltem be. Ez már hatásosabb volt, mert mozgolódást hallottam bentről és nem sokkal később Abby fáradt arca jelent meg az ajtóban.

- Abby! - ugrottam rögtön a nyakába, de ő nem viszonozta az örömömet és egy könnyed mozdulattal eltolt magától.

- Te meg mit keresel itt? - kérdezte csöppet sem kedvesen.

- Aggódtam érted Abby… - sóhajtottam szomorúan. Ezek szerint tényleg nem szándékozik engem látni.

- Erre egyáltalán nincs szükségem! Ugyanúgy, ahogy a pátyolgatásodra sem! - húzta össze parányira a szemét.

- Abby, én azt hittem, hogy mi… legjobb barátnők vagyunk - mondtam elcsukló hangon.

- Tudod… én is azt hittem, de nem! Anthony ráébresztett, hogy ez nem így van! - szólt elgondolkodva és egyre feljebb vitte a hangját.

- Anthony csak árt neked! Kihasznál téged! - Próbáltam meggyőző lenni, de nem figyelt rám, csak mondta a magáét.

- Hogyan ártana Stefanie? Nem ő hagyott engem cserben! - Szinte üvöltött már. Furcsa volt azt hallani tőle, hogy Stefanie, mivel ő sohasem szólított másnak csak Stefnek vagy Stefynek. Anthonynak sikerült befolyásolnia.

- Mikor hagytalak cserben, Abby? - kiáltottam én is. - Kérlek, gyere haza velem! Anyukád nagyon aggódik érted. - Vettem könyörgőre a figurát.

- Azt hiszed, hogy ez meghat, pedig nem!

- Annyira megváltoztál, Abby! - szóltam csalódottan.

- Én változtam meg? Nem tudom, hogy ki hagyta ott azt a pink és fekete mániás énjét! Most pedig megyek és visszafekszem Anthony mellé! Ha nincs beleszólásod? - mondta ki könyörtelenül és rám csapta az ajtót. Talán igaza lehetett, hogy már nem hordok, annyi rózsaszín ruhát, de már nincs szükségem rájuk. Az a múlt. Akkor nem volt varázserőm és teljesen a mélyben voltam. De ez mostanra megváltozott, Adam boldoggá tesz. Nem úgy, ahogy Anthony teszi Abbyvel. Az egy teljesen más eset. Ott csak Abby szereti Anthonyt, viszont pedig nem. Adam és az én kapcsolatom viszont felhőtlen és, ha igaz, akkor ez igaz szerelem. Mivel másképp nem kaphattam volna vissza  a varázserőmet.

- Kihasznál téged, Abby! - suttogtam és végigsimítottam az ajtón, majd elindultam visszafelé. Most már nincs mit tennem. Amíg Anthony befolyása alatt áll, addig nem tudok semmit sem csinálni. Ez már nem az az Abby, akit megismertem, ez egy teljesen más egyén.

Visszamentem a pályaudvarra és megnéztem annak a busznak a menetrendjét, ami visszavisz a lakhelyem közelébe. Ujjamat végigfutattam a táblán és, amikor a nyolc órához értem, elképedve konstatáltam, hogy a busz már három perce elment és a következő csak egy óra múlva indul. Ijedten kaptam a telefonomhoz és Adam számát tárcsáztam. Adam nem vette fel, ezért újra felhívtam. Kinyomta a hívást, és rá pár másodperc múlva SMS-em érkezett. Ez állt benne:

Adam: Stefy! Matek van! Te hol vagy?

Én: A buszpályaudvaron - válaszoltam tömören.

Adam: Mit keresel te ott?

ÉN: Abbyt kerestem…

adam: És?

Én: Inkább hagyjuk… Nem akarok róla beszélni…

adam: Nem volt jó, mi? Sajnálom… L Na, de nem lényeges, miért hívtál?

én: Mivel itt vagyok a pályaudvaron és a következő busz csak 9 órakor jön.

Adam: Indulok! J

Kedves volt Adamtől, hogy felajánlotta, hogy elvisz, de ez lehetetlenség volt. Adam órán volt és nem akarhattam, hogy miattam kapjon igazolatlant. Visszakellett utasítanom az ajánlatát.

Én: De matek van, nem?

Adam: De…

Én: Akkor? Mr. Cowber? Úgysem enged el L

Adam: Tényleg…

Én: Nem gond, majd megkérem Nate-et!

adam: Mrs. Brandy, mit keres maga a buszpályaudvaron?

én: Mr. Cowber? Jó napot! Adam nem csinált semmi rosszat, csak az apukámmal vagyok bent a kórházban, tegnap bevitték. - írtam le valami hihető. Erre egyáltalán nem számítottam, hogy Mr. Cowber elveszi Adam telefonját és még válaszolni is fog.

Adam: Ne kamuzzon, Brandy! Visszatudom olvasni az üzeneteket! Morgan is ott van Önnel?

én: Sajnos nem, Tanár úr! L

Adam: Brandy! Azzonal jöjjön be órára!

Én: De csak egy óra múlva jön a busz!

ADam: Értem én, csak nem hiszem el, hogy ilyen ritkán jár! Ja és Brandy! Igazolatlan! Ajánlom önnek, hogy érjen be legalább a harmadik órára! Hogyha nem, jelentem az osztályfőnöknek!

Elképedve meredtem a kijelzőre, ahol még mindig ott lebegett az imént lefolytatott beszélgetés. Ezek szerint Adam nem tud értem jönni, de Nate se, mivel ő is bent van a suliban a cserediákprogram miatt. Így marad visszafelé is busz.

Volt valami, amit még Mr. Cowber sem tudott el venni Adamtől. A képességét, hogy tudjunk egymásnak gondolatalatti üzenetet küldeni. Ez az képesség, ami minden boszorkánymesternek, egytől egyig meg van.

Tudsz valami megoldást? - kérdeztem Adamtől, miközben halálosan reménykedtem, hogy válaszolni is fog.

Ez előbb is eszünkbe juthatott volna - hallottam meg a fejemben Adam vidám hangját. - Szólok valakinek, talán ő el tud jönni érted!

De, Adam, nincs mobilod! - emlékeztettem rá, miszerint Mr. Cowber elvette a telefonját.

Ha boszorkánymester tudok neki szólni - mondta teljesen logikusan.

Tényleg.

Adam egy ideig nem szólt semmit, így én is csöndben maradtam. Valószínűleg most kérdezi meg attól a bizonyos valakitől, hogy haza tud-e juttatni. Remélem, szerencsével jár, mert semmi kedvem azzal a rozzant járművel utazni.

Húsz perc múlva ott lesz érted.

Hatalmas sóhajt hallattam el, amikor meghallottam Adam hangját a fejemben. Nagy kő esett le a szívemről, hogy nem kell tovább várakoznom.

Köszönöm! - küldtem felé a gondolatom, szinte elérzékenyülve.

***

Egy fehér BMW gördült be elém. Az eleje hosszú volt, kerekei hatalmasak, ablakai elsötétítve virítottak.  A felém néző ablak lehúzódott és egy nő üvöltött ki felém. Arcán hatalmas mosoly ült, aranybarna haját, amely kísértetiesen hasonlított Adamére, magas copfba fogta. Az itt-ott kilógó tincseket egy vörös, szögletes keretű szemüveggel tűzte hátra. Az arca egészen fiatalos volt.

- Gyere, szállj be! - szólt a nő. Feltéptem az ajtót és belehuppantam az anyósülésbe.

- Jó napot! Stefanie Brandynek hívnak! - mutatkoztam be és felé nyújtottam a kezem.

- Szia! Á, tehát te vagy Stefy! Adam nagyon sokat mesélt rólad - mosolygott rám és kecsesen megrázta a karomat. - A nevem Tiara Lewris.

- Nem is tudtam, hogy Adamnek van egy nővére - mondtam ki a szavakat, mert mostanra bizonyossá vált számomra, hogy aki mellettem ül, az nem más, mint Adam testvére.

- Jaj, de aranyos vagy - nevetett fel harsányan -, de én nem Adam nővére, hanem az anyukája vagyok - simította végig a karomat.

- Elnézést, Mrs. Lewris! - szóltam bűnbánóan és lesütöttem a szememet.

- Kérlek ne! Nem szeretem, hogyha magáznak. Az annyira öregít - nézett rám barna szemeivel, amit egy szintén barna szemhéjfestékkel hangsúlyozott ki. Ezeket a szemeket Adam kivételesen nem tőle örökölte.

- Akkor, elnézést, Tiara! - mosolyogtam rá. Nem is tudom, hogyan gondolhattam azt, hogy Adam nővére, mikor a fiú megmondta, hogy nincsen testvére. Talán azért hittem, mert az arca és az egész nő olyan fiatalos. Huszonöt évesnél nem nézett ki többnek, de ez érthető volt, hiszen ő is boszorkánymester.

- Stefy, merre laksz? - fordította felém ismét a fejét.

- Azt hiszem, megvárom Adamet - mondtam bizonytalanul.

- Akkor jössz hozzánk?

- Igen - bólintottam.

Egy olyan utcába kanyarodtunk be, amit látásból már ismertem, mivel az unalmas délutánokon mindig errefelé sétáltam. Ez pont két háztömbnyire található az otthonomtól. Úgy érzem ez a környék legnyugalmasabb és legzöldebb területe.  Az utca két oldalát fák díszítették. Az úton nem gördültek át flakonok és minden részén tisztaság uralkodott. Nem érződődött cigarettafüst se semmiféle bűz. A levegő friss volt és oxigénben gazdag. A kertekbe tökéletesen zöld és egyenletes gyep volt telepítve.

A ház, ami előtt leparkoltunk maga volt a tökély és a harmónia ötvözete. A falak hófehér színei összhangban voltak az ajtó és a tető bronzos színével. A telek szélei kerítéssel voltak szegélyezve, amelyek szintén bronzos árnyalatban pompáztak. Az udvar két oldalán egy-egy hatalmas tölgyfa állt. A ház bal oldalán egy kör alakú veteményeskert volt, ahová fűszernövények lettek ültetve, mind azért, hogy a varázslásban segítségükre legyenek.

Amikor beléptem az épületbe még jobban szíven ütött az érzés, hogy ez maga a megtestesült tökéletesség. Leterítettem a kardigánomat a fogasra, majd ledobtam magam a puha műbőr kanapéra, ami fehér színben tündökölt. A falakat képek díszítették. Voltak köztük családi portrék, de névtelen festők művei is feltűntek itt-ott. A televízió jobb oldalán két hatalmas, padlótól plafonig érő szekrény foglalt helyet. Mindkettő dugig volt rakva különféle könyvekkel. Megpillantottam pár varázslattal kapcsolatos könyvet, tudományokkal foglalkozó iratokat és regényeket is.

Tiara letelepedett mellém és átnyújtotta a kezében tartott egyik csészét, amiben forró tea gőzölgött. Nem is tudom mikor ittam ilyen finom és üdítő italt, de ez valami isteni volt. Az ízek tökéletes összhangot alkottak, a méz és a citrom is megfelelő mennyiségben volt benne.

- Adam mesélt nekem erről a Davidről is, de tényleg ilyen szörnyű vagy az ő állítása szerint ilyen?- köszörülte meg a torkát Tiara.

- Sajnos, tényleg ilyen szörnyű - bólogattam.

- Most mi is történt vele? Mert, amit Adam mondott, abból nem értettem meg túl sokat. Reggel volt és, ha nem alszik legalább nyolc órát, akkor nagyon fáradt lesz. Persze, ha éjfélig fent marad, akkor meg egyáltalán nem alszik. - Értettem, mire utal Tiara az utolsó mondatával. Éjfélkor feltöltődik energiával és nem lesz szüksége alvásra.

- Teljesen megváltozott külsőleg és belsőleg is, csak a szeme maradt a régi - próbáltam meg csak a lényeget elmagyarázni.

- Tudom mi a baja! - kiáltott fel, majd felugrott a kanapéról és a könyvespolchoz sietett. Leemelt egy könyvet és felém mutatta a borítóját. Ez állt rajta vérvörös betűkkel: Amit az átváltozásról tudni kell.

- Mi a baja, Tiara? - kérdeztem türelmetlenül és ujjaimmal dobolni kezdtem a combomon.

- Megszállták… - mondta ki halkan.

- Ki? - néztem rá értetlenül.

- Inkább mi… - szólt sejtelmesen.